Sajnos egy ekkora társaságot szét kellett szabdalni. Nem lehetett egy asztalhoz leültetni minket. Én  az Esztivel, a Jucival, a Mátéval és Píttel ültem egy asztalnál. Először kicsit döcögősen indult a beszélgetés, de aztán belemelegedtünk. Még a szomszéd asztalhoz is átbeszéltem. A Danival - számomra érdekes módon - találtunk nagyon jó kis beszédtémákat. A szakdolgozatomról és az orosz kultúráról. Ajánlott is egy könyvet a témában.

Aztán meghozták a vacsorát. Ötszemélyes tálak voltak. Mi ugye pont öten voltunk, vagyis lettünk volna, ha Máté is eszik. De nem evett. Így három "hatalmas" étvágyú kollégával kellett megosztozni. Az elpusztított húsnak kb a felét én ettem meg. Már majd' kipukkadtam, de még mindig rengeteg volt a tálon. Ekkor a szomszád asztaltól - ahol öt fiú ült, köztük három kollégista - átszoltak, hogy ha nem gond, ők gondozásukba vennék a maradékot, mert ők még éhesek. Nekünk persze olyan arany szívünk volt, hogy odaadtuk nekik. Majd ismét beindult a "népvándorlás".

Azt hiszem ez most csak ennyi lesz. Nincs ihlet, és le is kéne mennem már anyuékhoz...

Folyt. köv.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.