Elég fura álmom volt. Vagyis nem is tudom...

Az Anitával, illetve róla, álmodtam. Pedig aztán nem is körülötte forogtak a  gondolataim. A fura az volt benne, hogy álmomban is álmodtam. De ez az álom teljesült. A lényeg, hogy hosszú idő után válaszolt. (Erre egyébként már semmi esélyt nem látok.) És most jön a röhejes rész! Azt írta, hogy azért nem írt eddig, mert nem tudna csak a barátom lenni. (Ezt Szilvi mondta nekem.) Ő mindigis szeretett engem. (Vagy valami hasonló. És ezt is visszavezethetem Szilvire, aki azt mondta az utolsó szakítás után, hogy én leszek az, aki mindig szerelmes lesz kicsit. Hát nem tudom...) Aztán felébredtem az álmomban. Megnéztem a leveleim, és szó szerint ugyanaz állt benne, amit álmomban mondott. Majd valahogyan találkoztunk (Vannak sötét foltok, és természetfeletti történések az álmaimban. De kiében nincsenek!?) és ő teljesen zavarban volt, hogy azt írta, és nem tudta, hogy most mi lesz. Erre én megcsókoltam. És úgy éreztem, hogy én is mindig őt szerettem.

A Szilviával kapcsolatos összefüggésekre most jöttem rá, hogy leírtam, és átgondoltam az álmom. Körülötte már gyakrabban járt az eszem. De az is tény, hogy réges-régen (egy messzi-messzi galaxisban...) mi ketten nagyon jól kijöttünk. Soha nem volt a "barátnőm". Egy másik Anitával "jártam" (Erős idézőjellel!), aki szintén osztálytárs volt. Volt azonban talán egy fél év, amikor nem a fiukkal játszottam, hanem mindig az Anitához mentem át. Nem papás-mamást játszottunk, még mielőtt valakit elragad a fantáziája. Igazából nem is tudom, hogy miket. Az ugróiskolára emlékszek, és, hogy a hintaágyukban ültünk és beszélgettünk. És ez felsőben volt, nem még dedóban. Nagyon összeilletünk. Ő is olyan kis nyugodt visszahúzódó volt, és én is hasonló. Talán ezért gondoltam/gondolom, hogy most is jól összepasszolnánk. Még ha nem is mint egy pár, hanem mint barátok. De nem tudom, hogy mennyit változott azóta. Persze én is sokat változtam. Remélem előnyömre.

Kíváncsi vagyok, hogy egy agykurkász mit sütne ki ebből. Anita csak Szilvi kivetítése volt az álmomban? Szunnyadó érzelmek Anita iránt? Kétségbe esett barátnő keresés? (Még ez a legvalószínűbb.) Hiretelen nincs több ötletem.

Nemrég Klaudiáról is álmodtam. Az nem volt ilyen komplikált. A "randink" alkalmával kint ültünk egy mólón, és beszélgettünk. Kb ennyit is terveztem, most csak annyiban változott meg, hogy hideg van, szóval valahová be kéne ülni, egy "eccségbe". Bár nem tudom, hogy hol fogok a Balaton-parton az izlésemnek megfelelő helyet találni ilyenkor. De visszatérve az álomra. Jöttek a kényesebb témák, szerelem stb. (A szex nem!) És elcsattant egy csók! És azt hiszem, hogy utána nem jött visszakézből egy pofon. Igaz, hogy arra már emlékszek pontosan, hogy ki is volt a kezdeményező. Ahogyan magamat ismerem, nem én. Azonban ez egy álom volt, szóval akár én is lehettem. Itt megszakadt a felvétel...

Ez most azért jutott eszembe, mert sokat agyaskodtam (Mikor jön már az a zoat?) Klaudiával kapcsolatban. (Anitával kapcsolatban nem kell sokat. Előbb kapok levelet a köztársasági elnöktől, mint tőle.) Igazából nem tudom, hogy mit is szeretnék. Mi lenne a legjobb? És azt sem tudom, hogy hányadán állunk. Nagyon kedves leveleket ír... de nagyon ritkán. Elfoglalt. De ugye az embernek arra van ideje, amire akar. Ha igazán akarja. Ha nem... És igazából a barátja nagyon zavar. Nem a személye konkrétan, hanem, hogy van. Tényleg nem tudom, hogy mi lenne a legjobb. (Egyáltalán nem létezni.)

De optimistára sikeredett a vége!... De annyira odapasszolt ez a Lovecraft idézet.

Summa summarum, az álmaimban minden remekül alakul. A való életben már kevésbé. Anita nem válaszol, Klau csak nagyon ritkán (De akkor boldoggá tesz.), Szilvi pedig hiányzik.

Az önmegtartóztatás megtette hatását. Most ebédeltem. És majd kipukkadok, pedig alig fél éve ez meg sem kottyant volna. Valami elképesztő kapacitásom volt. Valószínűleg nem nyertem volna vele evőversenyeket, de ahhoz képest ahogyan kinéztem/nézek sokat tudtam enni.

Nem is tudom pontosan, hogy mikor kezdtem el a "fogyókúrám". Azért idézőjelben, mert nem az volt a (fő) cél, hogy fogyjak. Egyszerűen megálljt parancsoltam falánkságomnak. Keresztanyámék csodálkoztak is, hogy milyen keveset eszek. És kevésszer. Persze ez utóbbi nem a legszerencsésebb. Még Egerben szoktam rá, hogy naponta 2x eszek. De akkor... És ez a szokásom meg is maradt. Itthon sem szoktam vacsorázni. Esetleg egy kis gyümölcsöt eszek, de azt sem túl gyakran. Viszont a reggeliről nem tudok lemondani. Akármilyen korán kell kelni, akármennyire kell sietni, reggelizni kell! Képes vagyok ezért korábban felkelni. Ez gimnáziumban elő nem fordult volna. Akkor ezt még szentségtörésnek tartottam volna. Igaz, hogy negyedikben már azért keltem korábban, hogy lejárhassak futni. Aztán irány a konditerem. De ez nem látszott meg rajtam! Mint ahogyan az sem, hogy tavaly nyáron minden reggel nyomattam a felüléseket, és egyéb hasizomsanyargató műveleteket... de semmi hatás. Ugyanúgy megmaradt a hájam. És még most is megvan. Mondjuk azért ez a nagy önsanyargatás visszavett belőle, már jobb a helyzet. Már csak akkor látszanak a hurkáim, ha előrehajolok. De még látszanak! Igazából csak azért zavarnak, mert a kezem elég vékony. Ha lenne rajtuk egy kis izom, akkor nem érdekelne a dolog. De most a krumpli testből kiáll 2 fogpiszkáló. És szerintem ez elég röhejes.

Szépen eltértem a tárgytól... A napi 2x étkezést egyedül Fonyódon nem tudom betartani. Ott valamiért mindig 3x eszek. Fel is szedek pár kilót mindig. A vizsgaidőszakban egy hét alatt 5 kilót szedtem fel Fonyódon. 75 kiloról felmentem 80 ra. Ezt most kb tartom is. De szerencsére azért pár kilo izmot is sikerült felszednem. Klau nagyon jót tett a lábaimnak! Miatta elég sokszor tekertem Fonyódra Bmáriáról. Ráadásul egy új őrületem, hogy nem a megszokott kényelmes tempóban megyek, hanem tekerek, mint állat. Akkor jó ha fáj! A nyáron nagyon közel került a szívemhez a kerékpárom, tényleg a szívem egyik csücske lett.

Úgy látszik ma nem tudok koncentrálni, mindig eltérek a tárgytól. Nem jó ez így. Igaz ez nálam nagyon összefüggenek mostanában. Egerben az időbeosztás/lustaság miatt nem ettem. Most inkább egy adag akaraterő próba, és hiúság. Az olyan jó érzés, amikor ott a süti, ehetnék, de nem eszek. Meg tudom állni. Bárcsak más téren is lenne ekkora akaraterőm...

Ma voltam sétálni. 4 óra hosszat. Már vagy 10 éve nem voltam kint a hegyen. Eddig ugye nagyon keveset voltam itthon, ráadásul ott volt a Bükk. Most viszont sokat vagyok itthon, és a Bükk még mindig ott van, csak már én nem vagyok ott...

Tehát ebéd után szépen pihentem 30 percet, ahogyan a Papa megmondta, majd nekiindultam. Nagyon régen voltam már kint, amint ezt írtam is, nagyon sok dolog megváltozott. Sok helyen már szántás van a kukorica helyén. Mikor elindultam nem volt határozott elképzelésem, hogy merre menjek. És ez végig így volt. Ad hoc jelleggel döntöttem el, hogy egy kereszteződésben merre menjek tovább. Először arra gondoltam, hogy kimegyek Kulába (Ne röhögj! Ez a neve.), de abból az irányból elég bősz kutyaugatást hallottam, ezért a másik irányba vettem utam. És ekkor a Róka utcában kötöttem ki. (Mint az utca végén kiderült.)

Ellátogattam a lőtérre is. Még általánosban voltunk ott egyszer osztálytársaimmal töltényhüvelyeket gyűjteni. Semmi nem változott az elmúlt 10 évben. Itt erősen elgondolkoztam, hogy merre is kéne tovább mennem, illetve, hogy tovább kéne e mennem. Végülis a folytatás mellett döntöttem. Általam eddig ismeretlen terepen jártam. Egész pofás kilátás nyílt egy helyről Fonyódra, Badacsonyra, a Nagyberekre. De nem készítettem kképeket. Nem lett volna értelme, mert csak a mobil volt nálam. Azt pedig ugye nem tájkép készítésre találták ki. Azt, hogy mennyire ismeretlen volt a terep, nagyon jól példázza, hogy sikerült zsákutcába kerülnöm. Persze lehet, hogy nem volt az, de semmiképp nem abba az irányba tudtam volna menni, amerre akartam. Legalábbis nem volt túl bizalomgerjesztő az évek óta nem járt út. Féltem, hogy egyszercsak vége lesz a nagy semmi közepén. Ekkor, mivel nem akartam visszafordulni, olyant tettem, amit még talán soha. Az út mellett egy írtás volt, azon túl pedig egy kukoricás, és én nagy bőszen nekivágtam. Általában nem térek le az útról. Nem szeretnék konfliktusba keveredni, esetleg eltévedni. No és persze eddig általában környezetvédelni területen túráztam, és ott nem lenne ildomos össze-vissza kószálni. A kukoricásban csörtetve eszembe jutott a Jelekből a menekülős jelenet. No nem szerettem volna egy olyant! Főleg, hogy alig lehetett előrejutni. Végül a lőtér mellett kötöttem ki. Kénytelen voltam a már járt úton menni. De nem haza. Még tettem egy kis kitérőt, és messziről megnéztem az nagy kéthelyi bucsut. Ugyanis ma van eme nemes esemény. De azt kell, hogy mondjam, hogy szánalmas. Bár csak egy kis részletet láttam, de nagyon kevesen voltak. Hiába no, a bucsusok kora leáldozott.

A mai "túrám" különlegessége abban rejlik, hogy most először használtam a kamáslimat. Már régóta megvan. Egyszer még célszerűen is használhattam volna, amikor a Bükkben márciusban még térdközépig érő hó volt. De akkor pont nem vittem magammal. Ma azonban nem a hó, hanem a sár miatt vettem fel. Nem akartam, hogy a gatyám alja tiszta retek legyen. Anyu szívbajt kapott volna. Én meg alapos lecseszést. Először feleslegesnek tűnt az aggodalmam, de az írtás, és a kukoricás, nomeg az út itt-ott megtette a hatását. (Nem a legjobb kép, de a lényeg látszik rajta.)

 

Nem is mentem be, amíg le nem mostam a bakancsomat, és a kamáslimat. Persze a gatyám így is koszos lett. Nem tudom hogyan, de a térdhajlatban is sáros voltam.

Azt hiszem, hogy meg fogom még ismételni ezt a kis kirándulást, elvégre időm lesz. Sőt arra is gondoltam, hogy kerékpárral is ki lehetne jönni. Nincsenek olyan nagy emelkedők, és mégiscsak terepen mehetnék. Szegénykémnek mindig csak a betonút jut.

Ma volt egyébként a marcali kerekeseknek egy túrája, amire menni akartam. Csak teljesen kiment a fejemből. Mindig úgy voltam vele, hogy majd megnézem, hogy megvan e már a konkrét útvonal. De valahogy mindig kiment a fejemből. Majd (talán) legközelebb.

Mostanában ritkán van hozzá kedvem. Valahogy nem tudnak lekötni. Nemrég megint kedvet kaptam a Stronghold 2-höz, de nem játszottam vele túl sokat. Arra már nem is emlékszek, hogy mikor játszottam utoljára Cossackot. Lehet, hogy megint játszanom kéne online. Nyelvgyakorlásnak nem lenne rossz, mert németül van meg, és német szerverhez tudok vele csatlakozni. Igaz eddig egyszer játszottunk a Macival online. Jól elvertek minket. Persze nagyon nem a mi stílusunkban kellett játszanunk. (Szigeteken, franciákkal.) Én mondjuk nem adtam magam könnyen, az egyik ellent majdnem sikerült legyaknom, egy váratlan partraszállással. Csak elrontottam. Vietconggal az a baj, hogy már az összes pályát úgy ismerjük, mint a tenyerünket. Tudjuk, hogy hol van az ellenség. Kéne jópár új cooperativ pálya. Mi csak azt játszunk. Egymás ellen nem szeretek játszani. Félek a vereségtől. Vagy attól, hogy sértődés lesz a vége. Mint a húgival. Nagyra volt Cossackos tudományával, erre egy játékban 10 perc alatt legyaktam. Tiszta ideg voltam, nehogy ő jöjjön előbb, de mikor egy rakás siccsel bementem hozzá, még katonája sem volt. Azóta nem hajlandó velem játszani. Az öcsivel meg lőni szoktunk. Abban viszont ő a jobb. Nem hiába játszik annyit. Bár Vietcongban én sem vagyok kutya. (A magam amatőr szintjén.)

Tegnap folytattam a Dungeon Siege 2-t. A karaktereim már 83-asak, és már eliten a harmadik, utolsó, actban tartok. Most indulok el a Zarathot Horn-ra (Vagy mi a szösz a neve. A lényeg, hogy itt lakik a főgonosz. Nem vagyok messze a végétől.). A csapatomat is megújítottam. A 2 csacsit elküldtem, és felvettem egy félóriást "tanknak", és egy elfet dobálósnak. Csak sajnos vagy 10 szinttel le vannak tőlem maradva. Az elfem kifejezetten sokat "pihenget". Fel kell még tápolni őket, így nem mehetek fel velük a "Kürtre".

Régen szerettem játszani. Ott minden olyan egyszerű. El tudtam menekülni a világból. Órákig képes voltam játszani. Főleg a Morrowinddel. Ott felépíthettem a magam kis életét. Házam lehetett, amit nagyon alaposan berendeztem. Mindennek megvolt a maga helye. A könyveket is szépen külön raktam, a sorozatokat egymás mellé. A fegyvereket is típusonként külön tartottam. És ott volt még a pályaszerkesztője, ami talán még a játéknál is jobban le tudott kötni. Megépíthettem álmaim otthonát... középkori kivitelben.

Néha kicsit kétszínűnek érzem magam, amikor másokat ostorozok, hogy gépfüggők. Igaz én nem hagytam gyakorlatilag abba az iskolát, nem ájultam rá a billentyűzetre. De azért fél napokra én is bezárkóztam a szobámba a gép elé. És néha még most is képes vagyok. Ha egyszer elkap a gépszíj...

Ki kell egyet találnom Klaunak. Ő a Pocok nevet adta nekem. Szerinte teljes mértékben illik rám. Nem tudom. Először azt mondta, hogy olyan macis vagyok. Ezt még nyáron mondta... a szemem közé. Aztán a leveleiben voltam drága, kicsi, kedves és bogár is. Ez utóbbihoz képest elég nagyot ugrottam az evolúcióban. :D ... Pocok. Mondjuk aranyos állat. Pánovics "Pocok" István. Nagyon mókec.

Egy isteni szikra hatásása tegnap eszembe ötlött a levél végén, hogy Pintyőke. De sajnos már valaki hívja így. Ebből látszik, hogy tényleg illik rá. De sajnos most mást kell találnom. Ami nem könnyű. Nekem nem az. Én nem szoktam (nagyon) elnevezni embereket. Legalábbis nem kedves, aranyos nevekkel. Egy maradandó névalkotásom a "Hans". Frank Róbert nevű, elég jobbos, volt osztálytársam kapta tőlem, Hans Frank után. És a baráti körben el is terjedt. De nagyon sokan hívják Franky-nek is. És a Géza, aki egyébként Péter, és a kóterben volt szobatárs egy fél évig. De őt csak mi ketten a Szüccsel hívjuk így. Esetleg még a "Kis vakarcs". A volt gimis töritanárnő. De ezt az elismerésem jeleként aggattam rá. Harmadikban jött oda, friss diplomás, kb 160-165 cm és vékony. És elbírt a 36 fős osztállyal, ahol volt 2-3 fiú, akik 2x akkorák voltak. És persze voltak nagyszájúak is. A legfinomabb még a DuplAnyácska, amit Cecára aggadtam. Ha jobban megerőltetném magam, akkor bizonyára találnék még ilyeneket, de a lényeg, hogy egyik sem túl kedves. Egyiket sem szívesen adnám Klaudiának.

Ilyen jellegű becenevet még nem adtam senkinek. Szilvivel olyan gyorsan történt minden, hogy nem is volt rá idő. A végén kezdtem a leveleimben Öreglánynak hívni. Rollo felesége után, és mert 1 évvel idősebb nálam. De éppen most írta levelében, hogy már nem öreglány. Megfiatalodott. Klau egyébként legjobban egy nagymacskára hasonlít. Kecses és halálos. Meg kéne szelidítenem. Amíg nem eszik a kezemből, addig óvatosan kell bánni vele. Szereti is a nagymacskákat, a kedvence a tigris. Még töröm majd a fejem.

Gondoltam már rá korábban, hogy össze kéne szedni, hogy hányféleképpen hívnak az emberek. Sokan csak Novicsként ismernek. Ők a kainosok. Akikkel élőben ismerkedtem meg, azok nem így szólítanak. Talán 1-2 volt osztálytárs, akiktől a nevet kaptam, és érdekes módonSzilvi hívott így. Talán a Pánó a legelterjedtebb. És ennek változatai. Aztán ott van a keresztnevemből képzett nevek. Az egyik lakótársam, 4 évvel fiatalabb, egyszerűen Pistinek hívott. De a kedvencem a Hatalmas Pityu. A Túl a sövényen című filmből. És Ede hív így. Aki egyébként Benedek, és a Ceca fia. A nevet is Ceca alkalmazta rám. Én azóta sem láttam a filmet.

Jobban belegondolva inkább hívjon a barátnőm Novicsnak, mint Nyuszó-muszónak vagy egyéb borzadálynak. Ami nagyon tetszett, az amikor egyik volt osztálytársamat látogattam meg Bp-en. Olyan voltam, mint Gulliver Liliputban. :D A kishölgy 160 alatt, a barátja se sokkal magasabb, huszonpár négyzetméteres kis lakás. És akkor én a 191 centimmel, 47-es lábammal. Nagyon mókás volt az én cipőm a többi között. De nem is ez a lényeg, hanem, hogy Picimnek hívta a barátja. Ez annyira aranyos volt.

Nokedli. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer azt fogom mondani, hogy ez nagyon találó becenév. Pedig az! Stuttgartban ismertem meg a hölgyet, akinek ez volt a beceneve. És annyira illett rá! No nem azért, mert ő is olyan formátlan volt! No-no! Nekem nagyon tetszett. De sajnos a barátjának is. Aki szintén nagyon jó fej volt. Nagyon jót beszélgettem velük. Az mondjuk egy kissé keserű szájízt ad az emléknek, hogy azóta sem válaszoltak a levelemre. Mondjuk nagyobb gondjuk is volt, mert munkát kerestek kint, szóval megértem, hogy nem volt idejük, aztán meg esetleg elfeledkezetek róla. Nem hiszem, hogy szándékosan nem írtak. Nem olyannak tűntek. Mondjuk én nem tartom magam jó emberismerőnek.

Tudom, hogy ti nem ismeritek Klaut, de ha valami jó ötletetek van, ne habozzatok megosztani velem!

Befejeztük! Szerencsére. Reggel anyu fél 8-kor ébresztett, hogy menjek ki. 4 perccel előzte meg az ébresztőmet. Mondanom sem kell, hogy nagyon jó hangulatban voltam, főleg, hogy a torkom is fájt. Kb negyed 9-kor mentem ki, és 4 órán át egyhuzamban festegettem. Najó, egyszer bejöttem inni. Anyu mikor elment dolgozni, inkább 2x rám dudált, és hadonászott a kocsiban, hogy én csukjam be a kaput. Erre kicsit kiakadtam, de azért becsuktam. A zene sokat segített. Először Faithless hallgattam, majd egy "apró" váltás System of a Down-ra, majd Rammstein. Csak hogy ne unjam le magam. És érdekes módon elég jól haladtam, és nem is akadtam ki (teljesen) a kritikus 3 óránál. Ha nem kellett volna állandóan legugolni, hogy az alsó felét is lefessem, nem is lett volna gond. Így viszont, hála a már 4. napja tartó munkának, nagyon megfájdult a lábam. Valamiért nem bírok sokáig gugolni, pedig most sokat kellett, még ha nem is egyfolytában. Végül a sámlin ülve fejeztem be a festést. Ez pedig nem a legalkalmasabb módja ennek. Elég sokat vesztettem mozgékonyságomból, kicsit lassabban haladtam. De már tényleg nem tudtam legugolni. Már akkor is fájt a lában, ha ülve behajlítottam. Sok volt ez neki, nem ehhez van szoktatva.

Jó volt egy kis ebédszünetet tartani. Kinyújtóztattam a lábam, és megkajáltam. Tegnap ugyanis negyed 9-kor ebédeltem, nem akartam ezt megismételni. Lazítás képpen még a mosogatógépet is kipakoltam. Nehogy szó érje a ház elejét.

A Béla akkor ért haza, amikor már csak 2,5 köznek a belső oldala volt vissza. De ő is kijött, és az elmaradt részeket festette le. Nagyon hasznos munkát végzett! Szépen elfestegette a keretet, amit én délelőtt festettem le. Mondtam is neki, hogy inkább a kapu aljának kéne nagyobb figyelmet szentelni, mert ott volt tiszta rozsda az egész, az van kitéve nagyobb terhelésnek. Akkor nekiállt annak. Végül elpakolnom is nekem kellett, mert neki mennie kellett a húgiért.

Most aztán szépen beállítottam magam a munka hősének! Nem kéne ezen a kis melón kiakadnom, mert ugye segíteni kell... De akármennyit is segítek, én már el lettem könyvelve lustának, és ha valamit nem csinálok meg, egyből meg is kapom. És azt olyant nem felejtik el, ezekkel gyakran előhozakodnak. Sebaj. Lustaság fél egészség! Lehet, hogy ezért kikezdhetetlen az immunrendszerem.

Délelőtt még csak ez lett volna a téma, de azóta voltak történések.

Szóval ma nem volt maradásom itthon, és elkerekeztem Fonyódra. De előtte még segítettem anyunak leszedni a függönyöket, lehúzatolni, kiporszívóztam... és korán keltem! Lényeg, hogy leléptem, mert mehetnékem volt. Már több, mint egy hete itthon vagyok. Nehezen bírom. Kellett egy kis levegőváltás. És a Marika nénit is régen láttam, elmentem meglátogatni. Ráadásul pont Mária nap van, szóval tiszta haszon. Útközben persze beugrottam Cecáékhoz. És pont jókor érkeztem! Mint mindig... Segítettem becipelni a mosógépet. Igazából vele szerettem volna beszélni, elvégre panaszkodott kainban, hogy le van maradva az eseményekkel. De nem volt rá alkalom. Azért mondjuk annyira nem tört le a dolog. Túlélem... és szerintem ő is.

Tehát bangaliliomok. Apu így nevezi a nyaralókat. Ő sem van oda értük. No persze belőlük élünk, de attól még annyi idióta van köztük, hogy hihetetlen. Tehát délelőtt a megszokott úton tekertem Fonyódra, másfelé nem is nagyon lehet, és feltűnt, hogy mennyire el van néptelenedve a Balaton-part. Igazából én sem szeretem a népeket, de nélkülük bizony elég sivár a környék. Csinos hölgyikék sincsenek már, akiket el lehet nézni útközben. Semmi! Egy traktoristával találkoztam, akit gyorsan meg is előztem, de forgalom is alig volt. Gondoltam rá, hogy talán azért visel ez meg most, mert máskor ilyenkor már suliban voltam. De most nincs iskola! Végeztem. Az elmúlt 16 évben minden szeptember az iskolakezdésről szólt. Mostanáig. És ez elég nagy változás. Ha tetszik, ha nem, egy korszak lezárult az életemben. Mondjuk már korábban is észrevettem, hogy szeretem a nyüzsgést. Persze nem egyedül. Ha van társaságom, akkor nem zavar. Egyedül természetesen igen, hiszen, akkor jobban kihangsúlyozza, hogy én egyedül vagyok. És gyakran vagyok egyedül.

Aztán elértem Fonyódra. Bementem apuhoz, és Klau anyukája is bejött a boltba vízért, de nem beszéltünk egymással. Aztán én hazamentem, meglátogattam a Marika nénit, elbeszélgettem vele egy kicsit. Nagyon beteg, mindkét combcsontja el volt törve (és más bajai is vannak), nem tud felkelni. Egész nap fekszik a szobájában. Szóval örült annak, hogy valaki beszélgetett vele. Aztán levittem apunak az ebédet. És még maradtam nála egy kicsit, amikor... bejött Klau egy üdítőért. Lent volt a boltjukban suli után egy kicsit. De én nem mentem át! Pedig gondoltam rá. Aztán már indultam volna haza, amikor látom, hogy elmegy az ajót előtt. Ment haza. Gondolom. Én is elindultam, de gondoltam egyet, és nem a hegy alatt mentem, mint szoktam, hanem felmentem rá. Mivel úgy tudom, hogy a Fő utcában lakik, és úgy gondoltam, hogy ott fog felmenni, és akkor találkozunk. De nem jött össze. Annyira nem is bánom. A tekerés viszont jó volt. Amikor Fonyódon hordtam az újságot, minden reggel feltekertem ezen az úton. Egy kicsit nosztalgiáztam. Aztán a másik oldalon kiéltem magam, és csak a hegy alján fékeztem.

Aztán hazaértem. A Béla már itthon volt. De a ruhák nem voltak beszedve. Én fogtam magam, és anélkül, hogy bementem volna, összeszedtem őket. Aztán mindjárt nekiálltunk a festésnek. Nagyon jó móka volt! Jó kis babramunka. És este, 3 óra festegetés után jött a, nem is annyira, meglepetés: holnap nekem kell befejezni! Reggel korán álljak neki, mert délutánra már rossz időt mond. Ketten 3 óra alatt nem tudtuk a felét lefesteni, akkor majd én holnap délelőtt be tudom fejezni. Talán be is tudnám, de nem vagyok 4-5-6 óra hosszára hitelesítve. El fog kapni kb 3 óra után az idegbaj, és már nagyon fogom unni. Pláne, hogy egyedül kell csinálni. No nem azért baj ez, mert Béla olyan jó társaság, csak rossz arra gondolni, hogy egyedül kell csinálni.

Ez van. Mára ennyi. Anita még nem írt. Szerintem nem is fog.

Nagyon szeretek levelet kapni. Pláne egy szeretett személytől. És ma kettőt is kaptam! (És még a kerítés sikamikálását is befejeztem.) Ma jó napom van.

Igazából Szilvi levelének örültem meg igazán. Még soha nem írt. Ezért nem is számítottam rá, hogy válaszolni fog. És ezt meg is írtam a levélben. Ami egyébként csak arról szólt, hogy elolvastam A patkányfogót. És ugye ez az ő nagy-nagy kedvence. A könyv is úgy került hozzám, hogy egy bp-i antikváriusnál vettem neki, mert az övé már szétment, annyiszor olvasta. De jött a szakítás, vagyis inkább elválás, és nálam maradt. Nem volt időm odaadni. Néha nagyon hiányzik... De nem állok neki (most) nyafogni!!!

Klau levelét még nem olvastam. Azzal, hogy napokig nincs fent iwiw-en, így nem is tud válaszolni, azt fogja elérni, hogy már nem is várom, hogy írjon. Minek? Úgyis sokat kell rá várni. Nincs értelme minden este azzal gép elé ülni, hogy "Talán ma írt!". Legszívesebben én sem mennék fel még pár napig... Csak az a gond, hogy roppant kíváncsi vagyok, hogy mit írt. Pláne a "randinkról". Igaz már valahogy az sem hoz lázba... Ez a sok várakozás. Volt idő átgondolni a dolgot. Még örülök is, hogy adott rá lehetőséget.

Már csak Anitától kéne választ kapnom...

Végre egyszer igazán jól aludtam. Újra nekiálltam a Lovecraft összesnek. Negyed 12-kor hagytam abba az olvasás, és aludtam, mint a bunda. Reggel, vagyis inkább délelőtt fél 10-kor keltem, de teljesen kipihenve, jó hangulatban. Erre anyu jól lecsesz, hogy mikor kelek fel. No persze 9:30 nem éppen reggel, de mi a francért keljek fel korábban, ha megtehetem, hogy aludjak? Azért is lecseszést kaptam, mert tegnap nem mentem ki mint egy eszetlen vadbarom, és nem sikamikáltam a tűző napon a kerítést, hanem csak 4-kor fogtam hozzá, amikor már árnyék volt. Az igaz, hogy nem is végeztem vele, csak kb a felével, de miért is tettem volna? Még nincs festék, hogy nekiálljak festeni. És egyébként is Béla azt mondta, hogy majd ketten megcsináljuk. Igaz, hogy amikor múltkor kiküldött, hogy gyűjtsem össze a lehullott diót, majd már a levelest is gereblyézzem össze, végül már nem csak az udvarban, hanem a kertben is, és ott a kihúzkodott, de össze nem gyűjtött gazt is szedjem össze. Ezt rühellem. Mondja akkor meg, hogy mi mindent kell csinálni, ne útközben találja ki, hogy még ezt is, meg ezt is... Szóval akkor is mondta, hogy majd segít bezsákolni, de azért megmondta, hogy hol van a zsák. Aztán amikor hazajött a dokitól, mindjárt azt kérdezte, hogy sikerült e belenyomorgatni a zsákba. Mikor mondtam, hogy nem, de nem is próbáltam, látszott rajta, hogy nem erre számított. Azt gondolta, hogy majd a "Fogjuk meg, és vigyétek." módszerrel segít nekem. Hát nem! Visszatérve a kerítés problematikájára: Semmi értelme nem lett volna tegnap végeznem, de ezt anyu nem képes megérteni. Reggel hozzám vágta, hogy egész nap csak vagyok, és nem csinálok semmit. Erre én kissé ingerült módon (de azért visszafogottan) felvilágosítottam, hogy a német nem megy bele csak úgy az ember fejébe, ahhoz bizony idő kell, és én majd' egész nap azt nyüstölöm. Elvárják tőlem, hogy hamarabb meglegyen a nyelvvizsgám, mintha tanfolyamra járnék (Akkor március közepe, most január vége.), de úgy veszik, hogy rengeteg a szabadidőm, és nem csinálok itthon semmit, tehát minden hülyeséget rám lehet sózni. Tegnap is 3 órán át a kerítést simogattam, és ma is kell 4 óra, hogy befejezzem. Később ott lesz a fa. Én úgyis egész nap itthon vagyok, ráérek. De folyton azzal nyüstölnek, hogy mikor megyek nyelvvizsgázni, most az idő a legfontosabb tényező, minél előbb legyen meg. Valamiért tehát mindig lehet cseszegetni.

Ami a 9:30-at illeti, az tényleg elég későn van, de én este szoktam tanulni. Egerben is mindig későn keltem, volt, hogy 11 után, de egész nap tanultam. Ha kellett még éjszaka is. Persze anyuék ezt is a lustaság jelének vették volna. Nem értem, hogy miért van az, hogy ha valaki későn kel, mindegy, hogy milyen későn feküdt le, lusta. Talán a paraszti mentalitás, hogy a tyúkokkal kell kelni, és feküdni is. Nos én nem ilyen vagyok. Persze ha kell felkelek én minden nap fél 4-kor, mint tettem, amikor nyáron újságot hordtam. De ha egyszer nem kell, akkor mi a francnak?! Ráadásul ha nem alszom ki magam rendesen, akkor képes vagyok a roppant "izgalmas" magolás közben elbóbiskolni. Vagy csak olvasom a szavakat, de semmire nem emlékszem. Az mennyivel jobb?

Már megszoktam, hogy mindenki lustának tart. Lassan már nem tud érdekelni. Nem tudom mit szólnának, ha tényleg tojnék a fejükre, és nem csinálnék egész nap semmit itthon. Akkor legalább megérdemelném.

Vacak dolog, ha embernek kistestvére van. Ha adnak nekünk egy feladatot, mindig nekem kell megcsinálni, mert húgi általában nem hajlandó. És ugye ha nem csináljuk meg ki lesz lecseszve? Még szép, hogy én. Mert legalább nekem legyen annyi eszem... Húgi gyakran elintézi egy "Nem."-mel a dolgokat, de nekem ezt nem lehet. Sőt még azt is elvárják, hogy jópofát vágjak hozzá. Ezen szoktam kiakadni. Nem elég, hogy megcsinálom, amire kérnek, de még vigyorogjak is hozzá? Azt leshetik!

Én meg leshetem a köszönetet. Hiába csinálok meg mindent itthon, teljesen magamtól, és jól... nem veszik észre. Ha azonban nem csinálok meg valamit. Tudom, hogy vannak kötelességeim, nem is arról van szó, hogy dicshimnuszt zengjenek, de soha nem veszik észre. Az ember nem kap pozitív visszacsatolást. És ez nálunk mindig is így volt, nem mostani jelenség. Így nem csoda (szerintem) ha nincs kedvem semmit megcsinálni. Elvégre semmit nem kapok érte, max leszúrást ha nem jól csinálom. Fonyódon sokkal jobban szeretek segíteni. Ott apuval sokkal jobban el tudok munka közben beszélgetni, és ott van jutalom. (Elég egy "Köszönöm." is.)

Most megyek és "semmit teszek" a németkönyv fölött...

 

 

Találtam a neten 14 LEGÁLISAN letölthető Lovecraft elbeszélést németül. Sajnos a nagy kedvencek pont nincsenek köztük. De letölthető a "Pickman modellje" is, ami hangoskönyvben is megvan... csak sajnos nem ugyanaz a fordítás, és nem lehet olvasni miközben hallgatom. Pedig az nagyon jó kis gyakorlás lett volna.

Ma nekiálltam "Az ünnep"-nek. Nem jutottam vele túl sokra. Elég kacifántosan van megfogalmazva. Persze számíthattam volna rá. Lovecraft nem szerette a XX. századot, leveleit is 200 évvel visszadátumozta, (Ma olvastam a német Wikin.) gondolom az írásaiban is régi nyelvezetet használt. A magyar fordítás nem annyira régies, de szintén nem egyszerűen van megszerkesztve. Mondjuk azért soha nem okozott gondot a megértése. Egyedül a szörnyek leírásába bonyolódtam bele itt-ott. Egyszerűen képtelen vagyok Cthulhut, vagy "Az őrület hegyei"-nek lényeit elképzelni. De ha csak ez lenne a probléma a német szöveggel is... Akkor bizony simán meglenne a középfok! De nincs. Azért a többibe is beleolvasok, hátha azokkal többre megyek. Végső esetben marad a magyar változat.

Nagyszerű dolog! De sajnos mostanában nem nagyon megy. Nem tudok elaludni éjfélig, aztán reggel meg nem tudok felkelni. Tegnap is vagy egy órán át csak feküdtem. Néha-néha elbóbiskoltam, de nem tudtam elaludni. Ez még nem is lenne olyan nagy gond, ha 1. Nem lehetne olyan jól gondolkozni közben, 2. Nem kapnám meg, hogy lusta vagyok. Ami persze igaz. Ez sem szép tulajdonság. Ha valamit rámbíznak megcsinálom, de nem nagyon töröm magam, hogy tennivalót keressek. Mondjuk ha meg is csinálok valamit magamtól, akkor azt ugye hajlamosak nem észrevennni. Bezzeg ha valamit nem csinálok meg! Azt egyből kiszúrják. Főleg a Béla nagy ebben. Ha olyan napja van, az élő fába is beleköt. Ha mindent meg is csinálok, akkor biztos nem jól. Ráadásul én egy kicsitm ásképp gondolkozok. Mondjuk nem állok neki a reggeli poharat, és az egyetlen kést elmosogatni, mert szerintem tiszta pazarlás. Megvárom az ebédet, és akkor már több edény van. No ha ő történetesen az előtt ér haza, hogy én megebédelek, ami néha elég későn van, akkor máris jöhet a lecseszés, hogy azt sem voltam képes megcsinálni. És hiába mondom, hogy miért nem mosogattam el. Ha a fejébe vesz valamit, akkor nem lehet jobb belátásra téríteni. Például amikor eltörtem a mosógép ajtajának nyitóját. Teljesen véletlenül törént, még nem végzett a mosógép, csak "pihent", és én megpróbáltam kinyitni. Persze nem ment szép szóval, ezért megpróbáltam egy kicsit erősebben, hátha túl finom voltam. De nem. Eltörtem. Persze Béla egyből kitalálta, hogy ideges voltam, hogy ki kell teregetnem, és azért, idegből törtem el. Hiába mondom neki azóta is. Mondjuk ettől nincsenek rossz álmaim. (Ha már az alvásról kezdtem el írni.)

Régen nagyon sokat aludtam. Napi 10,5 óra simán megvolt. És kellett is. Mostanában már nem alszok annyit. Öregszek... Legtöbbször nem is az egész testem  a fáradt, hanem csak a szemem. Még általánosban én minden este 8-kor ágyba voltam parancsolva. Aludni viszont még nem tudtam, így olvastam. Lámpafénynél. Órákig. Szemüveges is lettem. No persze ebben az is benne lehet, hogy anyu is szemüveges, és tőle örököltem ezt a kis hibát. Igaz neki állandóan kell viselnie, nekem csak olvasáshoz. Tehát régen sokat aludtam, majdnem a fél életemet átaludtam. Azonban azt hiszem, hogy nem sokmindenről maradtam le.

Álmok... Gondolom nektek is voltak/vannak visszatérő álmaitok. Nekem már régóta nincsenek. Pedig régebben volt 1-2 igen makacs, és nem túl kellemes visszatérőm. Példának okáért megemlíthetném a menekülős álmaimat. Általában egy boszorkány elől menekültem, aki itt lakott Kéthelyen. Hogy hol, az változó volt, de a suli udvara egy jellemző helyszín volt. És előle futottam hazáig. De természetesen nem ment az olyan könnyen! Egyszerűen nem tudtam futni. Szerettem volna, de nem ment. A lábaim ólomból voltak. Ez talán nem is jó kifejezés, mert menni tudtam, csak futni nem. Ezt elég nehéz elmagyarázni, "evilági" fogalmakkal nehéz körülírni. Mint ahogyan a szereplőket is. Az nagyon ritka, ha valakit az álmomban fel lehetne ismerni a fényképéről. Mindenki elvont személyként jelentkezik. Olyan tulajdonságokkal, amiket én társítok hozzájuk. És olyan külsővel is. Néha nagyon jókat szoktam szórakozni az álmaimon, ha reggel emlékszek még belőlük valamire. Néha viszont nem. Valamikor egyszerűne minden hülyeséget összeálmodok, valamikor a vágyaim teljesülnek. Ilyenkor vacak érzés felébredni.

Ha álmok, akkor H. P. Lovecraft. Ott van az "Iranon keresése". A főhős egy csodás várost keres egész élete során, de a végén kiderül, hogy az csak az álmaiban létezik. Vagy a "Polaris". A főhős nem tudja, hogy melyik az álom, és melyik a valóság. Egy fontos feladat teljesítése közben elalszik, és nem tud felébredni (Itt most értsd: elaludni újra, és azt álmodni, hogy felébred.) és ezzel az imádott városát, testvérét a pusztulásnak teszi ki. A Sarkcsillag az egyetlen kapocs a két világ között, ezért minden este hozzá fohászkodik. De ott van a hosszabb lélegzetvételű "Zarándokút Kadathba" is. Ez már nem olyan kétségbe ejtő, mint az előző két novella. Ebben a fantasztikusan felépítette álomvilág fogott meg. És az ötlet, hogy egyesek milyen jól tudnak ott közlekedni, mennyire tisztában vannak működésével. Azt hiszem megint neki kéne állnom Lovecraftot olvasni.

Ma találkoztam, jobban mondva összefutottam az egyik volt osztálytársammal. Éppen mentem le a postára, ő meg jött haza. Gondolom a melóból, mert gyógytornászként dolgozik a marcali kórházban. Nem azt mondom, hogy a nyakamba kellett volna ugrania, de azért ez  egy kicsit hűvös fogadtatás volt. Pedig pont gondoltam rá, hogy fel kéne vele venni a kapcsolatot. A második szomszédban lakik, és régen nagyon jóban voltunk. Főleg ahhoz képest, hogy ő lány. Nem szerelem volt, csak nagyon éreztük magunkat együtt. Vele voltam mindig nagy versenyben az osztály legjobbja címért. Csak ő később a fonyódi gimibe ment, én meg Kvárra, és az osztály is szétesett. Egyszer próbáltak egy osztálytalálkozót szervezni, de csúfos kudarc lett a vége. Szinte senki nem akart eljönni. Azóta meg sem próbálta senki. A kapcsolatok elsorvadtak. Amikor még gimiben elmentem az egyik volt jó haverhoz, azt hitte, hogy kérni akarok tőle valamit. Arra nem is gondolt, hogy egyszerűen csak tudni akarom, hogy mi van vele. Persze azért a falusi pletyka szintjén tudok egyesekről ezt-azt, de elég keveset. Az Anitával jó lenne újra összebarátkozni, végre lenne egy kis társaságom. És azt hiszem, ő sem az a pörgős fajta. Legalábbis általánosban nem arról volt híres, és gimis évei alatt is hasonló infók jutottak el hozzám. Iszonyat jó nő lett belőle, de nem nagyon pasizott. Nem tudom, hogy most van e barátja. A képek tanulsága szerint nincs... de azok szerint Klaunak sincs. De nem is ez a legfontosabb. Jó lenne az emberi kapcsolataim számát növelni. De olyan régen beszéltem vele. Még általánosban. Azóta rengeteg idő telt el. Persze éppen ezért lenne miről beszélgetni. De azt sem tudom, hogy hogyan kéne kezdeni. Átmenjek hozzá? Elvégre a második szomszéd. Vagy emilen. Persze ez utóbbi személytelen. De így elkerülhető a kényszeredett udvariasság. Elvégre ha átmegyek, akkor ott vannak a szülei, akik ismernek, és már csak azért is ott kéne maradni beszélgetni, mégha neki semmi kedve sincs. Mondjuk nem is odahaza lenne jó beszélgetni, hanem semleges területen. Mondjuk Marcaliban be/kiülni valahová. Most egész szép kis park van a kórház közelében. De munka után nem tudom mennyi kedve lenne még társalogni, elvégre a gyógytornászkodás nem egy üldögélős munka.

Nem tudom, hogy mit tegyek. Még agyalok rajta egy kicsit. Persze lehet, hogy jobb lenne hirtelen felindulásból cselekedni. Aztán majd később rágódhatnék rajta. Most nincs időm rá. Németet kell tanulnom. El vagyok maradva egy kicsit. Mit kicsit!? De szerencsére úgysincs soha semmi érdekes a tv-ben, szóval este is lehet majd tanulni. És ha túljutok a magolós részen, már könnyebb, de azt nagyon utálom. Roppant könnyen el tudok gondolkozni közben, és azt veszem észre, hogy egy fél oldalnyi szavat elolvastam, de egy betüre nem emlékszek belőle. Így nehéz...

Most pedig nekiállok magolni...

Néha bizony elég lassú. Ha az ember vár valamire, vagy valakire, csak vánszorog. Bezzeg ha jól érzi magát! Netán valamit meg kell csinálnia határidőre. 4 nap. Nem sok. Nem MINDIG sok. Nekem ennyit kellett várni Klau válaszára. Egy örökkévalóságnak tűnt. Tegnap jó volt, mert elmentem tekerni, és akkor kikapcsolódtam. De nem lehet ezt minden nap megtenni. Tanulnom is kell, és azt csak itthon ülve tudom megtenni. Itthon a gép mellett. (Nincs bekapcsolva, de a bekapcsolás lehetősége mindig fenn áll.)

Amikor a szakdolgozatomat írtam, akkor pedig csak úgy repült. Majdnem ki is futottam az időből. No nem lustaság miatt! Csak nagyon szerettem kutatni. No persze ez nem volt rendes tudományos kutatás, elvégre csak a könyveket olvastam el, és nem jártam levéltárban. Szép is lett volna kimenni a Bécsi Hadilevéltárba, és Berlinbe, valamint Párizsba, hogy ott gyűjtsek anyagot a szakdolgozathoz.

Na megint szép kis gondolatokat vetettem "papírra"! Pedig ez volt a szándékom. Igazából most elég jól érzem magam. Végre elviselhető a hőmérséklet. Egész jól aludtam. Igaz tegnap már nem sokkal 8 után lefeküdtem aludni, mert iszonyat - ez azért túlzás - fájt a fejem. Aztán valamiért felkeltem, és a gépet is bekapcsoltam. Persze az volt az első, hogy bekapcsoltam a Gmail Notify-t, hogy ha esetleg kaptam levelet... Aztán kaptam. Mikor láttam, hogy az alapból piros ikon elkékül, és jön föl a kis értesítési ablak, nagyot dobbant a szívem. De igazából nem is számítottam rá, hogy Klau írt. És ez nem csak duma. Az jó érzés volt, hogy le tudtam 8-kor úgy feküdni aludni, hogy nem néztem meg előtte, hogy írt e. Persze lehet azt mondani, hogy a tudatalattim miatt keltem fel. Már tényleg nem emlékszek, hogy miért is kapcsoltam be a gépet. Aztán végülis itt ragadtam elég sokáig. 11 körül feküdtem le aludni. És jó sok hülyeséget összeálmodtam. Már nem emlékszek rájuk pontosan, de azt hiszem, hogy elég sokban szerepelt Klaudia is. De ez nem biztos, a fene tudja már. Általában nem konkrét személyekkel álmodok.

Most megyek reggelizni, aztán kipróbálom az új napirendemet. (Délelőtt szavak magolása, majd egy kis olvasás (Der Spiegel), nyelvtani feladatok, fogalmazás írása. És persze random mód házimunka.

Ma voltam a Bélával kerékpározni. Elmentünk Badacsonyig, és vissza. Ez kb 100 km. Meglepő módon én jobban bírtam. Persze ő már idősebb, de jobb a gépe. No nem szebb! De az övé országútra van kitalálva, az enyém meg nem. Itt egy kép a drágaságomról, annak, aki még nem látta:

Szóval meglepő módon nekem kellett rá várnom... Elég gyakran. Béla szerint kb 30-as tempót diktáltam, ami neki egy kicsit sok volt. Mivel azonban én egy önző disznó vagyok, ráadásul szinte mindig egyedül kerekezek, néha bizony nagyon elhagytam. Amikor ezt észrevettem, jó darabig csak éppen tekertem, hogy utolérjen. Mondjuk ha akarok, akkor tudok lassan is menni. A Cecát is elkisértem Boglárra, és nem hiszem, hogy nagyon kellett volna tekernie, tartsa a tempót. Persze az más volt. Vele egész úton beszélgettem, már csak ezért sem hagyhattam ott.

Én és a hülye ötleteim... Ha már a pároknál tartunk. Odának is Szentgyörgy felé mentem, fel a Spiglire, és visszának is arra jöttünk. Ekkor már a Béla is velem jött. Odának nem volt semmi extra, mert ebből az irányból nem olyan meredek. Node visszafelé! Mire felértem a tetejére, már remegett a felső ajkam. Kegyetlen. Mondjuk az erős szél, ami itt inkább oldalról fújt, és a 40 fok nem könnyítette meg a dolgunkat. Azt hiszem, hogy többet nem vállakozok rá. Vagy mégis? Majd elválik ha megint arra megyek.

Nem tudom, hogy ti mivel szoktátok elütni az időt kerekezés közben. Én énekelek. Legtöbbször csak magamban, de most volt, hogy hangosan. Úgysem hallotta senki. Nagyon jó volt. Én jól szórakoztam. És nem gondolkoztam! Vagy ha gondolkoztam is, nem komoly dolgokon. Azonban ma sem vitt rá a lélek, hogy oroszul kérjek magamnak utat, ha éppen valaki előttem toporgott. Sőt a szembejövő kishölgyeknek sem köszöngettem. Mondjuk nem is nagyon volt forgalom, de azért találkoztam egy hölgy trióval, aki igen meg voltak pakolva. De itt mentségemre legyen mondva, hogy nem volt sok időm reagálni, mert egy kanyar után tűntek fel. Leginkább nyugdíjasokkal találkoztam, vagy a marcona barát is velük volt. De sebaj! Ez nem akkora baj.

Marcaliban találtam egy kerékpáros egyesületet, ami 14-én egy túrát szervez. El kéne ránézni. Csak még nem írták ki, hogy mekkora táv  lesz. És azt sem, hogy mekkora átlegtempót diktálnak. Bár talán bírni fogom. De attól is félek, hogy túl alacsony lesz. Mint írtam szeretek a saját fejem után menni, a saját tempómban. Ráadásul nagyon ritkán pihenek. Nem szeretek megállni. Képes vagyok órákon át nyeregben ülni, és tekerni. De így vagyok túrázás közben is. Azt is egyedül művelem, és ott is nagyon ritkán pihenek.

 

Most nem tudok többet írni. Anyu itt nézi a TV-t a szobámban, és így elég nehéz koncentrálni. Este majd talán még írok.

Tényleg hatalmas úr. És én nem tudok vele gazdálkodni. Egyszerűen kifolyik a kezeim közül. Egész napokat vagyok képes úgy eltölteni, hogy nem csinálok semmit. Egyetemi éveim alatt rengetegszer csak ültem hétvégén az albiban, és a TV-t bámultam. És közben iszonyatosan unatkoztam. Társaságba nem jártam, nem voltam/vagyok egy barátkozós ember. Vagyis az vagyok, szeretek ismerkedni, csak nincs pofám odamenni tök idegen emberekhez, hogy "No most akkor beszélgessünk!". Pedig szeretek beszélni. Ezt az ismerőseim tanúsíthatják! Órákon át képes vagyok pofázni. Az indok mindegy, bár igazán akkor vagyok elememben ha szerelmes vagyok. És az elmúlt majd' egy évben szinte állandóan szerelmes voltam. No nem nagyon, de ahhoz elégé, hogy minden gondolatom ekörül forogjon. Természetesen a szakdolgozatom is nagyon lekötött, arról is sokat tudtam beszélni.

Visszatérve az időre... Mennyit elpocsékoltam! A legjobban azt bánom, hogy nem csináltam meg a nyelvvizsgákat. (Mi mást?!) Mikor otthagytam a szombathelyi fősulit, lett volna több mint fél évem arra, hogy nekifeszüljek. De lusta voltam. Aztán Egerben a sok semmittevés helyett is megcsinálhattam volna. Az utolsó évben komolyan nekifeküdtem, csak akkor kellett a szakdolgozatot is megírni, és elég komoly beadandókat dobtam össze, amik szintén rengeteg időmet elvették. És most itt tartok. Csak magamat okolhatom, mert anyuék sürgettek, de én nem hallgattam rájuk. Sokmindent másképp csinálnék. Vagyis szeretnék másképp csinálni, de nem tudom, hogy lenne e hozzá elég akaraterőm. Már a töri szakot is sajnálom. No nem azért, mert nem szerettem. Imádtam oda járni! Bár most már inkább az ELTE-re mennék, egy szakpárra. Eger nagyon jó kis, nyugis hely volt, csak nem lehetett szakosodni, és a könyvtár is nevetségesen kicsi volt.

"Mi lett volna, ha?" Ezt a kérdést az én szakmámban nincs értelme feltenni. Még arról sem lehet tiszta képe az embernek, ami valóban megtörtént. Teljesen felesleges más alternatívákon törni a fejünket. Azért persze én is felteszem a kérdést néha magamban. "Mi lett volna, ha...?" Ha előbb elkezdek élni. Ha komolyabban veszem a nyelvtanulást. Ha a tanulást komolyan veszem a gimiben. Ha az általánosban inkább a reál tárgyak felé fordulok, azokból "képzem magam". Ha az ELTE-re jártam volna valamilyen szakpárra. Ha a tanárképesítést is megszerzem. (Ez most lenne folyamatban ötöd éven. Nem lenne gond nyelvvizsgával. Viszont nem jöttem volna össze Szilvivel a szerenádon.) Ha... Nem szabad ezen sokat töprengeni, mert úgysem fogok reggel a régi házunkban felébredni kisgyerekként egy rémálomból. A múltat nem lehet megváltoztatni! És ha meg is lehetne, mi garantálja, hogy akkor boldogabb lennék? Az élet nem habostorta. Persze van, akinek az. Egy kicsit irigylem őket. Ugyanakkor meg is vetem. Pont, mint Bezuhov gróf a sógorát a Háború és békében. Bezuhovtól a regény végén, mint egy boldog embertől búcsúzunk el. Sokat küzködött, de végül jóra fordult a sorsa. Én is hasonlóban reménykedek. Hiszem, hogy minél többet kell várni a boldogságra, az annál nagyobb lesz. Annál jobban tudja az ember értékelni. Akinek világ életében megvolt mindene, az nem tud semmit sem értékelni, hiszen természetesnek veszi a meglétüket. Persze a jövő felöli legitimáció már a kommunista/szocialista rendszerben sem aratott teljes sikert. És már az egyház sem tünkököl olyan fényesen, mint korábban. Én azért még bízok benne. Bár Bernd das Brot megmondta, hogy "Alles bleibt, wie immer/ Und es geht schlimmer..."

Meg kell próbálnom az időmet jobban beosztani. Már kitaláltam magamnak egy napirendet, hogy mikor mit csinálok, de nem tudom, hogy be tudom e tartani.

Nem is tudom, hogy mivel kezdjem. Akik ismerik a Kain topicban kifejtett tevékenységemet, azok elég jól ismerhetnek. De természetesen ők is csak feületesen. Talán Brenda ismer a legjobban. Akik nem ismerik... azok nem sokról maradtak le. Higyjétek el!

Fura azon gondolkozni, hogy mit is írjak magamról, hogyan mutatkozzam be. Talán 1-2 adat rólam, a többi majd idővel.

Tehát jelen pillanatban 23 éves vagyok, de vészesen közelít a 24. szülinapom. De azt ugye még meg kell élni. Szóval 23 éves vagyok. És lehet, hogy az írásaimból nem fog kiderülni, de fiú vagyok. És még csak nem is emos. Bár épp ma kaptam az "Emoboy" nevet kedves jahrn kollégától a fórumon. Rengeteget tudok lelkizni, nyafogni, ha éppen olyan a hangulatom. És mostanában gyakran az. Hogy miért? Idén elvégeztem az egyetemet (történelem szakon), de még hiányoznak a nyelvvizsgáim. És addig ugye olyan, mintha még nem végeztem volna el, nincs diploma. A munkaügyi központon keresztül mentem volna egy középfokú felkészítőre, de nincs szakmám ezért nem mehetek. Anyuék elvállalták, hogy jan végéig ingyen élhetek a nyakukon, ha leteszem addig a vizsgákat. Szóval úgy néz ki, hogy itthon fogok üldögélni a német, és az orosz nyelv rejtelmeibe vetem magam... és roppant mód fogok unatkozni. Tehát rengeteg bejegyzésre lehet számítani.

Kb ennyi...