Öreglány. Igaz, hogy legutóbbi, és mindezidáig egyetlen levelében azt írta, hogy már megfiatalodott. Ebből arra következtetek, hogy van barátja. Egyébként a Sztálingrádban Rollo beszélt így a feleségéről. No persze, aki látta a filmet – Aki még nem, annak kötelező! – az tudja, hogy a felesége lelépett egy francia hadifogollyal. Nem túl szerencsés ómen. Amúgy kapcsolódik a film Szilvihez, hogy megnéztük együtt. Valóban nem egy olyan randis film, de ő is történész, én is. És nagyon jó film.  Jó kis alliteráló elköszönést tudtam vele alkotni. „Örökké Ölellek Öreglány”. A megszólítás pedig „Szervusz Szerelmetes Szilviám!” volt. Nem tudom, hogy miért kellett alliterálnia. Talán Szilvi neve miatt. Az is alliterál. Bár azt hiszem, hogy Brendával már egy ideje megpróbáltunk ilyen megszólításokat kitalálni. Vagy az alkalomhoz illőt. Ez neki jobban ment. De azért a Búgócsigás megszólításra büszke vagyok, az nagyon betalált. De ne térjünk el a tárgytól! A fórumosok már tudják, hogy milyen fura kapcsolatom volt vele. Aki nem, annak itt következik egy – talán – rövid leírás.

A hölgyemény évfolyamtársam volt Egerben. Már majdnem osztálytárs, hiszen ő is bölcsész volt, mint én. Csak ő egy évvel korábban kezdett, de nem sikerült az ókor vizsga Kertész papánál – hekatomba bemutatása – így évet kellett ismételnie. Sokáig fel sem tűnt, elvégre sokan voltunk a szakon, és egyébként sem nézegettem akkor még ilyen szempontból a hölgyeket. Később pedig el lett könyvelve a Trixi kasztba. Amikor ezt megtudta, egy kicsit megsértődött. Én nagyjából 2 csoportra bontottam az évfolyamot. „Trixik”: Kívül szőke, belül sötét. Trendi, bulizós etc. És volt a másik csoport, aminek nem volt neve, – igazából a másiknak is Szilvivel való beszélgetés kapcsán lett neve, én nem kötöttem személyhez – és ide tartoztak a jó tanulók, akik az előző csoport szöges ellentétei. Magamat is ide soroltam. És azért persze voltak besorolhatatlanok is, de elhanyagolható számban. Mint írtam én a második csoporthoz tartoztam, és úgy véltem, hogy nincs semmi keresnivalóm az első csoport tagjai között.

Szilvihez a „Szerenád”-on ismerkedtem meg jobban. A szerenád annyit jelent, hogy a töri tanszéki tanárok összedobnak egy rakás pénz, és a végzősöket meghívják a Szépasszony-völgybe, ahol mindenki jól leissza magát, de előtte a diákok valami műsort adnak elő, és megajándékozzák a tanárokat. No ez utóbbiból a bölcsészek idén kimaradtak, igaz csak négyen jelentünk meg. Mondjuk én úgy gondoltam, hogy én leszek az egyetlen. Mint később kiderült, mindenki azt hitte, hogy ő lesz az egyetlen bölcsész. Az egyikünk nem is velünk ült, hanem más ismerőseihez. Ezt nem feltétlenül bántuk. Hozzánk Szilvi ismerőse ült le. Tehát egy asztalhoz kerültem Szilvivel. Pont vele szemben ültem. Az első randin megkérdezte, hogy miért hívtam el. A válasz a szemében rejlett. Ahogyan telt az idő, fogyott a bor, emelkedett a hangulat, rengeteget nevetett, és akkor gyönyörű volt a szeme. Ahogy csillogott! Egész sokat beszélgettünk négyszemközt. Pontosabban ott ült mellettem egy másik csoporttársunk, de akkora volt a hangzavar, – mi ültünk a legközelebb a „táncparketthez” – hogy nem hallotta, hogy miről beszélünk. Egy idő után ott is hagyott minket. És mi kitartóan pusztítottuk a vörösbort. Először az én szárazomat, majd miután az elfogyott - az ő félédesük meg már korábban - elmentem és „loptam” másik asztalról, és folytattuk. Jó hangulatban voltunk! A Szilvi sajnos – szerencsére? – dohányzik, és megkérdezte, hogy kikísérem-e füstölögni, mivel bent nem lehetett. Miután elszívta megkérdezte, hogy nincs e kedvem járni egyet, mert kellemes volt az idő, és jót tett fejünknek is. Hogy a fenébe ne lett volna kedvem!? Először csak a közelben mentünk egy kört. Már kezdtem bánni, hogy máris vége. De ekkor kimentünk a szőlőhegybe, ahol bizony elég sötét volt. Ezen is sokat viccelődtünk, ugyanis ő állandóan csetlett-botlott, én viszont stabilan álltam a lábamon. Rajtam ugyanis bakancs volt, és ugye elég nagy a lábam is, hogy kiegyenlítse a terep egyenetlenségeit. Rajta viszont valami kis topánka volt, és jóval kisebb a lába. (Még szerencse!) Lényeg, hogy nagyon jól éreztük magunkat, és – mint később kiderült – csak úgy repült az idő. Mire visszamentünk a pincébe, már majdnem végeztek a takarítással. Megkérdeztem, a többiek fél órával korábban mentek el. De ha még egy kicsit barangolunk, akkor nem kellett volna annyit várni az első nálam töltött éjszakára, ugyanis a táskáját bent hagyta, és ugye abban tartotta a kulcsait, és a barátnője sem volt Egerben, nem tudott volna bemenni. Tehát kettesben indultunk vissza Egerbe. Az úton láttunk még embereket, de nem hozzánk tartoztak. Szilvi meg is fogta a kezem, mivel, ahogyan ő mondta, mindenki kéz a kézben megy, csak mi nem. Ez persze nem volt igaz, de nem baj. Én persze mint egy kis dedós elkezdtem lóbálni a kezem, ezért inkább elengedte. Én hülye! Abban a pillanatban meg is bántam. Útközben szintén nagyon jót beszélgettünk, bár nem tudom pontosan, hogy miről is. Nem is fontos. Arra viszont emlékszek, hogy egy beszólásom miatt a falba akarta verni a fejét. A második ilyen után meg is tette! No persze csak szimbolikusan. Ennek ellenére nem akart még hazamenni, hanem hajlandó volt folytatni velem az estét, vagyis az éjszakát. Nem volt egyszerű éjfélkor még nyitva tartó "eccséget" találni. Végül mégis találtunk egyet. De itt már nem alkoholizáltunk. Aztán hazakísértem. Az ajtóban hihetetlenül gyorsan elköszöntem. Mire felnézett a táskájából, már csak a hátamat látta. Ezt is elbaltáztam! Igazából féltem, hogy nem venné jó néven a puszit. Gondolom mondanom sem kell, hogy mennyire bántam, hogy ezt kihagytam. Vissza akartam fordulni, de nem mertem. És még csak azt sem kérdeztem meg, hogy lenne e kedve folytatni valamikor. De szerencsémre eszembe jutott, hogy a Krisztián – egyik csoporttársam, az „ikertestvérem” – tudja a srác számát, akivel a Szilvi jött. Így sikerült megszereznem az övét. De már későn. Hazament. Pedig elhívtam az EfeN utolsó napjára. Végül is Keddben egyeztünk meg, hogy akkor találkozunk délután. De írta, hogy ehhez bizony Hétfőn is beszélnünk kell, mert ha akkor nem beszélünk, akkor Kedden sem. Nem volt egyszerű, de összeszedtem minden bátorságomat és odamentem hozzá dumálni, amíg bagózott az udvaron. A Németh prof nagyon mosolygott ránk amikor meglátott minket. A mellettünk lévő asztalnál ült szerenádon, és mindent látott. Gondolom sejtette, hogy hányadán állunk. Délután még kaptam egy sms-t, hogy Kedden randi lesz, vagy baráti találkozó, mert akkor úgy készül. Tessék! Amilyen szerencsétlen vagyok, még egyértelműen randira sem tudok egy lányt elhívni!

A kissé szerencsétlen kezdet után egy katasztrofális randi következett. Az eleje még jó volt. Ebéddel nyitottunk, mivel suli után találkoztunk és gondoltam éhes. Nem találtam el, de azért evett ő is. Közben persze beszélgettünk. Megkérdezte, hogy miért hívtam el. Mármint, hogy mi fogott meg benne. Én megmondtam, hogy a szeme, amikor nevet. És vissza is kérdeztem, hogy ő meg miért mondott igent. Azt válaszolta, hogy már elsőben megtetszettem neki, csak nem tudott a közelembe férkőzni. Na tessék! Már elsőben összejöhettünk volna. Aztán én a magam részéről még sok hülyeséget összehordtam, az egész randi alatt. Egyszer csak nekem szegezte a kérdést, hogy mit is szeretnék pontosan elérni. Nem igazán tudtam. Mondta, hogy ő megmutatja, hogy ő mit szeretne... és megcsókolt. Számítottam rá, hogy ez jön, és próbálkoztam is, de megijedtem, hogy nem lesz tökéletes, és elhúzódtam az utolsó pillanatban. Erre ő felpattant és idegesen elindult, hogy elérje a buszát. Én meg utána. Ugye milyen kínos!? Gondoltam, hogy itt a vége, minden elveszett számomra. De nem! Viszonylag gyorsan lehiggadt, és ő mondta, hogy ezt akkor felejtsük el, és próbáljuk meg újra. Aztán a buszmegállóban megkérdezte, hogy mi váltott ki belőlem ki ilyen hatást. Ő vagy a csók? Mondtam a csók, mert ez volt az első (kísérlet). Erre teljesen megértette a helyzetet, és mindent megbocsájtott, sőt magát tartotta hibásnak, hogy így „letámadott”.

A következő randi szintén kudarc. Teljesen felsültem. Vagyis majdnem teljesen. Moziba mentünk, egy spanyol filmdrámát néztünk meg. Majd az Érsek kertben sétáltunk. Megmentettem egy sünit a kilapítástól, és sok hülyeséget összehordtam. Rengeteget üldögéltünk egy padon. Egyszerűen nem tudtam magam rászánni arra, hogy megcsókoljam, vagy akár csak arra, hogy átöleljem. Mindig a pillanatra vártam, de az soha sem jött el. Aztán elindultunk vissza a barátnője albijához. (Szilvi már bejárós, csak ritkán alszik bent.) Többször is gondoltam, hogy „Majd most!”, de nem jött össze. De addig eljutottam, hogy a Bazilika előtt „megkértem a kezét”. Nem tudtam csak úgy simán megfogni, mert nem úgy tartotta. Aztán a Bazilika mögött mégiscsak megtörtént a nagy csókjelenet! Igaz ebben neki nagyobb része volt, mert már megint szinte elhúzódtam, amikor rám mosolygott, megfogta a kabátomat, és odahúzott. Az albi bejáratánál persze már csókkal búcsúztunk. Sajnos előtte elszívott egy szál cigit, így tényleg olyan íze volt a szájának, mint egy hamutartónak. De azért meg tudtam volna szokni, ha ad még rá időt, és nem szakít.

Másnap megint közös programunk volt. Nem igazán tudtam, hogy mit is kéne csinálni. Erre ő megkérdezte, hogy nem jöhet e fel az albiba. Na erre aztán végképp nem gondoltam. Az albim miatt sem, - a főbérlő alattunk lakik, és elvileg nem lehet idegent felvinni – és egyébként is. De azért persze, hogy beleegyeztem. Este 7-re jött fel. A program igazán sivár volt, tévéztünk, mivel filmet akkor nem akart nézni, és ment a kedvenc sorozata, a Miami helyszínelők. Először csak egymás mellett ültünk a földön, aztán ő felfeküdt az ágyra. Végül én is odakeveredtem, ott ültünk egymás mellett. Először csak egymás kezét fogtuk, majd átöltem. Vagy ő bújt hozzám? Talán inkább ez utóbbi, mert emlékszek, hogy mondta, hogy ő olyan bújós fajta. Én is az vagyok! Imádtam ahogyan hozzám tudott bújni. Amikor már csak monoscop ment a tv-ben indítványoztam, hogy le is feküdhetnénk. No nem úgy! Ő egyébként már egy ideje feküdt, és a feje az ölemben volt. A testtartásom egy idő után roppant kényelmetlenné vált, de meg nem mozdultam volna. Szóval az egyszerű esti tv nézésből ottalvós buli lett. Persze én ezt nemnagyon bántam. És természetesen nem is aludtunk egész éjjel. Nekem azonban másnap haza kellett jönnöm az öcsém koszorúcskájára. Képzelhetitek, hogy mennyire örültem neki. Alapból nem szeretem az ilyen össznépi örömködést, hát még most! Búcsúzóul csak két puszit kaptam. Már azt hittem, hogy valami rosszat tettem. És tettem is. Vagyis nem tettem. Azt írta, hogy nincs harag, de az éjjel százszor is megcsókolhattam volna, de nem tettem. Valóban. Igazából szerettem volna, csak féltem, hogy mi jöhet azután. Ha esetleg nagyon elkap minket a hév.

Nagyon vacak volt az a hétvége. Igaz már Péntek este felhívtam, és hosszasan beszélgettünk. Elbúcsúzáskor pedig azt mondtam neki, hogy azt hiszem szeretem. De ezt már nem hallotta. Előbb letette. Ezért írtam neki egy sms-t. Amúgy is sms-ben kommunikáltunk, mivel az neki valamilyen csoda folytán ingyenes. De nem válaszolt. Csak másnap este. Teljesen meg volt zavarodva. Az egész házat kitakarította. És nem tudta mit kezdjen azzal, amit írtam. Írta, hogy ne is próbáljam felhívni, mert nem veszi fel. Ha igaz amit írtam, azért, ha nem, azért. Írtam neki, hogy szerintem ő is érez valamit irántam, különben ez nem zavarná. Egyetértett velem.

Tehát minden a legjobban alakult. De nem sokáig!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.