Keresek, keresek… De nem találok. Pedig jó lenne. Az eddigi legnagyobb sikerem az volt, hogy behívtak interjúra. Aztán meg AC-re is. Ez utóbbin megbuktam. De nem is nagyon bánom. Nem kudarcként élem meg. Ingatlanértékesítőnek kerestek embereket. Nem hiszem, hogy ez az én világom. Bár nem ez lett volna a legnagyobb gond. A fő gond az lett volna, hogy csak jutalék van. Nincs alapbér. Tehát ha kötsz üzletet, akkor van lóvé. Ha nem, akkor nincs semmi. Ráadásul ez ugye időbe is telik, amíg megkötöd az elsőt. Szóval ha lett volna is munkám, akkor sem kaptam volna – valószínűleg – egy jó darabig semmit. Ezért nem is bánom annyira a dolgot. És azért sem, mert Óbudán lett volna a munka, ami Budapest határán van. Ott már elég vidékies a táj, és a tömegközlekedés is. Tehát ott néha elég sokat kellett volna gyalogolni, hogy bemutassak egy lakást. És persze elégé össze-vissza vannak az utcák is. Tehát a tájékozódás is jóval nehezebb, mint a belvárosban. Ott szívesebben csinálnám, mivel nagyon szeretem a régi bérházakat. Budapest gyönyörű város annak ellenére, hogy nagyon le van pukkanva. Szóval a belvárosban sokkal szívesebben laknék és dolgoznék, mint egy peremkerületben.

Amit még bánok az a „kidobott” pénz. Nem olcsó az utazás. Sajnos. Szerencsére szombaton a Summerék – Ikariamról ismerem – mentek fel EDDA koncertre, és ezen alkalomból megbeszéltek egy találkozót a Krisztivel – és velem – és felvittek kocsival. Így 2000 forintot spóroltam. De hétfőn ugye be kellett mennem az interjúra, és csütörtökön is az AC-re.

Az interjún az iroda vezetője beszélgetett velem. Egy fiatal srác. Néha elég fogós kérdéseket tett fel, de én megpróbáltam őszintén válaszolni. Féltem is, hogy nem jutok tovább. Aztán mégis. Másnap kellett volna telefonálnia, de nem tette meg. Másnap írtam neki egy e-mailt, hogy megkérdezzem mi a helyzet. Délután fel is hívott, hogy nem azért nem telefonált, mert nem jutottam tovább. Éppenséggel szeretné ha másnap bemennék a központba egy AC-re. Elég korán kellett kelnem, szóval nem volt egy kellemes kezdet. Egy órával korábban ott voltam, mivel csak így volt buszom és vonatom. A hangulat szerencsére elég fesztelen volt, bár az elején azért voltak kellemetlen kérdések. A bemutatkozás után a HR-es néni – aki nagyon kedves volt – tett fel ravasz keresztkérdéseket. Szerintem már itt elástam magam. Miután mindenki bemutatkozott és túlesett a kérdezz-feleleken jött egy egyéni feladatsor. Alaprajzott kellett párosítani hirdetéssel, leírni, hogy milyen szempontok alapján hasonlítanánk össze ingatlanokat, milyen módon keresnénk vevőket, a kapott lakások közül egyet kiválasztani, és leírni, hogy milyen vevőkörnek ajánlanám, és ezt el is játszani a „vizsgáztatóval”. Aztán jött csoportos feladat is. Egy történetet mesélt el, és el kellett döntenünk, hogy mennyi volt a boltos vesztesége. Én voltam az egyetlen, aki kitalálta. De ez nem volt elég. Egy mindenki által elfogadott számot kellett mondani. És én nem törtem magam túlságosan, hogy túlharsogjam a hangadókat. Nem vagyok az a fajta, aki lekiabálja a másikat. Végül volt, hogy egy ügyfél igényei kielégítésére kellett közösen kitalálnunk egy megoldást. Itt sem nagyon harsogtam, de azért próbálkoztam.

Másnap jött az e-mail, hogy nem hagyták jóvá a központban a felvételemet. Inkább megkönnyebbültem, mint csalódtam. Mint írtam, végig kétségeim voltak ezzel a munkával kapcsolatban. Nem is azért, mert nem annyira testhez álló, hanem azért, mert bizonytalan a bevétel. Ez jobban zavart. Persze mindenképpen folytattam volna a keresést, mert nem ez az álommunka számomra, de így nincs is más választásom.

Hogy mi az az AC? Keressetek rá!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.