Nem is akárkinek! A volt tanáromnak, dr. Vadász Sándornak. Ő az, aki szintén Kvárra járt iskolába, csak ő még Somssichos volt. Ők voltak az utolsó ilyen évfolyam... 1948-ban. Igen. Nem mai darab az öreg. Ez meg is látszik rajta. De sokan szeretnének 78 évesen ilyen állapotban lenni.

Az öreggel nagyon összehaverkodtam. Az egész Napoleonnal kezdődött. Harmadik évfolyam őszi szemeszter. Elvállaltam Napoleon észak-itáliai hadjáratának bemutatását. Felsőbbéves ismerőseim mondták, hogy ezzel vagy nagy kedvenc leszek, vagy elástam magamat. Természetesen az első. De nem csak ezért szeretett. Már az első órán elismerését váltottam ki azzal, hogy tudom, hogy milyen származású vagyok. Ugyebár Pánovicsnak hívnak - aki még nem tudta volna - és én kivételesen tudom, hogy ez szerb eredetű név. Sőt azt is tudom, hogy apai ágon a dédnagyapám volt szerb, a felesége viszont horvát. Apu szokta is mondani, hogy csúnya egy vér folyik az ereinkben - szerb nacionalista és horvát usztasa - jobb ha velünk nem szórakoznak. Ennek ellenére mondjuk én békeszerető ember vagyok. Igaz, hogy a hadtörténelem a kedvencem, de ott is inkább a metódus változása fog meg, a hadvezetés tudománya/művészete, nem maga a csata. Ez utóbbi csak szemléltető eszköz. De visszatérve, hogy miért is szeret engem a tanár. A csoportban én lettem a megmondó ember. Ha kérdezett valamit szinte mindig én válaszoltam, vagy keltem mondjuk az előadó védelmébe, ha nem hallott valamit az öreg, és később a szemére vetette, hogy azt nem mondta el. Nekem mindig hitt. És még azzal is megkedveltettem magam, hogy sok olyan speckó infót tudtam, amit a többiek nem. No persze ők meg olyanokat tudtak, amiket én nem. Én sem vagyok mindent tudó! Nagyon nem. Aztán második félévben elvállaltam a königrätzi csata bemutatását egy hetes határidővel. Meg kell mondjam, hogy nagyon jól sikerült. De talán a legnagyobb pofátlanság, amit elkövettem, hogy megkértem rá, hogy meséljen a régi suliról, elvégre pont a világháború alatt járt oda és azok nem voltak mindennapi idők. És már nincs is sok olyan ember, aki tud erről mesélni, aki akkor már képes volt, most pedig még képes felfogni a dolgokat. Az egész haverkodás dolog odáig fajult, hogy mondta, hogy látogassam meg a nyaralójában Bfenyvesen. No nem meghívott magához pár napra, csak mikor mondtam, hogy én meg Bmárián vagyok nyáron, akkor mondta, hogy ugorjak majd át egyszer. És én voltam olyan puncs, hogy el is mentem meglátogatni. Sőt idén nyáron is voltam, és hoztam neki egy palack cannstadti vörösbort is. Gondoltam rá, hogy egy képeslapot is kellene neki küldeni kintről, de valahogy mindig halasztódott a dolog. Igazából nem találtam megfelelő képeslapot.

Szóval gondoltam, hogy írok neki egy levelet, mivel már többször mondta, hogy ő nagyon jó levélíró, szeret levelezni. De persze a hagyományos módon, nem a neten keresztül. Ez most az egyik fő gondom. Kézzel kell írnom a levelet, és nem lehet csak úgy megváltoztatni a dolgokat benne. Ha leírtam, akkor úgy marad, vagy kezdhetem előről. És ugye a megfogalmazás. Elvégre mégis is komoly prof, én meg egy senki, de mégsem olyan mintha egy hivatalos levelet írnék neki, mert ez személyes. El kell találni az arany középutat. Azért egy-két poént elengedhetek, mert veszi a lapot. Példa erre egy vicc a nevemmel. Igazából nem akartam elmondani, csak magamban nevettem, de észrevette, és mondta, hogy osszam meg velük, hogy min szórakozok olyan jól. Az egész abból indult ki, hogy a pángermán mozgalomról beszélt valaki, és mondta az öreg, hogy mondjunk még ilyeneket. A többi már adja magát. Én persze a nevemre gondoltam. És mivel kérte ezért el is mondtam. Persze mindenki jót derült rajta, a tanár is. Tudom, hogy nem olyan egetrengető poén, de akkor ott nagyot ütött. Tehát egy-két finomabb poén mehet, de nem szaladhat el velem a ló. Képes rá, és akkor jönnek sorba a rosszabbnál rosszabb, de mindenesetre fárasztó és idétlen poénjaim. Ezeket nem csak a Klau tartja szánalmasnak - ami ugye még nem lenne a világ vége, elvégre a Montykról is ez a véleménye - de még én is.

A téma nagyon adja magát. Most volt az ötéves találkozónk. Nekik pedig tavasszal volt a hatvanadik. Ő is mesélt nekem róla, mivel érdeklődtem nála - természetesen. Másról nagyon nem is tudnék, mivel nem sok történt velem. Szerelmi ügyekről legfeljebb akkor írnék neki, ha eldicsekedhenék egy komoly barátnővel, de ilyen ugye nincs. Szilvit sem fogom általa üdvözölni, mivel nem hiszem, hogy emlékezne rá, és egyébként sem valószínű, hogy találkoznak. A tanári kart viszont üdvözölni fogom. Remélem nem feledkezik meg majd róla. Ha meg igen, hát annyi baj legyen!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.