A mai nap nem alakult olyan fényesen, mint szerettem volna.

Barbi kicsit mintha durcás lett volna. Vagy inkább semleges. Nem tudtam annyiszor megmosolyogtatni. A figyelmét sem tudtam nagyon lekötni. Ma be volt kapcsolva a webkamerája, így láthattam mit csinál, hogyan reagál. Persze volt szerencsém egy-két gyönyörű mosolyhoz, de ennek egy része nem is nekem szólt. Egy osztálytársával is beszélgetett. De a "Jaj! Ugyan már!" nézése annyira aranyos! Teljesen elvarázsol vele.

Óvatosságból megkérdeztem, hogy meddig mehetek el az udvarlásban. Nem szeretném, ha megint megfagyna a levegő köztünk. Sajnos nem mehetek tovább. Azt mondta, hogy egyelőre eddig. Sajnálom. Bár nem tudom, hogy mi lett volna a következő. De ezt úgy veszem, hogy nem vallhatok neki minden nap szerelmet. Bár már megtettem egyszer, tehát már ott tartunk. Ez nem jelentene továbblépést. De ez csak az én okoskodásom.

És nem is szeretnék nagyon rátelepedni. Tudom, hogy hagynom kell, hogy élje a maga életét. Főleg úgy, hogy nem is személyes a kapcsolatunk. Hagyni kell, hogy az ottani ismerőseivel is találkozzon, beszéljen. Persze mindenkiben potenciális vetélytársat látok. Ha nem is csak abban, hogy lecsapják a kezemről, hanem abban is, hogy időt vesznek el tőlem. Ezért még a lányokra is így tekintek. De amikor meg "együtt vagyunk" vannak üresjáratok is. Van, hogy nincs semmi mondanivalóm neki, és neki sincs a számomra. És ez megijeszt! És már csak azért is rossz, mert én 100%-os figyelmet várok el. Ha valaki velem beszél, akkor velem beszéljen, és ne másik 25 emberrel. Persze én is szoktam "multitaskolni", de akkor is rossz érzés. Tudom, hogy önző dolog. Próbálok is tenni ellene, de nehéz.

A családjáról is kérdeztem. Ki szeretném deríteni, hogy "milyen családba nősülök be". Nem tudtam meg sokat. Az sem volt bíztató. Kérdeztem, hogy inkább személyesen ismerjem meg az édesanyját, mire azt írta, hogy akkor mind a ketten repülnénk. Később aztán enyhített eme kijelentésén miután rákérdeztem, de akkor sem túl bíztató. Mondta is, hogy elég maradi szülei vannak. Ezért is vacillált a hogyan továbbon. Gondolom nem örülnének, hogy a még iskolás lányuknak felnőtt barátja van. "Mert mit akarhat tőle, ha nem azt?!" És ugye hiába bizonygatnám az ellenkezőjét... Pedig én tényleg nem - csak - azt akarom. Én tényleg szeretem, és ugye ilyen távolról nem is lenne könnyű.

Nem bizonytalanodtam el - azt hiszem -, csak tudatosult bennem, hogy ez nem egyszerű. főleg, hogy megálljt parancsolt az udvarlásomnak. Nem léphetek tovább. Talán idővel. De mikor? Persze azt írtam, hogy most már tudok várni, hogy tudom, hogy ő is szeret engem... de akkor is nehéz. Mondani könnyű, de be is tartani. És tényleg meddig mehetek el, meddig feszíthetem a húrt? SPOILER!!! Névnapjára, amit nem tart meg, mint ahogyan én sem - és ezt tudja is rólam - szeretnék egy képeslapot küldeni neki. Azért is szerettem volna kicsit többet megtudni a családjáról, hogy kiderüljön, kőműves e az apja. Bár a telefonkönyvben egyetlen olyan nevű család volt, de ez ugye nem garancia, hogy ők azok. Frozen mondta, hogy kérdezzem meg egyszerűen a címét. De szerintem így sokkal nagyobb lesz a meglepetés. De azt még mindig nem tudom, hogy mi is legyen a szöveg. Egyszerű névnapi köszöntő, amit egy barát küld egy barátnak, vagy olyan, amit az ember a szerelmének küld? Én jobban szeretném az utóbbit, de sajnos félek, hogy ezt a határ túllépéseként értékelné. És nem is tudom, hogy a szülei tudnak e "rólunk". Mi van, ha nem? Ha úgy tudják meg, hogy kap a lányuk tőlem egy levelet. Egy számukra ismeretlen 24 éves sráctól, és kitör a háború. Ezt nagyon nem szeretném. Ekkor minden a visszájára sülne el. Ha megkérdezném az lenne a tuti. De akkor a meglepetés sem lenne akkora. Azon gondolkozok, hogy a nővérét megkérdezem. Szigorú titoktartás mellett. Megkérdem, hogy szerinte mit szólnának a szülei hozzám. Ha jól vettem ki Barbi szavaiból, akkor nagyon szeretik egymást, és - hacsak nem ellenzi ezt a kapcsolatot, mert feltételezem, hogy ő tud róla - gondolom nem rontaná el a húga örömét, azzal, hogy elárulja a tervem. Persze ha nem örül annak, hogy a húgának ilyen idős barátja legyen, akkor ezzel a tettemmel remek alkalmat nyújtok számára, hogy keresztbe tegyen. Azt hiszem ezen a héten lesz min agyaskodnom. SPOILER VÉGE!!!

És megint nem fogom magamat kipihenni. Holnap megint nem tudok majd tanulni a fáradtságtól. És mert mindig csak rá gondolok. Aztán meg nem lesz agykapacitásom bókolni neki. Pedig annyira szeretnék. Annyira jó dolog. Mondjuk szinte soha nem kapok viszonzást. Képet sem kért rólam, és a webkamera képet sem kért. Persze tudom, hogy az udvarlás, a széptevés az én feladatom, de néha úgy éreztem ma, hogy szinte közömbös irányomban. Aztán jött egy elragadó mosoly valamelyik bókomra, és már el is felejtettem a korábbi kétely. Ami viszont alattomos módon visszakúszott. Szépen lassan. De nem szabad rémeket látnom! Nem szabad a kisajátítására törekednem. Ha hosszú távra gondolok, akkor el kell fogadni, hogy néha lehet neki rossz napja, amikor nem úgy fogadja a bókokat. Lehet nekem is rossz napom, amikor nem tudok úgy bókolni neki. És olyan is lehet, hogy fontosabb dolga akad, mint velem beszélni. Vagy egyszerűen hirtelen kifogyunk a témából. Ez utóbbi még megoldható lenne, ha egy helyen laknánk. Akkor csak simán ott ülnék mellette és nézném. Nekem az is jó, hiszen csodaszép.

Csak az a baj, hogy bizony elégé kétkedve fogadom a túl szép dolgokat. És ez - mint írtam is neki, és gyakorlatilag itt bukott ki az egész szerelem dolog - túl szép lenne, ahhoz hogy igaz is legyen. Túl szép lenne ha összejönne. Nehéz, de szép. És attól félek, hogy ezek a nehézségek - lásd szülők - megrémítik, és soha nem léphetünk tovább.

Na ez már olyan Novics-féle befejezés volt! Lehet pontozni!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.