A cím lehetett volna a Halál is, de gondoltam mégsem azt a címet adom neki. Abból mindenki arra következtetett volna, hogy meg akarok halni, hogy öngyilkos leszek. Pedig erre igen kicsi az esély. Nem mondom, hogy nem foglalkoztat a gondolat, mert akkor hazudnék. Néha nagyon is foglalkoztat. De nem hiszem, hogy valaha is megtenném. Nem a haláltól félek, hanem sajnálnám az itt maradókat. Nem szeretnék nekik ekkora fájdalmat okozni.

De mi is a hosszú élet titka? Szerintem a halálvágy. Aki szeretne, az úgysem hal meg. Én szeretnék, ezért fogok nagyon nagyon sokáig élni. Nem teszek azért semmit, hogy minél előbb meghaljak. Egészségesen élek, nem cigizek – bár gondoltam rá, hogy pipázni kéne – nem iszok – csak ritkán, és mértékkel – nem kávézok, nem drogozok. Ellenben rengeteget kerékpározok, és túrázni is szeretek. Szeretek a friss levegőn lenni. Ezt például most Cecáék teraszán írom. Itt ülök, várok Cecára, és élvezem az októberi napsütést. Ennek ellenére mégis a halálról írok. Ez az élet velejárója. Én nem szeretnék örök életet. Nekem az csapás lenne. Ha feltalálják a csodaszert, én biztos nem fogok élni vele. Mondhatjátok, hogy azért gondolom így, mert Klauval nem jött össze a dolog. Ez nem így van. Amikor Szilvivel együtt voltam, én akkor is meghaltam volna bármikor. Akkor boldogan haltam volna meg, most boldogan meghalnék.

Tényleg nem értem, hogy miért ragaszkodnak mások ennyire az élethez. Na jó. Abban az esetben ha már lennének gyerekeim, én is élni akarnék... amíg nem lesznek önállóak. De ez is csak felelősség tudat. Felelősségem felnevelni őket. Azt is lehet mondani, hogy az ember szeretné látni felnőni az unokáit is. Persze, ebben is van valami. Talán én is. Szerintem a dédunokáimat is láthatom még.

Bár nem tudom, hogy lesz e értelme a gyerekvállalásnak. Talán jobban járnának azok a gyerekek ha meg sem születnének. Elég szarul áll a helyzet. Nem a politikára gondolok, a gazdaságra, hanem a környezetvédelemre. Néha én is bort iszok és vizet prédikálok, de sokan egyenesen töményet isznak. Sokan gondolkodnak úgy, hogy minek tegyek bármit is a környezetért, én magam úgysem tehetek semmit. Például Klau is így gondolja. Mikor mondtam, hogy nincs jogsim, mert bárhová el tudok menni tömegközlekedéssel, vagy kerékpárral, gyakorlatilag kinevetett. Úgysem tudom ezzel megmenteni a világot, akkor miért ne éljek kényelmesen. Vagy akár a Standby üzemmód. Én az albiban is mindig kikapcsoltam a tv-t, és most már otthon is. Nem sok energiát spórolok meg vele, de ha mindenki hasonlóan tenne, azért az talán érne valamit. De most lepattanok a témáról, mert erről akarok írni. Talán szentelek majd neki egy külön bejegyzést.

Mi van a halál után? Nem tudom. Nem tudom, hogy van e pokol, de én azért próbálok úgy élni, hogy ne kerüljek oda. Azt egyébként nem egy konkrét helyként képzelem el. Nem vasvillás ördögökkel. Nekem a reinkarnáció tetszik a legjobban. Valami hasonlóképpen tudom elképzelni a dolgot. Ha rossz voltál, akkor a következő életed jó nagy szívás lesz. Ellenben ha jó, akkor talán könnyebb életed lesz. Persze lehetne vitát nyitni arról, hogy mi a jó, és mi a rossz. Én próbálok úgy élni, hogy ne ártsak másoknak. Ha nem is segítek, – mert nem vagyok egy Teréz anya – de ne ártsak. Megpróbálok az emberekhez kedves lenni. Sokszor legszívesebben elküldeném őket a búsba, vagy egyszerűen nem vennék róluk tudomást, de nem teszem. Megpróbálom a szerencsémet kiérdemelni.

Ezek szerint szerencsésnek érzem magam? Lehetne rosszabb is. Sokkal rosszabb. Én vagyok az, aki nem él a lehetőségeivel. Későn, vagy egyáltalán nem veszi őket észre. Mea culpa. Sokszor könnyebb lenne másra fogni, de nem szoktam. Felismerem a hibáimat. Az más kérdés, hogy nem nagyon teszek ellenük. Valahogy nincs erőm. Lusta vagyok. Könnyebb nyafogni és várni a csodát, mint lépni. Azért egy-két dolgon megpróbálok változtatni. De nem könnyű. És van, hogy a környezetem sem segít ebben. Például el lettem könyvelve egy szürke egérnek, aki nem jár sehová. Ehhez később jött a pedálgép titulus. Nem is hívtak sehová bulikba. Nem is nagyon beszéltek velem, maximum vizsgák előtt. Természetesen nekem kellett volna először nyitni, és szólni, hogy „Hahó! Megváltoztam. Mennék én is a buliba.” De nem tettem. Visszatérve a szerencséhez. Az voltam Szilvivel. Őt nem magamnak, hanem a szerencsémnek köszönhetem. Szerencsém volt még általában a suliban is. Soha nem szakadtam meg a tanulásban, mégsem én voltam a leghülyébb. Csak ezt sem használtam ki. Ha előbb észbe kaptam volna, akkor már meglenne a diplomám, és már doktori iskolába járnék. De nem így történt.

Halál. Tényleg nem értem miért félnek tőle. Ha valaki vallásos, akkor éljen a hite szerint, és akkor nem lehet baj. Ha meg nem vallásos, akkor meg úgysem hisz a pokolban, a túlvilági életben. Akkor mitől fél? Az elmúlástól? Miért? Mi abban a rossz? Ennyire egoista lenne, hogy fél attól, hogy el fogják felejteni, hogy nem körülötte forog majd a világ? Tényleg nem értem.

Még az öngyilkosságról pár gondolat. Most halt meg nemrég Albert Györgyi. Őszintén szólva engem nem rendített meg a dolog, csak azért írom, mert volt vele egy interjú a – volt – csigabigás tv-n. Azt mondta, hogy az öngyilkosság bátor tett. Bátorság kell ahhoz, hogy valaki meg merje tenni. Szerintem nem. Ahhoz kell bátorság, hogy elviselje a sorsát. Könnyű elugrani. Azt a legkönnyebb. Ugrik és vége a gondoknak. Ez a legegyszerűbb megoldás... De most megyek, mert megjött DuplAnyácska

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.