Sajnos nem éppen vidám téma, de kénytelen vagyok erről írni...

Vasárnap volt egy kis félreértés Krisztivel, ami elhúzódott. Még 2 hete pénteken, amikor Kváron vártunk a vonatra megkínált a tőlem kapott kinder-tojással, de ezekkel a szavakkal: "Kérsz? Bár nem hiszem, hogy megérdemled." Nos ezen nagyon jót nevettünk akkor, és máskor is használtuk. Vasárnap azt írtam neki, hogy szeretem, bár nem hiszem, hogy megérdemli. Természetesen nem gondoltam komolyan, csak erre a vicces esetre szerettem volna utalni. De ő komolyan vette! Egy nem túl kellemes beszélgetés kerekedett ebből, ami során próbáltam meggyőzni, hogy nem gondoltam komolyan, csak vicceltem. De nem emlékeztem pontosan, hogy mikor is mondta ezt nekem. Ebből arra következtetett, hogy nem fontos nekem, nem szeretem igazán.

Én is hibás vagyok, hogy erre gondolt. Sajnos (?) túl őszinte vagyok, és mondtam neki, hogy néha kételkedek abban, hogy igazán szeretem e. És azt is írtam, hogy nem lángolok érte. Ez mind igaz is. Persze jobb lett volna ezeket, úgymond elhallgatni előle. Már bánom nagyon a dolgot, mert ez rossz érzéseket kelt benne. Szeretem. Ez nem kétséges. Csak nekem fura, engem bánt, hogy nem azt érzem iránta, mint ami a nagykönyvben meg van írva. Nagyon szeretek vele lenni. Pár nap után nagyon tud hiányozni. Nem mindig. És ez is zavar. Egy kicsit zavar, hogy van magánéletem. Zavar, hogy akkor is jól érzem magam, ha nem vagyok vele, akkor is. Persze ez hülyeség. Szüksége van erre az embernek. Neki is, és nekem is. Nagyon szeretek vele lenni. De jó néha elmenni kerékpározni, vagy öcsivel cossacksozni még ha így esetleg nem is tudunk sokat - vagy egyáltalán nem tudunk - beszélgetni.

Vasárnap írtam neki egy levelet, amiben kiöntöttem a lelkem. Leírtam, hogy miért kételkedek néha, hogy mi zavar. De ő csak aranyosnak tartotta a levelem. Ez egy kicsit kiakasztott. Mint ahogyan az is, hogy akkora ügyet csinált abból, hogy nem emlékeztem - egyből, mert utólag beugrott - rá, hogy mikor is mondta azt a bizonyos mondatot.

Szerencsére azonban minden rendeződött. Este fel is hívtam, mert ezt élő szóban kellett megbeszélni, a chatelés nem megoldás. Mondta, hogy azért örült neki, hogy megmondtam neki őszintén, hogy mit érzek, és nem hazudtam. De azt a lelkemre kötötte, hogy ha szakítani akarok vele, akkor azt egy héttel előbb jelentsem be. Nem értem a logikáját, hogy az miért jó neki. Azt viszont megértem, hogy megfordult a fejében, hogy szakítani akarok vele. Pedig nem! Lehet eljön az az idő - butaság lenne kizárni a lehetőségét - de nem mostanában.

Nos ennyi lenne. Nem egy vidám téma, de sajnos erről kellett írnom. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.