Voltak. Kettő is! Egy megbeszélt és egy teljesen véletlen. Az amit talán a legjobban vártam, azonban elmaradt. Bár igazán nem is tudom, hogy vártam e annyira, mint a kainost.

Akkor menjünk szépen kronológikus sorrendben.

Az előző bejegyzésemben úgy emlékszek, hogy megemlítettem, hogy Klauval péntekre találkozó lett megbeszélve. Vagyis meg lett volna, ha csütörtökön méltóztatik megjelenni a neten. De nem tette. Én azért elmentem Fonyódra, elvégre onnét egyszerűbb eljutni Bp-re, és amúgy is már régen voltam. És lent is maradtam egész végig apuval a boltban. Egy darabig reménykedtem, hogy talán benéz, annak ellenére, hogy nem pontosítottunk. Aztán meg azért maradtam, mert nem volt kedvem hazamenni. Mit csinálhattam volna!? Fonyódon egyébként sem szerettek lenni. És már korábban is így volt, semmi köze Klauhoz. Amíg lent voltam néha kimentem a bolt elé, mivel elég kicsi, és néha (relatíve) elég nagy a tömeg. És néha-néha ha a Nap előbújt, jó volt "napozni", mert rohadt hideg volt. Lényeg, hogy többször is láttam a Klau anyját. Sőt a nővérét (Legalábbis azt hiszem.) is. Aki szintén nagyon csinos, ez a hullámos haj nagyon jól áll neki. De a lényeg az, hogy Klau nem jött le. Nem tudom, hogy az anyja mondta e neki, hogy látott lett (Igaz, miért is tette volna?), de este sem volt neten.

Másnap meg korán kellett kelnem, hideg volt, taknyom-nyálam egybefolyt. (No jó. Azért nem nyáladzottam.) Az orrom belül ki van sebesedve. Ezt szinte mindig megszívom. Ráadásul van egy nagyon vicces képességem. Vagyis nem nekem, csak az orromnak. Ha tüsszentek akkor nekiáll folyni, de ha kifújom, és megtörtlöm, akkor ezzel a sebet megpiszkálom, mire ismét tüsszentenem kell. És így megy ez hosszú-hosszú ideig. (De gyakran van ez akkor is ha nem sebes.) És ráadásul vacakul aludtam. Mindezek következtében majdnem fogtam magam és hazamentem. Csak már megvettem a jegyet, és nem lett volna kedvem szórakozni azzal, hogy visszaváltsák. Ha lehet ilyent kérni egyáltalán. A vonaton legalább volt hely... és 30 fok. Annyi talán nem, de bőven 20 fölött. Majd meggyulladt a gatyám. Ráadásul gyorsvonat volt, ami Szfehérvárig "Minden állomáson, és megállóhelyen megáll...". Azt tökre birom, hogy mellém valamiért nem akarnak az emberek leülni. Persze most is levettem a bakancson és feltettem a lábam, de ha csak simán ülök, akkor sem nagyon akarnak. Ez persze kényelmes, csak egy kicsit zavar. Pláne a csinos, fiatal lányok kerülnek el. Ez van. Ilyesztő vagyok tömegközlekedés közben... És máskor is.

Megérkeztem a Délibe. Azt nem mondom, hogy szerencsésen, de egészben. De innét már szerencsés voltam. Zozi kolléga tudott bérletet biztosítani a számomra, így elég tetemes kiadástól kímélt meg. Aztán vissza kellett menni a koliba, mert a kolléga éhes volt, és lábbelit kellett váltania. A koli előtti buszmegállóban egyszercsak 2 ismerős arcot fedezek fel. A 2 volt osztálytársamat. Gyorsan üdvözöltem is őket. A DrágaBarátomat természetesen a speciális köszönéssel, amit már gimi óta művelünk. De fogalmam sincs ki találta ki. Aztán megismerkedhettem Jimmyvel, a "Szép Ubuntu, jó Ubuntu" atyjával. (Aki érthetetlen módon Sokatíró srácként emleget.) Ő egyébként zozi szobatársa. Miután zozi megkajált útnak indultunk a megbeszélt találkozóra.

A találkozóra szinte pontosan 2 óra késéssel érkeztünk, ugyanis még be mentem a közeli pizzériába, mert én is éhes voltam már. Egy szép nagy pizzával a kezemben meg is érkeztünk a megbeszélt helyre, ahol már együtt volt az illusztris társaság. De a helyemet fenntartották! Ez tök jól esett. Főleg, hogy szerintem az a legjobb hely. Türelmesen megvárták amíg módszeresen, az óramutató járásval ellentétes irányban, elpusztítom a pizzámat. Páran mintha csodálkoztak volna rajta, hogy azt mind meg bírom enni. Pedig meg sem kottyant. Majd miután végeztem, mondták, hogy akkor most meséljek. Természetesen Klaudiára voltak kíváncsiak. De sajnos semmi érdekes információval, történettel nem szolgálhattam, ezért mikor Frozen kolléga is megérkezett jóval később, még mindig ugyanott tartottam az elbeszélésben... neki sem álltam. Az idő múlásával, és a véralkoholszint emelkedésével együtt a hangulat is emelkedett. Ismét volt szerencsénk meghallgatni Cunci kapitány előadásában a Lányos Kacaj című slágert. Most is feledhetetlen élményben volt részünk. Köszönjük... és nem Emese, hanem Cunci. Kaptam pár gyakorlati tanácsot is a kedves jelenlévőktől, sőt még fogadtunk is. A tét alsógatyában való táncolás az asztalon, a tárgy nem publikus. Akik ott voltak tudják, a többiekre meg nem tartozik. Lényeg, hogy nem lesz egyszerű nyernem. Majd szép lassan elkezdett szállingózni a társaság haza. Sajnos a vidékieknek hamar el kell indulniuk, ha haza akarnak érni még az nap. Nekem is 6-kor le kellett volna lépnem, ha nem csövezhetek zozi kollégánál.

9 órakor mi is elindultunk, mert úgy volt, hogy felvesszük Jimmyt, és megyünk tovább. De elkövettem azt a hibát, hogy meglátogattam volt osztálytársaimat, és majdnem egy órán át beszéltem nekik. Minden hülyeségről, már nem emlékszek pontosan. Lényeg, hogy mire, nagy nehezen, mivel az ajtók zárva voltak, sikerült zoziékhoz odatalálni, már késő volt. Zozinak már nem volt kedve folytatni. Vagyis csak a folyosóig volt kedve elmenni. Oda ültünk ki. Jimmy is közben Debiant telepített. Lényeg, hogy most sem ismertem meg a bp-i éjszakai életet. Majd talán legközelebb...

A másnap kicsit nehezen indult... zozinak. A végén már elégé kellett sietni, hogy le ne késse a buszát. Nekem volt időm bőven, de a bérletet neki adtam vissza, hogy oda tudja adni a szobatársának. Ezért el is mentem vele a Stadionokig, és onnét gyalogoltam vissza a Keletihez. Több mint egy órám volt rá. De nem tudtam elég lassan menni, hogy ne legyen még bőven időm arra is, hogy egy délkoreai srácot átkalauzoljak a Kerepesi útról a Thököly útra. No persze ha nem lett volna nála térkép akkor esélytelen lett volna a dolog, mivel eddig még soha nem voltam a Thököly úton, fogalmam sem volt, hogy melyik az. Igaz, hogy meg sem kérdeztem, de elég valószínűtlennek tartom, hogy a srác tudott németül is, pedig úgy sokkal könnyebb lett volna. Tudtam volna vele beszélgetni, amíg átvágtunk a Keletin. De bizony az angol tudásom elégé megkopott. Nem mintha korábban olyan fényes lett volna. Mindet értettem, amit mondott, de nem nagyon tudtam reagálni. Kicsit kínos volt. Jobb lett volna, ha egy csini német kiscsaj lett volna. Elkértem volna az em(a)il címét tuti. És ez kivételesen nem duma. Igaz, hogy elmúlt már az előző napi nagyon bőbeszédű, és barátkozó hangulatom, de azért ezt még megjátszottam volna.

A nap következő említésre méltó eseménye a várakozás Bmárián a csatlakozásra. A Volán és a MÁV annyira összehangolta a menetrendjét, hogy Vasárnap a buszok 1-2 (Szó szerint!) perccel a vonat érkezése előtt indulnak. És tényleg a sofőr jóindulatán múlik, hogy megvárja e, vagy a kedves utas várhat (jó sokat) a következő buszra. És az utolsó már 19:30-kor elmegy, utána marad a lábbusz. Én nem akartam ezt megjátszani, ezért korábbi vonattal mentem és így volt háromnegyed órán a buszig. Gondoltam járok addig egyet. Lementem a strandra. No nem azért, hogy fürödjek, bár már 2 napja nem fürödtem, és ugyanaz a ruha volt rajtam. (Ha még törölközőt, papucsot és egyéb felszerelést is vittem volna, 2x annyi cuccom lett volna. És nem volt kedvem cipekedni.) Tehát nem fürdeni mentem le, csak körbenézni. És hihetetlenül jó hangulatot árasztott magából! Ha nálam lett volna egy tükörreflexes gép, bizonyára rengeteg kockát ellőttem volna. De megpróbálom leírni.

Szürke, egyhangú, reménytelenséget sugárzó égbolt. Süvölt az északi szél, hatalmas hullámok nyaldossák a parti köveket, és hulladékot dobnak ki rájuk. Az óriáscsúszda rozsdás tornya magára hagyatott, elfeledett óriásként mered az égbe, a régmúlt idők pezsgésének mementójaként. A háttérben egy hatalmas fa koronájából óriási hollóraj kap szárnyra, és károgva küzd a kegyetlen széllel.

Nem igazán tudok jól írni, ezért közel sem tudtam azt a hangulatot visszaadni, amit én ott és akkor éreztem.

Aztán hazajöttem és találkoztam a húgival. Beszélgettünk egy pöppet, még felmásztam egy kicsit a netre, és húztam aludni, mert fáradt voltam.

Ma pedig folytatódnak a szürke, egyhangú hétköznapok...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.