Tényleg hatalmas úr. És én nem tudok vele gazdálkodni. Egyszerűen kifolyik a kezeim közül. Egész napokat vagyok képes úgy eltölteni, hogy nem csinálok semmit. Egyetemi éveim alatt rengetegszer csak ültem hétvégén az albiban, és a TV-t bámultam. És közben iszonyatosan unatkoztam. Társaságba nem jártam, nem voltam/vagyok egy barátkozós ember. Vagyis az vagyok, szeretek ismerkedni, csak nincs pofám odamenni tök idegen emberekhez, hogy "No most akkor beszélgessünk!". Pedig szeretek beszélni. Ezt az ismerőseim tanúsíthatják! Órákon át képes vagyok pofázni. Az indok mindegy, bár igazán akkor vagyok elememben ha szerelmes vagyok. És az elmúlt majd' egy évben szinte állandóan szerelmes voltam. No nem nagyon, de ahhoz elégé, hogy minden gondolatom ekörül forogjon. Természetesen a szakdolgozatom is nagyon lekötött, arról is sokat tudtam beszélni.

Visszatérve az időre... Mennyit elpocsékoltam! A legjobban azt bánom, hogy nem csináltam meg a nyelvvizsgákat. (Mi mást?!) Mikor otthagytam a szombathelyi fősulit, lett volna több mint fél évem arra, hogy nekifeszüljek. De lusta voltam. Aztán Egerben a sok semmittevés helyett is megcsinálhattam volna. Az utolsó évben komolyan nekifeküdtem, csak akkor kellett a szakdolgozatot is megírni, és elég komoly beadandókat dobtam össze, amik szintén rengeteg időmet elvették. És most itt tartok. Csak magamat okolhatom, mert anyuék sürgettek, de én nem hallgattam rájuk. Sokmindent másképp csinálnék. Vagyis szeretnék másképp csinálni, de nem tudom, hogy lenne e hozzá elég akaraterőm. Már a töri szakot is sajnálom. No nem azért, mert nem szerettem. Imádtam oda járni! Bár most már inkább az ELTE-re mennék, egy szakpárra. Eger nagyon jó kis, nyugis hely volt, csak nem lehetett szakosodni, és a könyvtár is nevetségesen kicsi volt.

"Mi lett volna, ha?" Ezt a kérdést az én szakmámban nincs értelme feltenni. Még arról sem lehet tiszta képe az embernek, ami valóban megtörtént. Teljesen felesleges más alternatívákon törni a fejünket. Azért persze én is felteszem a kérdést néha magamban. "Mi lett volna, ha...?" Ha előbb elkezdek élni. Ha komolyabban veszem a nyelvtanulást. Ha a tanulást komolyan veszem a gimiben. Ha az általánosban inkább a reál tárgyak felé fordulok, azokból "képzem magam". Ha az ELTE-re jártam volna valamilyen szakpárra. Ha a tanárképesítést is megszerzem. (Ez most lenne folyamatban ötöd éven. Nem lenne gond nyelvvizsgával. Viszont nem jöttem volna össze Szilvivel a szerenádon.) Ha... Nem szabad ezen sokat töprengeni, mert úgysem fogok reggel a régi házunkban felébredni kisgyerekként egy rémálomból. A múltat nem lehet megváltoztatni! És ha meg is lehetne, mi garantálja, hogy akkor boldogabb lennék? Az élet nem habostorta. Persze van, akinek az. Egy kicsit irigylem őket. Ugyanakkor meg is vetem. Pont, mint Bezuhov gróf a sógorát a Háború és békében. Bezuhovtól a regény végén, mint egy boldog embertől búcsúzunk el. Sokat küzködött, de végül jóra fordult a sorsa. Én is hasonlóban reménykedek. Hiszem, hogy minél többet kell várni a boldogságra, az annál nagyobb lesz. Annál jobban tudja az ember értékelni. Akinek világ életében megvolt mindene, az nem tud semmit sem értékelni, hiszen természetesnek veszi a meglétüket. Persze a jövő felöli legitimáció már a kommunista/szocialista rendszerben sem aratott teljes sikert. És már az egyház sem tünkököl olyan fényesen, mint korábban. Én azért még bízok benne. Bár Bernd das Brot megmondta, hogy "Alles bleibt, wie immer/ Und es geht schlimmer..."

Meg kell próbálnom az időmet jobban beosztani. Már kitaláltam magamnak egy napirendet, hogy mikor mit csinálok, de nem tudom, hogy be tudom e tartani.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.