Szegény kölyök - állítása szerint - mindig megszívja, ha szerelmes vagyok. Mondjuk én is rendszeresen, de ez más tészta.

Gondolom már kitaláltátok. Igen... Megint. És megint másba. Persze ez is hamar el fog múlani. Legalábbis "a tünetei szűnnek majd...". És igen. Megint a busz. Jobb lenne kocsival járnom. De nem fussa rá. És jogsim sincs. Szóval marad a minden héten új szerelem.

De hogy is esett ez az eset?

Hétfő reggel. Kollégisták vissza. Tömeg a buszon. Mi húgival Marcaliban szálltunk fel. A húgi ment előre, hogy foglal helyet, én meg beraktam a csomagját a csomagtérbe. A busz annyira tele volt, hogy nem tudott helyet foglalni, de nem is tudtam volna hátramenni, mert elállták az utat. De volt egy szabad hely egy kishölgy mellett. Pontosabban nem volt szabad, mert a cuccai voltak ott. De én megkérdeztem, hogy leülhetek e. Szabadkozott, hogy "Hát izé... a cuccaim.", de ekkor a mögötte ülő két idősebb hölgy odaszólt neki, hogy bizonyára nem vett két jegyet, hogy két ülést foglaljon el, és bizony a busz tele lesz. Ekkor kissé durcásan elpakolta egy részét, a másik felét én raktam fel a csomagtartóra. Majd behuppantam mellé. Gondoltam szóba elegyedek vele, mert bizony nagyon tetszett, de zenét hallgatott. Fogtam magam, és én is nekiálltam, de közben elbóbiskoltam. Ilyenkor reggel, mint írtam is korábban, mindig "bekómázok" a buszon. Ma sem történt ez másképp, még ha nem is volt olyan kényelmes helyem. Egy felriadásom alkalmával azt vettem észre, hogy a feje már majdnem a vállamon van. Nem sok hiányzott. De hiányzott. Akkor egyébként én is feléje dőltem, és az én fejem meg majdnem az ő fején volt. Ennyit tesz a magasságkülönbség. Aztán a másik irányba borult el. Majd ismét felém. Egy ilyen alkalommal annyira át szerettem volna ölelni, hogy az valami hihetetlen. Nem vagyok nyomulós fajta, de majdnem megtettem, lesz, ami lesz. De végül sikerült megállnom. Nem most ültem először szép lány mellett, de most éreztem ezt először. És a kezét is szerettem volna megfogni, ami ott volt az ölében.

Sajnos Kváron el kellett válnom tőle. Akkora szerencsém már nem volt, hogy ő is ott szállt volna le. Pedig jó lett volna. Igaz, az kérdéses, hogy lett e volna bátorságom megkérdezni tőle, hogy kiengesztelhetem e a nénik beszólása miatt, aminek ugye én vagyok az oka. Már el is képzeltem ahogyan délután ülünk a Corsóban. De ebből nem lesz semmi. Leszálláskor is bocsánatot akartam kérni tőle, hogy legalább emlékezzen az arcomra, de nem tettem. Később majdnem visszafordultam. De csak majdnem, ami ugye semmit sem ér. Remélem jövő héten megint mellé ülhetek, és akkor nem fogom a lehetőséget elpuskázni! Ha más nem is, de beszélgetni fogok vele. Jó lenne ha valamilyen elérhetőségét is meg tudnám szerezni. Kezdetnek egy msn nagyon megtenné. De ez még mind a jövő - hét hétfő - zenéje. Most majd a másik szerelmemre kell koncentrálnom.

Ma befejeztem a Márquez regényt. (Szerelem a kolera idején) Nagyon jó kis könyv! Már nem emlékszek, hogy írtam e, hogy miért olvasom. Röviden annyi, hogy ez volt az első film, amit Szilvivel megnéztünk, és utána csókoltam meg. Véletlenül találtam meg, és meg is vettem egyből. Röviden ennyi.

És tényleg ennyi, mert zozi kollégával sürgős beszédem van.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.