Most jól bevágtam a durcát. Nem jelentkezett. A lelkem mélyén biztos voltam ebben. De azért vártam. De hiába! Mint oly gyakran. Jelen pillanatban még a holnapi találkozót is legszívesebben kihagynám. Aztán meg bánkódnék miatta. De nem vagyok benne biztos, hogy holnap bejön a boltba. Nem vennék rá mérget.

A legrosszabb az az egészben, hogy néha annyira mást ír, és cselekszik. Bár lehet, hogy ez női tulajdonság. Szilvi is hasonló volt. Milyen gyakran írta, hogy hiányzok neki. Volt, hogy ezt azután, hogy 10 perce szakított velem. Bár az ő esetében lehetett talán abban valami, amit Brenda mondott, miszerint szeret ő engem (Nem a Brenda.), talán túlságosan is. (Végülis írta, hogy belém mindig szerelmes lesz kicsit.) Csak azért akart velem olyan gyorsan szakítani, hogy ne fájjon annyira. Ne legyen még annyira nagyon szerelmes belém. De itt most teljesen más a helyzet. Nem hiszem, hogy Klau szerelmes lenne. Legalábbis belém nem az tuti. És nem is szakítani akar velem. Vagy ha igen, azt elég hülyén csinálja. Sajnos egyre jobban az az érzésem, hogy csak játszik velem. Mint macska az egérrel. Egy nagymacska egy pocokkal... (És máris új megvilágítást kapott a becenevem.) Legcélszerűbb az lenne ha "visszajátszanék". De erre én nem hiszem, hogy képes lennék. Tudom, hogy hiba, de ha egyszer valamit csinálok, azt komolyan csinálom. A másik nagy hiba, hogy nagyon bele tudom élni magam a dolgokba. Igyekeztem, vagyis megpróbáltam flegma lenni, de nem ment. Viszont ha ez így megy tovább, akkor eljön az, ami Szilvinél. Bizony Isten próbálkoztam, mert komolyan szerettem volna, ha folytatódik (Tudom, hogy hülyeség volt.), de ő mindig ellenállt. Egyszercsak meguntam. Egyik pillanatról a másikra érztem, hogy itt a vége, már én sem akarom. Pedig biz' Isten (Milyen vallásos lettem hirtelen...) próbáltam úgy gondolni rá, mint azelőtt. De nem ment! Nem éreztem semmit. Aztán különösebb módon nem is gondoltam Szilvire jó darabig. Kint Stuttgartban volt egy hullámvölgy, majd itthon megint minden rendbe jött. De mostanában megint rengeteget gondolok rá. Főleg este, elalvás előtt. Akkor van egy kis időm filózni egy pöppet. (De most inkább hanyagolnom kéne a témát azt hiszem.) Visszakanyarodva, azt hiszem, hogy lassan Klau is eléri nála ezt. Hogy már nem fog különösebben érdekelni, hogy írt e vagy sem. Persze, bizonyára sok dolga van, és persze sok ismerőse, akikkel tartani kell a kapcsolatot, nem csak én vagyok, de ha tényleg annyira szereti olvasni a leveleimet, akkor nem értem hogy nem tud időt szakítani rá. Elvégre az embernek arra van ideje, amire akar. A múltkor képes volt megkérdezni, hogy mit írtam az előző levelemben még, amire nem válaszolt, mert elfelejtette. Írtam, hogy olvasson vissza. De lusta hozzá. Tessék! Persze lehet, hogy csak én vagyok képes mások leveleire pontról-pontra válaszolni. És többször átolvasni, hogy nem hagytam e ki valamit. Meglehet. Gyakran elfeledkezek róla, hogy gyakorlatilag még gyerek. Ha nem is úgy néz ki, és nem is mindig viselkedik úgy, de akkor is. Vagy csak én voltam elkényeztetve töri szakon a sok kerek egész mondattal? Egyszerűen megszoktam, hogy (általában) mindent kiírok végig, nem rövidítek (levélben), mondat elején nagy kezdőbetü, a végén egy (!) írásjel. Ha többet rakok annak jó oka van, azzal is közölni szeretnék valamit. Ő pedig az új nemzedékhez tartozik. A levelei is telis-tele vannal rövidítésekkel. Példának okáért ott van az "amm", ezt nem sikerült dekódolnom. Talán az amúgy lehet, mert azt behelyettesítve többnyire értelmes dolgot kapok. A smiley-k mondjuk nem zavarnak. Kifejezetten jó dolognak tartom őket. Itt  néha hiányzik a jó kis fórumos készlet. Klau nem is használ túl sokat. És inkább csak az alapokat, igaz iwiw sincs nagyon eleresztve velük.

Most egy kicsit kizökkentem. Tehát kb (Valóban, most én is rövidítettem.) azt akartam kinyögni, hogy kételkedek Klau szándékaiban, érzéseiben... őszinteségében. Ugyanis abban egyeztünk meg, hogy megpróbálunk azok lenni. Ez nekem mondjuk nagyon jól megy, de nem tudom, hogy ő hogyan ezzel a kérdéssel. Azt állítja magáról, hogy az, és le is írta, hogy néha bizony szánalmas vagyok. (A mai napig reménykedek, hogy csak a rossz vicceim miatt tart annak. Erre ugyanis nem válaszolt.) Márcsak azért is jó lenne vele találkozni, hogy tisztázhassuk, hogy hányadán állunk. Igaz még én sem tudom, hogy mi lenne a jó. Ha azt mondaná, hogy semmi esély egy szorosabb kapcsolatra, összetörné a szíve, (Azt hiszem.), de ha belemenne... Az elég komplikált lenne. A fél világra féltékeny lennék. És lenne is okom! (Apu elmondása alapján.) De ha nem akkor is.

Mindenesetre kíváncsi vagyok mi lesz holnap. (Tudom. Péntek.) Találkozunk? Nem? Ha igen, akkor hogy fog lezajlani? Ripsz-ropsz, futtában. Vagy lesz idő, és hely beszélgetni?

De most már mindjárt lemerül az aksim, szóval ha tetszik, hanem, mára ennyi.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.