De nem zöld ág, és nem is szellem. (Ha jól rémlik, akkor van egy ilyen film.)

Már automatikusan megy. Nem is emlékeztem rá, de Kriszti mondta, hogy egész éjjel "rajta" feküdtem. Kicsit fura, de én vagyok az, aki bújik. Én megyek mindig. És ezt már annyira megszoktam, hogy álmomban is"rámászok". Most ezt nehéz elmagyarázni - meg sem próbálom -, hogy hogyan szoktunk aludni. Lényeg az, hogy most direkt nem bújtam hozzá elalváskor, hogy tudjuk - főleg ő - pihenni magunkat. De minden hiába volt! Az éjjel álmomban hozzábújtam, illetve ráfeküdtem, és szegényt nem hagytam aludni. Néha megrándulok álmomban, vagy az állkapcsomat mozgatom. A horkolásnem zavarja. Aranyosnak tartja - még. Mert nem is horkolok igazán, hanem csak néha felhorkantok.

Néha ő is szokott bújni. Főleg búcsúzás előtt. Akkor nagyon tud bújni ő is. És találkozáskor is. Közte meg én. Így osztottuk be.

No jól van. Már későre jár, és nem is tudom, hogy mit akartam még írni. Akartam e egyáltalán valamit?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.