Ma találkoztam, jobban mondva összefutottam az egyik volt osztálytársammal. Éppen mentem le a postára, ő meg jött haza. Gondolom a melóból, mert gyógytornászként dolgozik a marcali kórházban. Nem azt mondom, hogy a nyakamba kellett volna ugrania, de azért ez  egy kicsit hűvös fogadtatás volt. Pedig pont gondoltam rá, hogy fel kéne vele venni a kapcsolatot. A második szomszédban lakik, és régen nagyon jóban voltunk. Főleg ahhoz képest, hogy ő lány. Nem szerelem volt, csak nagyon éreztük magunkat együtt. Vele voltam mindig nagy versenyben az osztály legjobbja címért. Csak ő később a fonyódi gimibe ment, én meg Kvárra, és az osztály is szétesett. Egyszer próbáltak egy osztálytalálkozót szervezni, de csúfos kudarc lett a vége. Szinte senki nem akart eljönni. Azóta meg sem próbálta senki. A kapcsolatok elsorvadtak. Amikor még gimiben elmentem az egyik volt jó haverhoz, azt hitte, hogy kérni akarok tőle valamit. Arra nem is gondolt, hogy egyszerűen csak tudni akarom, hogy mi van vele. Persze azért a falusi pletyka szintjén tudok egyesekről ezt-azt, de elég keveset. Az Anitával jó lenne újra összebarátkozni, végre lenne egy kis társaságom. És azt hiszem, ő sem az a pörgős fajta. Legalábbis általánosban nem arról volt híres, és gimis évei alatt is hasonló infók jutottak el hozzám. Iszonyat jó nő lett belőle, de nem nagyon pasizott. Nem tudom, hogy most van e barátja. A képek tanulsága szerint nincs... de azok szerint Klaunak sincs. De nem is ez a legfontosabb. Jó lenne az emberi kapcsolataim számát növelni. De olyan régen beszéltem vele. Még általánosban. Azóta rengeteg idő telt el. Persze éppen ezért lenne miről beszélgetni. De azt sem tudom, hogy hogyan kéne kezdeni. Átmenjek hozzá? Elvégre a második szomszéd. Vagy emilen. Persze ez utóbbi személytelen. De így elkerülhető a kényszeredett udvariasság. Elvégre ha átmegyek, akkor ott vannak a szülei, akik ismernek, és már csak azért is ott kéne maradni beszélgetni, mégha neki semmi kedve sincs. Mondjuk nem is odahaza lenne jó beszélgetni, hanem semleges területen. Mondjuk Marcaliban be/kiülni valahová. Most egész szép kis park van a kórház közelében. De munka után nem tudom mennyi kedve lenne még társalogni, elvégre a gyógytornászkodás nem egy üldögélős munka.

Nem tudom, hogy mit tegyek. Még agyalok rajta egy kicsit. Persze lehet, hogy jobb lenne hirtelen felindulásból cselekedni. Aztán majd később rágódhatnék rajta. Most nincs időm rá. Németet kell tanulnom. El vagyok maradva egy kicsit. Mit kicsit!? De szerencsére úgysincs soha semmi érdekes a tv-ben, szóval este is lehet majd tanulni. És ha túljutok a magolós részen, már könnyebb, de azt nagyon utálom. Roppant könnyen el tudok gondolkozni közben, és azt veszem észre, hogy egy fél oldalnyi szavat elolvastam, de egy betüre nem emlékszek belőle. Így nehéz...

Most pedig nekiállok magolni...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.