Barbi szerint mostanában nem megy. Amióta van nekem FuraLány, azóta kényszeredetten írok...

Lehet benne valami. Néha tényleg csak azért írok, mert úgy érzem, hogy kell írnom. És ez nem belső kényszer, hanem külső. Írnom kell. Nem hanyagolhatlak el titeket. És mégis! Nincs időm sem - szinte minden időmet FuraLány köti le - és ihlet sincs. Most nem tudok a halálról, a válságról, a "cigány bűnözésről" - erről még nem is beszéltem, bár megérne egy misét - és a többi olyan dologról, ami korábban foglalkoztatott volna. Nem tudok arról írni, hogy rossz a kedvem, hogy megint világszplinem van. Nem kesereghetek azon, hogy Szilvi már nagyon régen nem írt. Persze mostanában is sokat gondolok rá, de lassan megszokom ezt is. Megszokom, hogy nem ír, hogy nem hallok felőle semmit.

Korábban azért is írtam "blogot" a kainban, mert kaptam tanácsokat. Leírtam, hogy mi a helyzet, és a tapasztaltabb kollégák kiokítottak. No persze általában nem hallgattam rájuk. Egyedül Brendára szoktam.

Mostanában arról írhatnék, hogy milyen jó is nekem. És tudom, hogy vannak köztetek jó páran, akik ezt is nagy örömmel olvasnák. De valljuk be őszintén, hogy a másik ember boldogsága nem olyan érdekes.

És ihletem sincs. Most éppen minden szép és jó - majd meglátjuk, hogy meddig. És igazából semmi sem történik velem. Ez mondjuk Barbi szövege. Vele soha semmi nem történik, mindig nekem kell mesélnem.

Szóval nem megy az írás. Azért próbálkozok, de szerencsére most nincs okom keseregni.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.