Krisztivel átalakult a kapcsolatunk. Vagy nem is tudom. Az biztos, azt látom, hogy ő egyre jobban ragaszkodik hozzám. Egyre többet bújik, amikor ott vagyok. És ez nagyon jó dolog. De már én is jobban kötődök hozzá. Régebben nyűgnek tekintettem, ha nekem kellett elkészíteni a szendvicseit. Ma már szívesen megcsinálom. Kérés nélkül is. Persze ez nem tűnik egy hű de nagy dolognak, de nekem ez jelent valamit. Talán a jó irányba változok.

Rengeteg dologban meg kell változnom. Nem vagyok jó ember. Belül nem. Az egy dolog, hogy mit mutatok kifelé. Hatalmas megfelelési kényszer van bennem, így olyan arcot mutatok kifelé, amit elvárnak tőlem, amit kedvelnek. Hogy belül milyen vagyok, az már más tészta.

Szóval a Kriszti nagyon kötődik hozzám. Függ tőlem. Ez jó is, meg rossz is. Nem éppen szerencsés, hogy ez a „nyugat” utálatával párosul. Ő nem akar nyugaton dolgozni. Tehát ha én kimennék, az felérne egy szakítással, mert nem hiszem – ő biztos benne -, hogy kibírnánk. Ha nem vagyunk együtt, akkor sokat veszekszünk. Minél régebb óta, annál többet. Ez a nagy kötődés azért sem szerencsés, mert nagyon féltékeny. Ez nem jó dolog. Azt mondta, hogy majd csak akkor nem lesz az, ha látja, hogy én is annyira függök tőle, mint ő éntőlem. Nem tudom, hogy valaha lesz e ilyen. Valaki mindig jobban szereti a másikat, és nálunk ő az, aki jobban szeret. Én is nagyon szeretem, és amikor megfordult a fejemben, hogy esetleg vége lesz a kapcsolatunknak, akkor nagyon megijedtem. Persze lehet, hogy ez csak amolyan önző félelem. Attól félek, hogy mi lesz velem, ha már nem lesz barátnőm.

Na mindegy. Most éppen minden rendben van. Tombol a szerelem, és egyre nehezebben bírjuk a távollétet. Persze nekem azért néha jól jön. Nekem kell tér. (No sikerült egy elcsépelt kifejezést beiktatnom.) Néha jó egy kicsit nélküle lenni. Egyet tekerni, vagy túrázni. Másokkal beszélgetni. (Barbira kifejezetten kényes.) De nem sokáig. Sokáig nem bírom ki. Elkezdek hisztizni mindenen, mint ahogyan ő is. És már nem a szex hiányzik a legjobban, hanem az, hogy együtt lehessünk. Most már nem „zaklatom” minden áldott nap. Megelégszem azzal, hogy hozzám bújik, hogy alvás közben átölel. Most már nem nekem kell állandóan bújnom hozzá. Most már ő is jön. Sokszor.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.