Szervusz Barbi!
Ezt szerettem volna elkerülni. Ha én levelet írok egy lánynak, az nálam semmi jót nem jelent.
Tudom, hogy türelem, meg minden...
De nem tudom mire vélni ezt a két napot. Tényleg nem. Zavarlak? Nem akarsz velem többet beszélni? Ha így van akkor mond meg! Mond meg nyíltan, és akkor többet nem is hallasz felőlem.
Tudom, hogy önző módon viselkedtem. Mentségemre legyen mondva, hogy legtöbbször tudtomon kívül. Szerettem volna ha minden olyan lett volna mint az elején. Ezért próbálkoztam viccelődni, ezért próbáltalak ugratni, ezért akartam lekötni minden figyelmedet. Nem esett le, hogy már semmi nem lehet ugyanaz, hogy mind a ketten  megváltoztunk azon a napon. Csak fura volt, hogy utána még egy darabig nem volt semmi változás, majd lassan mintha kezdtél volna elhidegülni tőlem. Persze én is hibás voltam ebben, nem vettem észre magamat. Aztán szinte az egész beszélgetésünket elolvastam és rájöttem - ebben segítettek is -, hogy mennyi hibát követtem el. És én csütörtökön délután nagyon izgultam, hogy vajon fent leszel e. Reméltem, hogy még nem késő, hogy még nem vesztettelek el végképp. És én annyira örültem annak a kevés kis időnek is, amit veled tölthettem! Aztán tegnap semmi. És gyakorlatilag ma sem.
A Ceca próbált azzal vigasztalni, hogy ez nem is rendes szerelem, hogy csak valakibe szerelmes akarok lenni. De én kitartok! Kitartok melletted - ha te is ezt szeretnéd. Tudom persze, hogy erről nem akarsz beszélni, mert annyiszor megy el a kedved az egésztől, ahányszor felhozom. Nem is hoztam volna fel, ha nem félnék ennyire. Már tudom, hogy nem nagy szavakkal kell bizonyítanom, hanem a mindennapi cselekedeteimmel. Hogy minden nap melletted vagyok, hogy mindig figyelek rád. Először azt hittem, hogy ez nehéz lesz. De csütörtökön minden olyan egyszerű volt. Magam is meglepődtem, hogy milyen könnyen magam elé tudlak helyezni... És éppen ezért nem fogom ezt a levelet soha elküldeni neked.

Ez tényleg egy levél lett volna, nem ide szántam. De a végén rájöttem, hogy ez is csak az én önzésemet fejezte volna ki. Várnom kell. Ha nem akar velem beszélni, hát nem fog. Természetesen ez nekem fájni fog, de talán csak időre van szüksége. És ha majd látja, hogy mindig ott leszek, akkor talán megenyhül. Persze lehet, hogy soha nem fog. Lehet, hogy már késő, és már elvesztettem... örökre.

Ez igazi szerelem, avagy Cecának van igaza? Nem tudom. Már korábban is írtam, hogy nekem magamnak is vannak kétségeim már. Lehet, hogy csak görcsösen kapaszkodok egy kedves lányba, de nincs mögötte szerelem. Csak szerelmes akarok lenni. Ezért voltak a buszos "szerelmeim" is. De azok soha nem voltak komolyak, csak viccből írtam őket. Persze. Tetszettek. De rengeteg csinos nő mászkál az utcán. Barbiba viszont már majdnem akkor szerelmes letten, amikor még nem is láttam. És valamiért Szépkislányba se lettem az. Szóval szerintem ez más. Persze lehet, hogy tévedek, elvégre nem nagyon voltam még az. Nincs túl komoly összehasonlítási alapom. Mondjuk itt lehetne egy vitát indítani, hogy "Mi is az a szerelem?" De nem hiszem, hogy lenne értelme. (1. Úgysem írna senki semmit. 2. Szerintem egy megfoghatatlan valami.) Egy személyes találkozás sokmindent eldönthetne. De erre a jelen helyzetben semmi esély. Az ég egy adta világon semmi! Szóval maradnak a kétségek, az agyaskodás - igaz ez utóbbiról mostanában leszoktam.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.