Régen úgy hittem, hogy teljességgel reménytelen dolog. Az még oké, hogy én beleszeretek valakibe. De mi az esély arra, hogy a célszemély viszont szeret? Nulla! Gondoltam én. Aztán ez megváltozott. Természetesen Szilvi tehet mindenről. Vagyis majdnem mindenről. Korábban ugyanis úgy gondoltam, hogy ahhoz, hogy nekem barátnőm legyen, előbb szerelmesnek kell lennem. Én pedig soha nem voltam szerelmes senkibe, maximum tetszett az illető. Így ez nekem nagyon megfelelt. Vártam az igazira. És közben telt-múlt az idő. Így értünk el 2007 teléhez. Ekkor történt valami. Már nem gondoltam, hogy előbb kell szerelmesnek lennem, és csak azután lehet barátnőm. De még így sem jártam sikerrel. Ebben nagy szerepe volt annak, hogy a korábbi életmódot folytattam. Mást nem is nagyon tehettem volna, hiszen lassan, de biztosan közeledett a szakdolgozat leadás, és persze ott voltak az egyéb beadandók. És nem is nagyon volt olyan társaság, amihez hozzá csapódhattam volna. Csak vizsgák előtt voltam népszerű a csoporttársaim körében, egyébként egy voltam a sok közül.

Végül a szerenádon szerencsével jártam, és összejöttem Szilvivel. Pedig - akkor még - nem is voltam belé egyáltalán szerelmes! És megtapasztaltam, hogy úgy is lehet ezt csinálni. Persze azért voltak még kételyeim, amint azt az első randiról leírtak is igazolnak. Mikor megcsókolt tudta, hogy nekem még soha nem volt barátnőm, de ez nála - és gondolom az emberek nagy részénél is - nem jelentette azt, hogy még nem csókolóztam. De nálam igen! És talán később is azért - is - voltam olyan balfék a második - első - randin, mert nem voltam még szerelmes. Persze nagyon tetszett, és imádtam a társaságát, és minden megvolt benne, amibe beleszerelmetesedhetek. De akkor még nem voltam az. Még nem! Az első együtt töltött éjszaka volt az, ami után azt éreztem, hogy szeretem.

Vagy csak azt hittem, hogy szeretem? Nem tudom. Igazából akkor sem voltam biztos magamban. Azt tudtam, hogy vele akarok lenni, magam mellett akarom tudni, és, hogy nem okoznék neki fájdalmat. A mai napig nem tudom, hogy igazán szerettem-e. Valószínűleg az idő múlásával egyre jobban megszerettem volna. Persze kérdés, hogy ez előbb bekövetkezett-e volna, mint a súrlódások. Mert azok mindenhol vannak. Hol komolyabbak, hol egészen bagatelek. De vannak. Én mondjuk egy simulékony ember vagyok. Kerülöm a konfliktusokat. De akkor is lettek volna. Pláne egy esetleges összebútorozás után. De ugye ezen kár is agyaskodni. A lényeg, hogy Szilvi megmutatta, hogy mégsem nulla rá az esély, hogy ember kiválasztottja sem közömbös irányába. Esetleg még szereti is. Természetesen a környezetemben láttam korábban is példákat rá. Volt csak "járós", és volt szerelmes is. De az más. Az másokkal történt. Mint a balesetek. Sokáig nem értettem, hogy hogyan nem lehet egy vonatot vagy kamiont észrevenni, amíg egyszer nekem is majdnem sikerült egy vonat alá masíroznom. Azóta tudom. Szilvi óta pedig azt is tudom, hogy van esély a viszonzott szerelemre.

A téma természetesen Klau kapcsán merült fel bennem. Elvégre mostanában leginkább ő foglalkoztat. (Jobb lenne, ha mondjuk a Hadtörténeti Intézet foglalkoztatna...) Felvett msn-re, és az ottani képe bizony nagyon mély sebet ütött rajtam. Azt hiszem. A képen - ha még nem írtam volna itt - a barátjával látható. És olyan szerelmesen néznek egymásra... Ráadásul ma a személyes üzenete az volt, hogy "szerelmesszerelmesszerelmes". Először csak 2-3 perce jött fel, majd lelépett. Én éppen online újságokat olvastam, de az üzenetet elolvasva annyira elment a kedvem a németezéstől, sőt az egész netezéstől, hogy elmentem fürdeni. Aztán jöttem vissza blogot írni. A téma ugyanez lett volna, csak talán még egy kicsit sötétebb. Csakhogy közben ő is visszajött. De nem szólított meg. Vártam, de nem. Aztán megtettem én. Elvégre beteg is, nem volt suliban sem. Ezt onnét tudom, hogy délelőtt a nagy BattleKnight-ozás közben egyszer csak kaptam egy értesítőt, hogy Klau üzenetet írt. Mit nem mondjak meg voltam lepődve. Akkor írta, hogy nem biztos, hogy tudunk találkozni a héten, amikor Fonyódon leszek, mert beteg. Szóval az illem is úgy kívánta, hogy én szólítsam meg, és érdeklődjek a hogyléte felől. És majdnem egy órán át beszélgettünk. És most egész gördülékeny volt. A múltkori kicsit döcögős volt. Jól elévődtem vele.

A kérdés nem az, hogy ő szerelmes e. Hanem az, hogy engem miért zavar ennyire az a kiírás, és a kép. Szerintem van benne egy nagy adag irigység. Ez az egyik rossz tulajdonságom. Irigy vagyok. Irigylem azt a szerencsést. Mert az tuti, hogy nem én vagyok az. Annak ellenére, hogy olyanokat írt, hogy nagyon hiányztam neki, és, hogy nem akar elveszíteni, megint egy hétig nem adott életjelt magáról, pedig már megvan neki a telefonszámom is. Azért is nem akartam megszólítani, hogy megnézzem, vajon hiányoztam e neki annyira, hogy ő tegye meg az első lépést. Az eredmény: nem. De nem kételkedek a szavai őszinteségében, mivel erre határozottan felszólított. Helyette az érzései komolyságában. De ugyanez a probléma áll fent nálam is. Nem tudom, hogy mit akarok. Persze jó lenne összejönni vele, de... De elég sok komplikáció lenne. És most a szomszéd a legkevésbé fontos. Bár talán nem is lenne annyi, mivel Fonyódról is be tudnék járni Kvárra, ha úgy adódik. Igaz, hogy az már egy másik munkaügyi központhoz tartozik. És nem is szeretek ott lenni. De ha ez lenne az ára, szerintem megérné. Talán. Úgy néz ki, hogy ezen egyelőre teljes mértékben felesleges agyaskodni, mivel ehhez Klau is kellene. És nem úgy néz ki, hogy ő jelen pillanatban benne lenne a dologban. De HA (!) összejön a találkozó vele a héten, akkor majd okosabb leszek. Talán.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.