"Mááá megen" itt volt FuraLány. És én ennek örülök. Tényleg egyre jobban szeretem.

Csütörtökön megint Fonyódon találkoztunk. Ott szálltam fel a vonatra, amivel ő jött. Mondjuk most nem hajtotta úgy a vállamra a fejét, mint először. Az annyira jó érzés volt!... Most nem. De nem baj... csak megjegyeztem. A vacsi cukorborsó főzelék volt. Ez csak azért említésre méltó, mert DrágaKedvesÉdesanyám újabban leturmixolja. Elég gusztustalanul néz ki, de az íze jó.

Este szokás szerint összegabalyodva aludtunk el. Még abban a fázisban vagyunk, hogy így alszunk. Egy takaró alatt. Majd eljön az, amikor már külön takarónk lesz. De nem most! Persze már volt olyan Bmárián, hogy egymásnak háttal aludtunk. De ki kellett pihennem magam, és úgy kényelmesebb. És ez semmit nem von le abból, hogy mennyire szeretem.

Pénteken megint kori. Most reggel a parkolóőr megállított, hogy mennyit kóstál egy kori,  mert ő is szeretne venni egyet. Mókás volt. Aztán délután jött FuraLány, és mentünk is. Sajnos egy gyerekcsoport - 15-20 fő - is feltűnt a pályán és ez elég kellemetlen volt. De a jég nagyon jól csúszott, bár nagyon ráfért volna egy felújítás. Szerencsére FuraLány sem esett el. Ez már a második alkalom volt, így bízom benne, hogy legközelebb még bátrabb lesz, nem fog ennyire félni attól, hogy elesik.

A buszállomás felé találkoztunk a Béla papával. Tiszta jó volt. Bemutattam őket egymásnak. Pár udvariassági kérdés, és már "robogtunk" is tovább. A buszunk késett. Nem sokat, de azért fura volt, mivel Kvárról indult. Annyira vártuk már a buszt, hogy az esernyőt ott is hagytuk a padon. Reggel ugyanis esett az eső, és anyu adott neki egy esernyőt. Egy citromsárga-világos zöld esernyőt, ami nagyon nem illik FuraLány fekete kabátjához és fekete hajához. De ezt volt a legjobb esernyőnk. De elhagyta. Persze ez nem olyan hatalmas katasztrófa. De amikor észrevette Marcaliban az nagyon aranyos volt. Ahogy felkiáltott a buszról leszállva: "Elhagytam anyukád esernyőjét!" Olyan imádnivalóan kétségbeesett hangon... Tényleg megviselte a dolog. Gyorsan kitaláltunk egy fedősztorit, miszerint Libickozmán megtámadtak minket a kutya-emberek és az ernyővel védekeztünk. Otthon anyu egyből kiszúrta a dolgot, de nem szólt, csak tőlem kérdezte meg később, hogy FuraLány elhagyta e az ernyőjét. De nem lett semmi gond belőle, elvégre őt jobban szeretik, mint azt az ernyőt. Még papucsot is kapott! Van itt egy saját papucsa. Nem egy olyan nagy érték, nem egy olyan nagy dolog... Vagyis nagy dolog. Szerintem az.

Úgy terveztem, hogy szombaton is bemegyünk korizni vagy Fenyvesre, esetleg mindkettő belefér. Tévedtem. Olyan szutyok a közlekedés, hogy nem tudtuk megoldani. Pedig nagyon jó lett volna korizni. Most már elég magabiztos vagyok a jégen, és szeretek korizni. És persze az sem utolsó szempont, hogy a bérletet ki kell használni. A program így mindössze annyiból állt, hogy 11-kor felkeltünk majd beszélgettünk, gépeztünk. FuraLány közben kötött is, én meg az angol házim piszkozatát írtam - még le kell írnom a végleges változatot. Aztán délután/este elmentünk sétálni. Falut néztünk. Kb. másfél órát lehettünk el. Este folytattuk a programot. Én néha - ha éppen nem volt mit ügyködni a gépen - odakucorodtam mellé és az ölébe hajtottam a fejem. Olyan jó volt! Mint ahogyan az is, amikor ma reggel egymást szorosan átölelve feküdtünk és eszkimópuszikat adtunk egymásnak. Ez sem nagy dolog. De nekem sokat jelent. Én nagyon élveztem. Úgy éreztem, hogy boldog vagyok!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.