Különösen nagy szívás. Már megint túl sokat vártam egy naptól, és mint ilyenkor rendesen, csalódtam.

Először is, ami a legfontosabb, nem telefonáltak a munkaügyről. Ha ma sem fognak, akkor az bizony azt jelenti, hogy nem jutottam be. Ez hatalmas szívás lenne! Nem is maga a tanfolyam tárgya miatt, hanem a hozadékai  - időnyerés, társaság - miatt. Ha nem jött össze, akkor maradhatok otthon, és ugye ez nem tenne jót életkedvemnek. De itt legalább még van némi remény. Bár nem tudom, hogy feltétlenül jó e. Reménykedni. "Az ember legyen optimista!" Igazából én nem tudok az lenni. Jó annak, aki tud. Persze én is bízok, reménykedek, de gyakran hiába. És nem tudom felfogni a kudarcot úgy, hogy majd legközelebb, vagy, hogy ez volt bizonyára a legjobb, ennek így kellett lennie.

A másik is rossz volt, és jobban meg is viselt, mivel ott már biztos a dolog. Reménykedni sem lehet. Bár azért jobb egy kicsit így, hogy tiszta víz lett a pofámba öntve. Már nem filózok azon, hogy mi lesz. Semmi. Ennyi. Úgy volt, hogy tegnap találkozok Klauval. De nem. Elég hosszú, hogy miért. Most nem térnék ki rá. Legyen elég annyi, hogy egy kis félreétés miatt. (És mert nem válaszolt.) De este beszéltünk msn-en. Nem így akartam, de úgy alakult, hogy leiratta velem, hogy talán ő az a lány, akit szeretek. Vagyis talán szeretek. Erre mondta, hogy ő hihhhetetlenül (sic!) szereti a barátját. Na tessék! Én hiszek neki. Ez így még kényelmes is. Nem esett jól, de legalább nem kell tovább építgetnem a légváraimat. És egyébként is túl komplikált lett volna az egész. Legalábbis ezzel nyugtatom most magam. Igaz, hogy kétlyeim mindig is voltak vele kapcsolatban.

Anita kapott még hétfőn egy levelet, melyben leírtam, hogy tőle aztán igazán nem vártam, hogy nem válaszol. És megígértem, hogy többet nem is fog felőlem hallani, majd a házuk előtt is sietni fogok. De erre sem válaszolt. Ez van.

Nem fogok túl jó passzban menni az osztálytalálkozóra. De ott biztos jól fogom érezni magamat. A régi társak között. No persze jobb lenne ha a tegnapi napom nem így sikerül. vidámabb dolgokat tudnék nekik mesélni. Eleve vidámabb fejjel mennék.

Tegnap voltam fodrásznál. Befejeztem a hajnövesztési akciómat. Vagyis én soha nem növesztettem a hajam. Nő az magától! Én csak hagytam, hogy kiélje magát. De már kezdtem unni. Főleg a tarkómra nőtt "lófarkamat". Az mindig mókásan felkunkorodott. Meg egyébként is állt öszze-vissza, de leginkább oldalra.

Szóval voltam fodrásznál, aki nagyon szorgalmas egy teremtés. Már megint jól megkopasztott! Akkor miért hozzá járok? Mert nagyon érti a dolgát! A lehetőségekhez képest - jelen esetben a hajam makacssága - nagyon jó munkát végez.

Nem is tudom mikor volt utoljára ennyire kicsi a hajam. Még be sem kellett gumizni, mikor tekertem. Nem is lehetne. Az most annyira jó, hogy a tarkóm szabad! Csak azt sajnálom, hogy máshol is annyira levágta. Persze ha nem teszi, akkor kb Paul McCartney-ként néztem volna ki a gomba frizkóval. Most viszont szinte meztelennek érzem magam.

Cogito ergo sum... Gondolkodok, tehát vagyok. De ha nem gondolkodok jobban vagyok. Egy tanár kishölgy mesélte a barátnőjének, hogy így folytatta az egyik diákja a híres gondolatot. Ez szerintem nagyon mókec, ráadásul rám is igaz. Rengeteget agyaskodok, ellenben keveset gondolkodok. Gondolkodni fárasztó. Agyaskodni nem.

Ma voltam felvételizni angol alapfokú, és szoftverüzemeltető képzésre. És gondolkodni kellett. Logikai feladatok voltak. Az elején bizony nagyon nehezen ment, berozsdásodtam. Persze azért húgi sokat segített azzal, hogy hozzám fordul segítségért ha elakad a tanulásban. Volt alkalmam a matekomat, és az angolomat is gyakorolni. De még így is elégé szenvedtem... de csak az elején. Már majdnem fel is adtam 3 feladatot, amiből végül kettőt meg tudtam csinálni. A harmadik az Istenért nem ment. Remélem, hogy mások sem nagyon villogtak. Tudom, hogy ez nem szép dolog, de jó lenne bejutni.

Gondolkodás. A nyelvekkel is az a bajom, hogy sokszor bizony gondolkodni kell ott is. Pláne egy kacifántosabb nyelvtani szerkezetnél. Néha azonban egy egyszerűbb is nagyon le tud fárasztani. Nem is volt rosszabb a 8-kor kezdődő orosz óráknál. Gondolkodni kellett. Korán reggel. Főleg akkor volt ez mókás, ha csak én voltam egyedül, és így a tanárnő másfél órán át nyúzhatott.

Régen szerettem a stratégiai játékokat. Ma már inkább olyanokkal játszok, ahol nem kell annyit gondolkodni. Ez alól persze kivétel a Cossacks, de ott is megy már sok minden reflexből, és nem is elég komoly ellenfelek ellen. A másik ilyen a Mahjongg. Bár ez sem az a kimondottan gondolkodtató játék. Csak figyelmesnek kell lenni. Tavaly még a Sodokut is kedveltem. Ma már ahhoz sincs türelmem.

Igazából én egy nagyon türelmetlen ember vagyok. És ez - is - rossz. Nem csak olyan téren vagyok türelmetlen, hogy ha akarok valamit, akkor azt rögtön akarom, és nagyon nehezen tudom kivárni, amíg megkapom - lehet az egy válasz az üzenetemre, egy tárgy. Az emberekhez is türelmetlen vagyok. Nem szeretem, ha valamit 2x kell elmondanom. Hát még ha többször! Pedig van, hogy én sem értek meg valamit elsőre, esetleg másodikra. Ráadásul nagyon gyorsan felkapom a vizet. Hirtelen haragú vagyok. Ez általában gyorsan el is múlik. Nem tartom magam haragtartó embernek. No persze vannak kivételek, de ahhoz igazán nagy disznóságot kell művelnie az illetőnek. Igazán nagyot. Nem is tudom hirtelen, hogy van e jelen pillanatban olyan ember, akire igazán haragszok. Nem hiszem, azt azért csak tudnám kapásból. Persze vannak jópáran, akikre zabos vagyok. Ha valaki nagyon kihúzta a gyufát, azt inkább kerülöm, nem foglalkozok vele. Ilyen a volt szobatárs, aki nem válaszolt egy levelemre sem, pedig még nála vannak mindig az angol szótáraim. És már három szobatalálkozót is szerveztem, igaz, csak az elsőre hívtam, utána már nem is próbálkoztam.

Most befejezem, mert más agyaskodni sincs sok erőm. Korán volt ma reggel.

Régen úgy hittem, hogy teljességgel reménytelen dolog. Az még oké, hogy én beleszeretek valakibe. De mi az esély arra, hogy a célszemély viszont szeret? Nulla! Gondoltam én. Aztán ez megváltozott. Természetesen Szilvi tehet mindenről. Vagyis majdnem mindenről. Korábban ugyanis úgy gondoltam, hogy ahhoz, hogy nekem barátnőm legyen, előbb szerelmesnek kell lennem. Én pedig soha nem voltam szerelmes senkibe, maximum tetszett az illető. Így ez nekem nagyon megfelelt. Vártam az igazira. És közben telt-múlt az idő. Így értünk el 2007 teléhez. Ekkor történt valami. Már nem gondoltam, hogy előbb kell szerelmesnek lennem, és csak azután lehet barátnőm. De még így sem jártam sikerrel. Ebben nagy szerepe volt annak, hogy a korábbi életmódot folytattam. Mást nem is nagyon tehettem volna, hiszen lassan, de biztosan közeledett a szakdolgozat leadás, és persze ott voltak az egyéb beadandók. És nem is nagyon volt olyan társaság, amihez hozzá csapódhattam volna. Csak vizsgák előtt voltam népszerű a csoporttársaim körében, egyébként egy voltam a sok közül.

Végül a szerenádon szerencsével jártam, és összejöttem Szilvivel. Pedig - akkor még - nem is voltam belé egyáltalán szerelmes! És megtapasztaltam, hogy úgy is lehet ezt csinálni. Persze azért voltak még kételyeim, amint azt az első randiról leírtak is igazolnak. Mikor megcsókolt tudta, hogy nekem még soha nem volt barátnőm, de ez nála - és gondolom az emberek nagy részénél is - nem jelentette azt, hogy még nem csókolóztam. De nálam igen! És talán később is azért - is - voltam olyan balfék a második - első - randin, mert nem voltam még szerelmes. Persze nagyon tetszett, és imádtam a társaságát, és minden megvolt benne, amibe beleszerelmetesedhetek. De akkor még nem voltam az. Még nem! Az első együtt töltött éjszaka volt az, ami után azt éreztem, hogy szeretem.

Vagy csak azt hittem, hogy szeretem? Nem tudom. Igazából akkor sem voltam biztos magamban. Azt tudtam, hogy vele akarok lenni, magam mellett akarom tudni, és, hogy nem okoznék neki fájdalmat. A mai napig nem tudom, hogy igazán szerettem-e. Valószínűleg az idő múlásával egyre jobban megszerettem volna. Persze kérdés, hogy ez előbb bekövetkezett-e volna, mint a súrlódások. Mert azok mindenhol vannak. Hol komolyabbak, hol egészen bagatelek. De vannak. Én mondjuk egy simulékony ember vagyok. Kerülöm a konfliktusokat. De akkor is lettek volna. Pláne egy esetleges összebútorozás után. De ugye ezen kár is agyaskodni. A lényeg, hogy Szilvi megmutatta, hogy mégsem nulla rá az esély, hogy ember kiválasztottja sem közömbös irányába. Esetleg még szereti is. Természetesen a környezetemben láttam korábban is példákat rá. Volt csak "járós", és volt szerelmes is. De az más. Az másokkal történt. Mint a balesetek. Sokáig nem értettem, hogy hogyan nem lehet egy vonatot vagy kamiont észrevenni, amíg egyszer nekem is majdnem sikerült egy vonat alá masíroznom. Azóta tudom. Szilvi óta pedig azt is tudom, hogy van esély a viszonzott szerelemre.

A téma természetesen Klau kapcsán merült fel bennem. Elvégre mostanában leginkább ő foglalkoztat. (Jobb lenne, ha mondjuk a Hadtörténeti Intézet foglalkoztatna...) Felvett msn-re, és az ottani képe bizony nagyon mély sebet ütött rajtam. Azt hiszem. A képen - ha még nem írtam volna itt - a barátjával látható. És olyan szerelmesen néznek egymásra... Ráadásul ma a személyes üzenete az volt, hogy "szerelmesszerelmesszerelmes". Először csak 2-3 perce jött fel, majd lelépett. Én éppen online újságokat olvastam, de az üzenetet elolvasva annyira elment a kedvem a németezéstől, sőt az egész netezéstől, hogy elmentem fürdeni. Aztán jöttem vissza blogot írni. A téma ugyanez lett volna, csak talán még egy kicsit sötétebb. Csakhogy közben ő is visszajött. De nem szólított meg. Vártam, de nem. Aztán megtettem én. Elvégre beteg is, nem volt suliban sem. Ezt onnét tudom, hogy délelőtt a nagy BattleKnight-ozás közben egyszer csak kaptam egy értesítőt, hogy Klau üzenetet írt. Mit nem mondjak meg voltam lepődve. Akkor írta, hogy nem biztos, hogy tudunk találkozni a héten, amikor Fonyódon leszek, mert beteg. Szóval az illem is úgy kívánta, hogy én szólítsam meg, és érdeklődjek a hogyléte felől. És majdnem egy órán át beszélgettünk. És most egész gördülékeny volt. A múltkori kicsit döcögős volt. Jól elévődtem vele.

A kérdés nem az, hogy ő szerelmes e. Hanem az, hogy engem miért zavar ennyire az a kiírás, és a kép. Szerintem van benne egy nagy adag irigység. Ez az egyik rossz tulajdonságom. Irigy vagyok. Irigylem azt a szerencsést. Mert az tuti, hogy nem én vagyok az. Annak ellenére, hogy olyanokat írt, hogy nagyon hiányztam neki, és, hogy nem akar elveszíteni, megint egy hétig nem adott életjelt magáról, pedig már megvan neki a telefonszámom is. Azért is nem akartam megszólítani, hogy megnézzem, vajon hiányoztam e neki annyira, hogy ő tegye meg az első lépést. Az eredmény: nem. De nem kételkedek a szavai őszinteségében, mivel erre határozottan felszólított. Helyette az érzései komolyságában. De ugyanez a probléma áll fent nálam is. Nem tudom, hogy mit akarok. Persze jó lenne összejönni vele, de... De elég sok komplikáció lenne. És most a szomszéd a legkevésbé fontos. Bár talán nem is lenne annyi, mivel Fonyódról is be tudnék járni Kvárra, ha úgy adódik. Igaz, hogy az már egy másik munkaügyi központhoz tartozik. És nem is szeretek ott lenni. De ha ez lenne az ára, szerintem megérné. Talán. Úgy néz ki, hogy ezen egyelőre teljes mértékben felesleges agyaskodni, mivel ehhez Klau is kellene. És nem úgy néz ki, hogy ő jelen pillanatban benne lenne a dologban. De HA (!) összejön a találkozó vele a héten, akkor majd okosabb leszek. Talán.

Jó kis cím ugye!? Hogy honnét jött? Az egy, nem is olyan hosszú történet:

Húginak angolra egy történetet kellett kreálnia, és persze az én segítségemet kérte. Első - és gyakorlatilag egyetlen - viszonylag használható ötletem az Ámokfutó Gyalogkakukk lett volna. Röviden annyi, hogy a nevezett Gyalogkakukk össze-vissza rohangált volna egy kisvárosban, és ezzel rengeteg gondot, és kárt okozott volna. De jött volna a városka serifje, egy bizonyos Coyote, aki csapdát állított volna neki. De ez alkalommal sikerrel járt volna! Nem nagy szám, tudom, de nem megy ez nekem parancsszóra. Néha anélkül sem...

Ezen ötlet megvalósítása azonban nehézségekbe ütközött, ezért újat kellett kitalálni. Ekkor - természetesen az én tanácsomra - húgi segítséget kért a neten az ismerőseitől. Az egyik srác egy pék történetével állt elő, aki meghalt az egész várossal együtt egy tűzvészben. De sajnos kikötés volt, hogy a végén boldogan élnek, míg meg nem halnak. Ezért egy kicsit át kellett dolgozni. Ő lett az egyetlen túlélő.

Ezt s történetet kezdetm felturbózni. Miért tört ki a tűzvész? A válasz - most kivételesen nem 42 - egyszerű, és kézenfekvő! A tűzoltók sztrájkoltam az elmaradt túlórapénzek miatt. Ezt nem tudtuk leírni, ezért csak simán az elmaradt fizetésük miatt. Én még azt is belevettem volna, hogy iszlám fundamentalisták gyújották fel a várost, de ezt már nem akarta beleírni. Egyébként gondoltam még kormányellenes tüntetésre, és kukagyújtogatásra is a tűzvész kapcsán. Hogyan élte túl a pék? Egy tengeralattjárón lakott! Természetesen sárga volt az a tengeralattjáró, és igen énekelni is fognak a történetben. Ez mondjuk fura, hogy egy pék tengeralattjárón lakjon, ezért javasoltam az öreg halászt - és a tengert - de húgi ragaszkodott a pékhez. Természetesen szerelmi szál is van a történetben. Hogy is maradhatna ki belőle!? A pék fia beleszeret egy megmentett kishölgybe, és össze is házasodtak. És ekkor éneklik majd, hogy:

We all live in a yellow submarine
Yellow submarine, yellow submarine
We all live in a yellow submarine
Yellow submarine, yellow submarine

És ebben a pillantban jár arra John Lennon népdal gyűjtő! Meghallja a dalt. Rögtön megtetszik neki, és megveszi a jogokat. És ezzel a dallal világhírűvé válik. És boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Tudom, hogy nem egy hatalmas akármi, de mi - főleg húgi - nagyon jól szórakoztunk közben. Főleg a címben szereplő kifejezés tetszett neki nagyon. Nem tudom, hogy jó-e, mi nem találtuk meg a szótárban, hogy mi a népdalgyűjtő angolul, ezért összeraktam.

Az elmúlt napokban egyébiránt nem történt velem semmi említésre méltó. Egész kellemesen teltek a napjaim. Tanultam is, játszottam is, tévéztem is. Most egész jó filmek voltak a TV-ben. A Hellboy kifejezettem tetszett. Igaz, hogy az elejét pár nappal korábban már láttam a Pro7-en. Szintén itt adták a Csillagok háborúját is, és a Penge trilógiát. A harmadik rész nem nagyon tetszett. Nem kötött le igazán. A fő fő vámpír - Drakula - nagyon fura volt. Egyáltalán mit keresett Perzsiában? Bár lehet, hogy Irakot mondtak, és nem Iránt. De akkor is fura, hogy ott volt eltemetve. No persze lehet, hogy valamikor elhadarták, hogy hogyan került oda. Én mindenesetre nem fogtam fel. A Krieg der Sterne-ben az nem tetszett, hogy lefordították a robotok neveit. Ez nekem egy fájó pont volt. És egyébként is elég fura volt a szinkron. No persze láttam már párszor magyarul, és lehet, hogy csak azért. A Hellboy viszont nagyon tetszett. Még németül is jó volt, amennyit láttam belőle, de magyarul isteni volt. Nem lesz belőle kultuszfilm, de nagyon szórakoztató. Bár nem ismerem a képregényt, de Hellboy nekem úgy volt kerek ahogy a filmben. A színészhez nagyon illett a karakter. És nagyon jó beszólásai voltak. A kedvenc részem az a hullás. Amikor feltámasztja. Vagy mit csinál vele. Nem hosszú, de szerintem nagyon jó párbeszédeik vannak. Meg amikor átadja az egyik kisérőnek, hogy hozza ő, mert olyan negatív a kisugárzása. Azon kész voltam. A húgi a Next-et is nagyon istenítette. Nekem nem nagyon nyerte el a tetszésemet. A hatalmas csattanó - ahogyan húgi nevezte - is kiszámítható volt a végén. A Tróját meg sem említem. Az a film katasztrófa! És megölték benne a nagy kedvencemet Aiászt. Ez fájt a legjobban. Pedig az eposzban, éppen, hogy ő van többször is nagyon közel ahhoz, hogy megölje Hektort. Azért az kicsit javít a dolgon, hogy itt sem volt Hektornak könnyű dolga, és Aiász már korábban is vitézkedett. Ők szálltak partra másodikként. Achilleusz pedig soha nem jutott be a trójai várba, és Patroklosz nem az unokaöccse, hanem barátja volt, akivel együtt nőtt fel. Ez mind nem lenne gond, ha egyértelművé tették volna, hogy ez NEM a homéroszi eposzok megfilmesítése, sőt elégé el van tőlük rugaszkodva. A Kertész prof (Neves ókor történész.) mennyire ki volt rajta akadva. A Nagy Sádorról ne is beszéljünk! Azt kegyetlenül szidta órán.

Remélem nem tapostam bele senki lelki világába.

Jövő héten osztálytalálkozó. Az első hivatalos, az ötéves. Jönnek tanárok is. Komolyan kell venni!

Képeket is kértek tőlünk. Ez nagyon jó ötlet, csak az a gond, hogy már talán egy órája is nézegetem a képeket a gépemen, és nem tudom, hogy melyikeket kéne elküldeni. Van pár rólam is, de azokat inkább nem tenném mutatnám meg. (Tanárok is lesznek.) És igazából az elmúlt 5 évben nem is történt velem olyan nagy dolog. Vagyis egyik sem volt olyan, amiről egy rakás kép készül. Nem volt diplomaosztó. Nem nyertem semmilyen díjjat, nem kaptam kitüntetést, nem jegyeztem el senkit, - ebből kifolyólag meg sem nősültem - nem született gyerekem, - szép is lenne! - nem voltam semmilyen egzotikus/távoli helyen. És utálom ha fényképeznek. Persze itthon húgival elhülyülünk, és készülnek a jobbnál jobb képek. De ezek nem publikusak. Meg sem változtam. Ha valaki megnézi a 10 évvel ezelőtti képeket tökre ilyen vagyok. Na jó, nem volt ekkora hajam - de ezt láthatják most is -  nem voltam borostás - ezt is megcsodálhatják most. Gondoltam, hogy rakok be 1-2 képet a túráimról. De egyiken sem integetek mint egy idióta, hogy "Itt is jártam ám!". És nem is tudok szép képeket készíteni. Nekem különben is elég, hogy én voltam ott, és láttam. Aki nem volt ott, annak meg mindegy. És nem voltam olyan különleges helyeken. Nem másztam hegyet, vagy tengerpart vagy más fura hely. Én általában az erdőben szeretek túrázni. No persze nem árt ha az az erdő egy hegyen van. Gondoltam, hogy a szívem csücskéről is küldök képet. De kit érdekel egy kerékpár. Az csak nekem fontos, nekem jelent valamit. Maradtak a sulis képek. De nem akarok előadást tartani a XIX. századi hadviselésről. Sem Bemről, sem Napóleonról, sem Sztálinról, sem Szálasiról... és még sorolhatnám.

És az idő is fontos tényező. Akik személyesen is ismernek, azok tudják, hogy "Ha én egyszer kinyitom a számat. Ha én egyszer elkezdek beszélni..." (Vagy valahogy így.). Rengeteget tudok. Bár nem tudom, hogy ott lesz e kedvem annyit pofázni. Ezért sem lenne jó a töri témába belefogni. Elkezdem magam sztárolni... De hagyjuk is. Inkább a képeket kéne válogatnom.

Arra is gondoltam, hogy nem küldök. De akkor tuti én leszek az egyetlen, aki nem küldött. És az tök égés. Pláne ha belegondolok, hogy az egyetemen arról voltam nevezetes, hogy minden előadásokhoz készítettem bemutatót. De azokat tökre egyszerű volt megcsinálni. Azt szerettem csinálni, mégha néha az egész hétvége ráment, hogy pofás képeket találjak.

Na jó, tényleg nekifekszek...

Jól megkaptam! Gondoltam tekerek egyet, mivel olyan kellemes idő volt. És a szél sem fújt. Egy darabig...

Gondoltam, hogy pulóvert is kéne vennem, mert azért mégiscsak október van. Hiába süt a Nap, azért már nincs akkora ereje. De nem vettem fel, mert a játszósok mind Fonyódon voltak. De azért a régi fejkendőmet felkötöttem, hogy ne fázzon a fejem. A sisaknak jó a szellőzése, és a menetszél most már elég hűvös lett volna. De így nem éreztem. Régen egyébként azért hordtam, - csak kerékpározás közben - hogy ne kócolódjon össze a hajam - amiért most a sisakot. A kezem szerencsére nem fázott, de a térdem néha igen. Kellemetlen volt. Gondoltam, hogy veszek egy thermo kerékpáros nadrágot, de 20 pénzbe kerülnek. Szóval egy darabig nem lesz. Mondjuk most még meleg lett volna, de szeretnék később is kerekezni, és akkor bizony jól jönne. Persze alternatíva képpen ott van a csipesz, de én sznob vagyok. Ha már ott van egy ilyan csodás kerékpár, akkor nem fogok csipesszel lefogatott nadrággal tekerni.

Természetesen Fonyód felé vettem az irányt. Több érv is emelett szólt. Az egyik a játszós pulcsik ott léte volt, a másik természetesen Klau. (Igen már megint!) Gondoltam hátha összefutunk. Lett volna miről beszélni. De nem így történt. Túlélem. Visszaúton természetesen benéztem Cecáékhoz is. Nem hagyhattam ki. Lassan talán a Bogi kezd megbarátkozni velem. Lassan. A bátyjáért azonban teljesen odavan. Olyan aranyos volt, ahogyan átölelte. Én megelékszem annyival, hogy nem kezd el rögtön sírni ha meglát - csak lemerevedik. Azért ha az anyja is ott van bátrabb a leányzó, de akkor is csak mértékkel. Szerencsére nagyrészt aludt, amikor ott voltam, szóval nem volt gond. A Cecával - már megint - nagyon jót beszélgettünk. Szeretek náluk lenni.

De nem alhattam ott, szóval el kellett indulnom haza. Hogy milyen szemét szél fújt! Ma szinte végig szembeszél fújt. És ez most nem a menetszél volt. Először, amikor Kéthelyről indultam, kb északi. Mikor visszafelé mentem, akkor meg kb déli. Nagyon élveztem. Ráadásul nagyon pocsék az út, elég azt is elviselni, nem ám azt, hogy a pofádba kapod a szelet. És ilyenkor még az sem olyan jó ha fáj. Ha nincs szél, és nem adj Isten még az út is jó, akkor nagyon gyorsan lehet menni, látja az ember az értelmét annak, hogy fáj. De ilyenkor éppen csak vánszorog, de akkor is fáj. Bár többször érzem azt, hogy tekerek, tekerek, de nem haladok. Ezt néha teljesen jó útviszonyok között is. Olyan, mint amikor egy régi visszatérő álmomban - a menekülősben - nem tudtam futni. Hiába próbáltam nem haladtam. Ez is teljesen ilyen érzés. Pedig nem haladok lassabban, mint korábban, de olyan érzés, mintha mondjuk meg lenne olvadva a bitumen, és a hátsó kerék beleragadt volna.

Azt hiszem mára ennyi. Nem is történt semmi említésre méltó. Nem támadt semmilyen komoly gondolatom. Ezért is jó tekerni. Nincs idő gondolkodni.

Tényleg nem tudom, hogy miért szeretem ennyire. Talán Sienkiewicz tehet róla a leginkább. A "Tűzzel és vassal" egyszerűen elvarázsolt. A trilógia másik két része már nem volt ilyen jó. Talán ezért is szeretem az ukránokat. Bohun nekem nagyon szimpatikus figura volt. Persze a nagy kedvenc a "Kislovag", Mihail Wolodijowszki volt. De ez most nem fontos.

Van egy halom hibája. A zenét még nem sikerült soha beizzittanom alatt, pedig elvileg van. Az egységeknek nincs hangjuk, csak az épületek "zörögnek". Az emberek képesek hihetetlenül összetömörülni. Képes 30-40 szics egy embert csépelni. Ez ugye elég fura. Olyan mintha nem foglalnának el helyet, ha légneműek lennének. Az "útvonaltervezőjük" is elég gyengén muzsikál, néha képtelenek egy dombot megkerülni. Ha valami akadályozza őket a tüzelésben, nem lőnek - ez jó - de nem is keresnek jobb állást. Akkor csak néznek, és hagyják magukat lemészárolni.

Mégis szeretem. Minden népnek egyedi épületei, és pár egyedi egysége van. Az ukránoknak persze minden egysége egyedi, és egyedül az ő parasztjai nem állnak át. Jó az, hogy - szinte - nincs létszám limit. És... most hirtelen nem jut eszembe más. Ez ugye nem tűnik túl soknak, de az, hogy - a korábbi - kedvenc történelmi korszakomban játszódik elég nyomós érv.

Ma is játszottam egyet. Ma kivételesen nem ukránokkal voltam, hanem a másik nagy kedvenccel, a poroszokkal. Most 3 normál ellen harcoltam, 30 perces Friedenszeit-tal. (peacetime) Kellett ennyi idő, mert mégis 3 néppel (dánok, a sógorék, és a flansziák)kellett felvennem a versenyt, és a poroszok csak a XVIII. században durvulnak be, addig teljesen átlagosak. De akkor jön a XVIII. századi muskétás! A legjobb lövész egység a játékban. Egyedül a serdiuk, az ukrán lövész tudja felvenni vele a versenyt. (Az ukránok egyébként leragadtak a XVII. században, nem tudnak tovább lépni. De így is nagyon jók!) Szépen felállítom őket formációba. No igen ez jó is, és nem is. Maga a formáció jó dolog, mert jobban néz ki, és még a védelmet is növeli. Sajnos azonban nem lehet vegyesen felállítani őket. Ez mondjuk logikus, nem voltak vegyes zászlóaljak. A játékban XVIII. századi muskétások azért is jók, mert nekik már van szuronyuk, így meg tudják magukat védeni közelharcban. (Igazából a muskétásoknak volt kardjuk is, hogy meg tudják magukat védeni, de ezt most hagyjuk.) A mai játékról nem tudok túl sokat mondani. Elmesélhetném, hogy mit mi után építettem, hová küldtem a parasztjaim dolgozni etc. De ez senkit nem érdekel. (És igazából nem is tudnék mindent pontosan elmondani.) Lényeg az, hogy győztem. Annyira nem is nehéz, mint 1-2 pillanatban tűnt. Főleg amikor támadásba lendültek. De be sem nagyon jutottak az én területemre. Még csak nem is egyesével vertem meg őket, hanem egyből a két szomszédomra rontottam, vagyis ellentámadtam. Most voltak tornyok, és ágyúk is, ezért szépen módszeresen kellett haladnom. Nem lehetett a könnyűlovas taktikát alkalmazni. Ezért is nem ukránokkal voltam. Most az ágyúimat szépen kísérték a lövész, és pikás zászlóaljak, és nem engedték, hogy elfoglalják őket. Így persze több odafigyelést igényel a támadás, plán egyszerre két fronton, de élvezetesebb is. Ahogyan a támadó pikások sorra elhullanak a muskétásaim sortüzeiben. Azért ma is kellett könnyűlovasokat alkalmaznom, elvégre a bányák elfoglalásához nagyon jók. A játék egy bosszantó eleme a felrobbanó bánya. Az képes a köré gyűlt egységeket megölni. Az összeset. És a gép alkalmazza is ezt. Nem is küldtem oda gyalogságot, vagy dragonyost. Csak olcsó huszárokat. Rengeteget el is veszítettem. Nemcsak a bányák miatt, hanem a kóborló pikások összefogdosásakor. És a végső rohamnál. A flansziáknak elég idejük volt telepakolni a városukat őrtoronnyal, ráadásul csak két keskeny bejárat volt. Ezeket mondjuk nem védte úgy be, mint egy ember tette volna. A végére már meguntam, hogy mire lerombolok egy tornyot, épít egy másikat. Noha így is kivérzett volna, mert mindig egy kicsit kisebb helyre szorítottam vissza, de nem volt türelmem. És értelme sem lett volna olyan sokáig elhúzni, ezért beküldtem a huszárjaimat. Majd a muskétásokat, és a dragonyosokat is. Elég komoly veszteségeket szenvedtem itt a végén. De kit érdekel! Fényes győzelmet arattam, ami még csak nem is volt pürroszi.

Nagyjából ennyi, amit el tudok, és akarok mondani.

 

Tökre fáradt vagyok de valahogy mégsincs kedvem lefeküdni aludni. Akár jó kedvem is lehetne... de nincs. Lehetne, mert Cosscksban két normalt simán lezúztam. Mégcsak meg sem izzadtam. Lehetne, mert nagyon jó volt a "mesest" a Pro7-en. Lehetne, mert október 11-én osztálytalálkozóm lesz. Lehetne, mert Klaudia vasárnap írt. (Témánál vagyunk!) Nincs jó kedvem, mert fáradt vagyok, mert nem tudtam a hivatalos szerveren játszani senkivel Cossacksot, mert nem beszélt velem pedig fent volt msn-en.

Kezdem a vidám témával: Cossacks... Higyjétek el, hogy megpróbáltam. Írtam is egy csomót, de nincs meg a megfelelő hangulat, és kicsit bizonytalan is vagyok néhány megnevezésben. Azt hiszem, hogy szentelek majd neki egy egész bejegyzést, ahol kivesézem a játékot, és leírom, hogy hogyan játszok, mi a taktikám.

A következőkért bizonyára alapos fejmosást fogok kapni a kedves kollégáktól. Nem is akartam elárulni, hogy újra beszélek Klauval. Jó lett volna, ha a találkozón derül ki, hogy mégis jahrn kollégának kell táncolnia. Így nem lesz akkora a hatás. No persze még mindig valószínűbbnek tartom, hogy én fogoko táncolni. Az igazat megvallva már akkor tudtam, amikor belementem. Szóval Klau vasárnap este válaszolt. 11 nap kihagyás után. Mint a fórumon írtam, már az anyját is megkérdeztem, hogy nincs e valami baj. De nem volt, csak sokat kellett tanulnia. Őszintén megvallva, ezt komoly kételyekkel fogadom. Ezt meg is írtam neki. De már megint előre szaladtam. Tehát vasárnap írt. Ezt csak hétfő reggel tudtam meg, mert nem voltam este neten. Már teljesen hidegen hagyott, hogy ír e, vagy sem. Lovagokat nevelgetek a Battleknight.hu-n, azokhoz néztem be. És persze a fórumra! Aznap 3 levelet kaptam. Mikor feljött a Gmail Notify értesítője, hogy van olvasatlan üzenetem bántam, hogy nem a szokásos, iwiw-ről küldött üzenet, hogy "Klaudia üzenetet küldött Neked". De mégiscsak volt közte egy ilyen is. A másik kettő az osztálytalálkozóval volt kapcsolatos. Először erősen gondolkoztam rajta, hogy nem nézem meg mit írt, had főjjön a saját levében. De nem tudtam ellenállni. Kíváncsi voltam, hogy mi a mentsége. Természetesen megint elbűvölt azzal, amit írt. Olyan kedves leveleket tud írni, hogy fantasztikus! De most nem lágyultam el. Írtam neki egy elég hűvös választ. Megírtam, hogy már kételkedek őszinteségében, hogy már nem tud szép szavakkal meggyőzni. És azt is, hogy egyelőre nem tudom mit tegyek, eljátszotta a bizalmamat. A válasz szokatlanul korán érkezett rá. Megtartotta szavát, és tényleg megnézte, hogy írtam e. De nem azt kapta, amire számított! Írta is, hogy bunkóra sikerült a levelem. Szerintem nem. Na jó, talán egy kicsit. (Alapjában véve bunkó meber vagyok, csak általában türtőztetem magam.) De nem tehetek róla. Nem volt megjátszva sem. Bár tényleg nagyon kedves levelet írt, minden széppel, és jóval, de már nem hatott meg úgy, mint korábban tette volna. Levelében a szememre vetette, hogy nem kértem el a számát, pedig odaadta volna, és akkor szólt volna, hogy nem ér rá. Azt is írta, hogy volt közöttünk valami, legalábbis ő úgy érezte, de ha ennyire meggyűlöltem, akkor tévedett. Azért a gyűlölettől még messze vagyunk. Azt ne akarja senki, hogy én gyűlöljem!

Ebbe most egy pöppet belezavarodtam... Gondolom látszik. A lényeg, hogy most nem hatott meg annyira a levele, mint korábban tette volna. És a válaszom sem volt olyan, mint az várta. Ebből arra következtetett, hogy meggyűlöltem, és nem is éreztem iránta soha semmit. Persze ez nem igaz. Ha nem éreztem volna semmit, akkor hol érdekelt volna, hogy ír vagy sem. Tovább megyek! Hogy él-e vagy hal-e. (Erről jut eszembe. Van halam! No nem élő. Átrendeztem az ubuntus asztalom, és most a szemek mellett, pontosabban alatt úszkál Igor a hal. Nagyon mókec!) És még aznap megnézte a fiókját megint, és talán válaszolt is volna. Ha nem vesz fel msn-re. Ezt már korábban megtette, csak én nem léptem be. A lényeg, hogy pont fent volt ő is. Vártam egy darabig, hogy szól e. De aztán meguntam, és én szólítottam meg. Rögtön azzal kezdte, hogy nem vagyok bunkó. Ugyanis a következőképpen búcsúztam el: "Phá!Novics... a Bunkó". Elvégre ő mondta, hogy a levelem bunkóra sikeredett. Nagyjából megbeszéltük a helyzetet, és annyiban maradtunk, hogy megpróbáljuk megérteni a másikat. Egy dolog azonban nagyon zavart. A képén ő van a barátjával... és annyira aranyosak így ketten. Annyira boldognak tűnnek. No nem tudom, hogy mikori a kép, mert ezen göndör haja van, és én eddig csak egyenes hajjal láttam. Szóval vagy nagyon friss, vagy régi. Én az utóbbira tippelek. És bízok is benne, hogy az. Tudom, hogy ez aljas dolog. Bízni abban, hogy már nincs minden rendben, hogy már nem boldogok. Én nagyon önző alak vagyok. Ezt tudom magamról, és próbálok is változtatni rajta. Egyébként ma is volt fent msn-en. Csak végig elfoglalt volt. "Nagyon nagyon tanulok". Nem is zavartam. Bár azt hiszem, hogy akkor sem írtam volna most neki, ha nem elfoglalt. Most nem fogok úgy a nyakára járni. És egyébként is próbaidőn van. Meglátom, hogy mennyire gondolja komolyan, hogy hiányzok neki, meg hogy többször feljön etc... Majd elválik. Most neki kell lépnie. Mostmár meg tudom állni, hogy ne írjak neki, ebben segített az a 11 nap.

De most már húzok aludni, mert holnap reggel jelenésem van a fonyódi rendőrkapitánynál.

Ez most szokatlanul optimista lesz. Pontosabban nem lesz pesszimista, depresszió közeli.

Most éppen Fonyódon tanyázok - Van net itt is! Jupijééé! - és most hoztam notit is, és bizony nagyon jókat játszottunk öcsivel. Tegnapelőtt csak Vietcongot nyomtunk, de tegnap már egy Cossacksot is. Meglátszott, hogy régen lőttem már. Nagyon gyengus voltam az első nap. De aztán belejöttem. Mondjuk általában én pusztultam meg a legtöbbször. Igaz én voltam a felderítő. Én szintte mindig mérnökkel vagyok, hogy legyen elég lőszer. És gránát. Ez a kedvencem. Elég jól tudom használni. Már nagyon kitapasztaltam, hogy hogyan kell eldobni, hogy ott és akkor robbanjon, amikor akarom. Az öcsi pedig általában felcser. Ezért is én megyek mindig előre, mivel a felcser fontos, azt védeni kell. És nekem nagyobb is a tűzerőm a jó öreg Thompsonnal. Ha valami gyanús, akkor bele egy tárat, had szóljon! Cossacksban azért én voltam a jobb. Igaz csak 2 Leicht - Németül van meg! - ellen nyomtuk, mivel öcsi régen játszott vele, és soha nem is volt akkora játékos, mint én. Én a jól bevált ukránokkal volta. 20 perces Friedenzeit volt. Mire ez letelt, már akkora Serdiuk seregem volt, hogy a 36-os páncélos gyalogos formáció nem tudta megközelíteni. Most nem mesélem ez az egész játékot, a lényeg, hogy magasan én voltam a legjobb, de sajnos egyszer rossz gombot nyomtam meg, és nem nyersanyagot adtam át az öcsinek - ráfért - hanem feladtam a játékot. Igazán lehetne előtte egy biztonsági kérdés, így elég gáz. Pont ott van a nyersanyag átadás gomb mellett. Mondjuk ekkor már az egyik ellent rég letaroltam, sőt azzal a néppel már a XVIII. században voltam, a pályán elsőként. A másikat pedig szépen körbevettem, így az öcsi nyugodtan építkezhetett, nem tudták megtámadni. Talán ma is játszunk, de erre kicsi az esély, mert már megyek haza Kéthelyre. De ki tudja...

Átolvastam az előző két bejegyzést. Jó sok hibát találtam bennük. És ki is egészítettem itt-ott. Gondolom senki nem fogja megint átrágni magát rajtuk, csak gondoltam szólok, hogy azért tudok jobban is írni.

Még annyit szeretnék a témában megjegyezni, hogy nem tudom, hogy írjak e neki születésnapján. Ha valakit igazán szeretek, akkor nagyon figyelmes tudok vele szemben lenni. Most is így szeretnék eljárni. De nem tudom, hogy nem okoznék e neki fájdalmat azzal, hogy írok neki a szülinapján, és ezzel jelzem, hogy nem felejtkeztem meg róla. Gondolom ő nem fog az enyémre írni, de már megszoktam, hogy kevesen írnak. No persze a fórum kivétel! De azon kívül marad a szűk család. A többi ismerősöm, bár nincsenek sokan, nem írnak. Lényeg, hogy nem tudom, hogy mit tegyek.

A következő hét eseményeire nem emlékszek olyan pontosan. Csak egy kellemetlen esetre. Ilyenből sok van a kapcsolatunkban. A dolog úgy történt, hogy kimentem elé az állomásra. Egy kicsit hűvös volt a fogadtatásom. Nem erre számítottam. Aztán elkísértem a Tuskóba. A barátnőjéhez ment, aki ott dolgozik egy „bárban”. A fogadtatás egy kicsit letörte a jó kedvem, de azért megpróbáltam megfogni a kezét. Nem engedte! Ott majdnem visszafordultam. De szerencsére nem tettem. Hogy jól tettem, csak később derült ki. Útközben elég feszült volt a hangulat. Visszafelé megkérdezte, hogy min töprengek annyira. Mondtam, hogy rajtunk. Erre felvilágosított, hogy olyan nincsen. No itt teljesen kész voltam! Semmit sem értettem. Nem tudom már pontosan, hogy mikor, de írtam neki egy levelet, hogy ez nekem nem megy. Nem foghatom meg a kezét az utcán, és olyan hűvösen viselkedik velem. Azt is leírtam, hogy mit terveztem. Nem volt egy nagy szám, mindösszesen annyi, hogy amíg ő órán lett volna, elmentem volna – mennyi feltételes múlt – venni egy csokor virágot. Minden randinkra egy szálat, mivel én szerettem volna korábban is venni, de mindig óra után találkoztunk, és ez nekem nagyon fura volt. Később mondta, hogy ezen a részen például elsírta magát. És a levelet ki is nyomtatta, és sokszor elolvasta. A következő héten beszéltünk. Vagy még azon a héten? Itt egy kicsit összefolynak az események. Lényeg, hogy találkoztunk, és mondta, hogy bizony ha ragaszkodok hozzá, hogy kéz a kézben járjunk, akkor vége. Neki ez egy mániája, hogy nem szereti, ha tudják a többiek, hogy mi van köztünk. Mondtam, hogy úgyis tudják, mert eddig még csak nem is beszéltünk. Erre azt válaszolta, hogy csak találgathatnak, nincs rá bizonyítékuk. De mondta, hogy ha 2 héttel később állítom választás elé, akkor belement volna. Így nekem kellett kihátrálnom. Elvégre ő is megértett korábban. Azt hiszem ezen a héten néztük meg a Sztálingrádot. De abból nem lett ottalvás. Hétvégén elmentem a barátnőjéhez ki a rákba, és megkérdeztem, hogy mi Szilvi kedvenc virága. Nem tudta, így maradt a vörös rózsa. Délután küldtem neki egy sms-t, hogy nagyon hiányzik. Erre jött a válasz, hogy ez nem megy neki. Nem így akarta megmondani, de ha már írtam...

Természetesen nagyon kész lettem. De az nagyon jól esett, ahogyan a fórumos kollégák próbáltak vigasztalni. Az a hétvégém elég pocsékul telt, bár a Vietcongozás a Macival nagyon jót tett. Minden idegszálammal a játékra koncentráltam, a világ megszűnt számomra. A következő héten már vizsgák voltak. A vizsgákat mi egyetemes törivel kezdtük. Szilvi Hétfőn vizsgázott, én Szerdán. Én azonban Hétfőn is bent voltam, ugyanis volt egy tervem. Egy aljas gonosz tervem. Ki akartam használni, hogy a virágos részen sírt. Gondoltam megjátszom. De azért voltam olyan figyelmes, hogy nem a vizsga előtt zaklattam fel, hanem megvártam, hogy bemenjen vizsgázni. Ekkor elmentem egy közeli virágárushoz, vettem egy ötszálas csokrot, és az albi előtt vártam rá. Jó sokat kellett, de nem bántam. Sajnos a kívánt hatás elmaradt. Legalábbis nem rögtön jelentkezett. Nem sikerült elérnem, hogy meggondolja magát, de később kaptam egy sms-t, hogy a betervezett mozizást megtarthatjuk, ha van hozzá kedvem. A legtöbb kolléga erről megpróbált lebeszélni, de szerencsére nem hallgattam rájuk.

Másnap elmentünk moziba. A film is nagyon jó volt - egy újabb filmdráma - és az utána következő program is. Sokat beszélgettünk az ajtóban, nem akart még bemenni. Én erre megkérdeztem, hogy van e kedve sétálni. Volt. Három órán át róttuk a köröket az Érsek kertben, és a környékén. Nagyon jó volt. Megint úgy viselkedtem, mint a szerenád alatt, után. Már a mozi előtt is nagyon laza, és egy kicsit bunkó voltam. Nem volt mit veszítenem. Mondta is, hogy ezt szerette meg bennem. Úgy tényleg én is sokkal jobban éreztem magam. Teljesen önmagam lehettem. Mint amikor itthon csipkelődünk a húgival. De vissza a sétához. Egyszer sikerült lopva átölelnem. Az annyira jó volt! Felmásztunk egy meredek, sötét domboldalra, és mikor jöttünk le, nekem kellett elől mennem, mert rajtam ilyen helyekre kitalált cipő volt, és egyébként is én vagyok a fiú. Fogta a kezem, és én tartottam, hogy el ne csússzon. Egyszer azonban, amikor nagyon megindult, nem állítottam meg, hanem megvártam, hogy odaérjen hozzám, és akkor átöleltem. Nem vette zokon. És én is meg tudtam állni, hogy tovább menjek. Jó lett volna sokáig ott tartani, megcsókolni, de tudtam, hogy nem szabad. Azzal mindent elronthattam volna. Később egy beszólásommal sikerült úgy megnevettetnem, hogy nem tudott tovább menni. A járdán sötét volt, és a tócsákat nem nagyon lehetett látni, csak sejteni. Nos én megsejtettem egyet, és szóltam neki, hogy vigyázzon. Én azonban átgázoltam rajta. Ekkor kiderült, hogy tévedtem, és ezt közöltem is vele: „Vagy tudok vízen járni, vagy...”. Nem tudtam befejezni a mondatot, annyira nevetett. Az este tehát csodálatos volt. Ezt írta is. Ő írta, nem én kérdeztem rá. Én felajánlottam, hogy eldöntheti, hogy ez legyen a vége, egy csodás este, vagy folytassuk. Persze átpasszolta a döntést azzal, hogy van még 2 éjszakánk, döntsek én. A folytatás mellett döntöttem.

Másnap együtt tanultunk. Na jó ez túlzás. Nála volt a latin-amerikai indián kultúrák jegyzetem, és nem tudta elolvasni az írásomat. Ezzel sokan így vannak. De azért nem vittük túlzásba a tanulást. Nem történt semmi. Ő nekiállt rejtvényt fejteni, én meg elbóbiskoltam egy pöppet, mert nekem aznap volt már egy vizsgám. Másnap pedig kettő is, szóval eléggé kivoltam, ráadásul előző este későn feküdtem le a séta miatt. Mikor néztem hogyan fejti a rejtvény, nagyon közel hajoltam hozzá. De megint ellen tudtam állni a kísértésnek! Pedig hatalmas volt. Este átjött mozizni. Megnéztük a Gyalog Galoppot. Ő bezzeg tudta értékelni! Úgy volt eredetileg, hogy 10-re hazamegy. De nem ment. Megint ottalvósra sikerült a buli. És most sem aludtunk. Egész éjjel fent voltunk. Most azonban nem mulasztottam el megcsókolni. De az egészben a legjobb érzés az volt, amikor megsimogattam a tenyerét, még filmnézés közben, mire ő megfogta a kezem. Az az érzés leírhatatlan volt! Mostanában is többször gondolok rá.

Csütörtökön én bementem mindkét vizsgámra, ő viszont nem jött be. Pedig írtam neki többször is, de mondta, hogy még a fürdőkádból sincs ereje kiszállni, nem ám vizsgázni. Szerencsére azért sikerült estére kipihennie magát, így megint feljött. Megnéztük a másik Monty Python remekművet, a Brian életét. És most már pizsipartit rendeztünk, mert hozott magával. Maradjunk annyiban, hogy nem volt rajta sokáig. És ennyivel elégedjetek meg.

A reggel kegyetlen volt. A két éjszakát szó szerint értette! Teljesen le voltam törve. Tényleg majdnem sírva fakadtam. Akárhogyan próbálkoztam, nem tudtam meggyőzni. Szakított velem. De alig ment el, már a szememre vetette, hogy miért kell annyira hiányoznom neki. Majd végül meggondolta magát. Írta, hogy Hétfőn jön megint. Én már örültem. De hiba volt. A főbérlő szólt, hogy nem kéne itt aludnia a barátnőmnek, és ő is csak egy éjszakára gondolt, hogy befejezzük, amit elkezdtünk. Jobb is, hogy nem aludhatott ott, hiszen újra csak egy szörnyű reggel várt volna rám. Így jobb volt.

Legközelebb már csak a szigorlaton láttam. Pont előttem ült. Annyira bele szerettem volna csókolni a nyakába! De nem tehettem. Többet nem is láttam, de még irkáltunk egymásnak. Nem tudtam lemondani róla. Közben ő is megírta, hogy ő is szerelmes belém, és leírta, kérésemre, hogy mit szeretett bennem. És azt is, hogy én leszek az akibe mindig szerelmes lesz kicsit. Ez utóbbit azért írta, mert mondtam, hogy neki már egy állandó helye van a szívemben, nem lehet onnét kitúrni. És ezt komolyan is gondolom. Nem hiszem, hogy ő lett volna az igazi, de olyat adott nekem, amit előtte, és azóta senki. És itt nem a testiség az elsődleges szempont, hanem az érzelmek. Nekem azok mindig is fontosabbak. No persze a másik sem elhanyagolható, de ahhoz az ember könnyebben hozzájuthat. Akkor talán nem is éreztem, de így visszagondolva elégé bele voltam szerelmetesedve.

Mennyi mindent megpróbáltunk, hogy könnyebb legyen, de nem sikerült a másikat megharagítani. Nagyon sokáig hiányoztunk még egymásnak. De aztán egyszer csak megszakadt bennem valami. Már mindent megpróbáltam, de mindig csak ellenállásba ütköztem. Hirtelen úgy éreztem, hogy kiszerettem belőle. Gondoltam még rá szándékosan, de már nem fájt. Utána sokkal könnyebb lett. Aztán Németországban kezdett el megint hiányozni, és azóta is elég gyakran gondolok rá. Pláne este.

Hogy miért kellett szakítani, ha ennyire szerettük egymást. A távolság volt az indoka. Mikor Vadász mestertől nagy büszkén jöttem ki, hogy mennyire dicsérte a szakdolgozatomat, és azt mondta, hogy nekem mindenképpen érdemes folytatni a pályát, azt mondtam, hogy megyek ki Németországba kutatni. Ez egy kicsit sokkolta. Láttam az arcán. Talán itt volt a nagy felismerés, hogy én nemsokára végzek itt, és elmegyek. Persze mondtam neki, hogy szeretném folytatni a kapcsolatunkat. Kihívtam a keresztanyámékhoz is Stuttgartba. Aztán a németországi kutatásból nem lett semmi, és már keresztanyámékkal jöttem haza. Ez persze korábban kiderült, és írtam is neki, hogy az egész nyarat együtt tölthetjük. Itt lehetne lent a Balaton partján, nyaralhatna. De nem volt hajlandó még erre sem. Ez is túl nagy távolság már neki. Jobban meggondolva talán igaza van. Sajnos nagyon ritkán láthatnánk egymást. De akkor is láthatnánk egymást, és annál nagyobb lenne az öröm.

Összességében nagyon nagy szerencsém volt Szilvivel. A legtöbben nem hiszem, hogy megértették volna a csókjelenetet. Igaz neki a szerencsétlen pasik a gyengéi. Ezért is szerethetett engem annyira. Bár leírta, hogy mit szeretett bennem, nem nagyon tudom még most sem felfogni, hogy valaki ennyire szeretett, pedig nem is volt kötelező neki. (Lásd: családtag.) Lehet, hogy ez az, ami igazából hiányzik. Nem is Szilvi személye, hanem az, hogy valakit szerethetek, és ő viszont szeret. Valaki, aki mellett jó dolog ébredni. Akárhogy is van, Szilvi már befészkelte magát a szívem egyik csücskébe, és elég valószínűtlen, hogy bárki ki tudja onnét túrni. Ha lesz akkora szerencsém, és megtalálom a páromat, azt, aki igazán illik hozzám, akkor sem fogom Szilvit elfelejteni. Őt soha.

Öreglány. Igaz, hogy legutóbbi, és mindezidáig egyetlen levelében azt írta, hogy már megfiatalodott. Ebből arra következtetek, hogy van barátja. Egyébként a Sztálingrádban Rollo beszélt így a feleségéről. No persze, aki látta a filmet – Aki még nem, annak kötelező! – az tudja, hogy a felesége lelépett egy francia hadifogollyal. Nem túl szerencsés ómen. Amúgy kapcsolódik a film Szilvihez, hogy megnéztük együtt. Valóban nem egy olyan randis film, de ő is történész, én is. És nagyon jó film.  Jó kis alliteráló elköszönést tudtam vele alkotni. „Örökké Ölellek Öreglány”. A megszólítás pedig „Szervusz Szerelmetes Szilviám!” volt. Nem tudom, hogy miért kellett alliterálnia. Talán Szilvi neve miatt. Az is alliterál. Bár azt hiszem, hogy Brendával már egy ideje megpróbáltunk ilyen megszólításokat kitalálni. Vagy az alkalomhoz illőt. Ez neki jobban ment. De azért a Búgócsigás megszólításra büszke vagyok, az nagyon betalált. De ne térjünk el a tárgytól! A fórumosok már tudják, hogy milyen fura kapcsolatom volt vele. Aki nem, annak itt következik egy – talán – rövid leírás.

A hölgyemény évfolyamtársam volt Egerben. Már majdnem osztálytárs, hiszen ő is bölcsész volt, mint én. Csak ő egy évvel korábban kezdett, de nem sikerült az ókor vizsga Kertész papánál – hekatomba bemutatása – így évet kellett ismételnie. Sokáig fel sem tűnt, elvégre sokan voltunk a szakon, és egyébként sem nézegettem akkor még ilyen szempontból a hölgyeket. Később pedig el lett könyvelve a Trixi kasztba. Amikor ezt megtudta, egy kicsit megsértődött. Én nagyjából 2 csoportra bontottam az évfolyamot. „Trixik”: Kívül szőke, belül sötét. Trendi, bulizós etc. És volt a másik csoport, aminek nem volt neve, – igazából a másiknak is Szilvivel való beszélgetés kapcsán lett neve, én nem kötöttem személyhez – és ide tartoztak a jó tanulók, akik az előző csoport szöges ellentétei. Magamat is ide soroltam. És azért persze voltak besorolhatatlanok is, de elhanyagolható számban. Mint írtam én a második csoporthoz tartoztam, és úgy véltem, hogy nincs semmi keresnivalóm az első csoport tagjai között.

Szilvihez a „Szerenád”-on ismerkedtem meg jobban. A szerenád annyit jelent, hogy a töri tanszéki tanárok összedobnak egy rakás pénz, és a végzősöket meghívják a Szépasszony-völgybe, ahol mindenki jól leissza magát, de előtte a diákok valami műsort adnak elő, és megajándékozzák a tanárokat. No ez utóbbiból a bölcsészek idén kimaradtak, igaz csak négyen jelentünk meg. Mondjuk én úgy gondoltam, hogy én leszek az egyetlen. Mint később kiderült, mindenki azt hitte, hogy ő lesz az egyetlen bölcsész. Az egyikünk nem is velünk ült, hanem más ismerőseihez. Ezt nem feltétlenül bántuk. Hozzánk Szilvi ismerőse ült le. Tehát egy asztalhoz kerültem Szilvivel. Pont vele szemben ültem. Az első randin megkérdezte, hogy miért hívtam el. A válasz a szemében rejlett. Ahogyan telt az idő, fogyott a bor, emelkedett a hangulat, rengeteget nevetett, és akkor gyönyörű volt a szeme. Ahogy csillogott! Egész sokat beszélgettünk négyszemközt. Pontosabban ott ült mellettem egy másik csoporttársunk, de akkora volt a hangzavar, – mi ültünk a legközelebb a „táncparketthez” – hogy nem hallotta, hogy miről beszélünk. Egy idő után ott is hagyott minket. És mi kitartóan pusztítottuk a vörösbort. Először az én szárazomat, majd miután az elfogyott - az ő félédesük meg már korábban - elmentem és „loptam” másik asztalról, és folytattuk. Jó hangulatban voltunk! A Szilvi sajnos – szerencsére? – dohányzik, és megkérdezte, hogy kikísérem-e füstölögni, mivel bent nem lehetett. Miután elszívta megkérdezte, hogy nincs e kedvem járni egyet, mert kellemes volt az idő, és jót tett fejünknek is. Hogy a fenébe ne lett volna kedvem!? Először csak a közelben mentünk egy kört. Már kezdtem bánni, hogy máris vége. De ekkor kimentünk a szőlőhegybe, ahol bizony elég sötét volt. Ezen is sokat viccelődtünk, ugyanis ő állandóan csetlett-botlott, én viszont stabilan álltam a lábamon. Rajtam ugyanis bakancs volt, és ugye elég nagy a lábam is, hogy kiegyenlítse a terep egyenetlenségeit. Rajta viszont valami kis topánka volt, és jóval kisebb a lába. (Még szerencse!) Lényeg, hogy nagyon jól éreztük magunkat, és – mint később kiderült – csak úgy repült az idő. Mire visszamentünk a pincébe, már majdnem végeztek a takarítással. Megkérdeztem, a többiek fél órával korábban mentek el. De ha még egy kicsit barangolunk, akkor nem kellett volna annyit várni az első nálam töltött éjszakára, ugyanis a táskáját bent hagyta, és ugye abban tartotta a kulcsait, és a barátnője sem volt Egerben, nem tudott volna bemenni. Tehát kettesben indultunk vissza Egerbe. Az úton láttunk még embereket, de nem hozzánk tartoztak. Szilvi meg is fogta a kezem, mivel, ahogyan ő mondta, mindenki kéz a kézben megy, csak mi nem. Ez persze nem volt igaz, de nem baj. Én persze mint egy kis dedós elkezdtem lóbálni a kezem, ezért inkább elengedte. Én hülye! Abban a pillanatban meg is bántam. Útközben szintén nagyon jót beszélgettünk, bár nem tudom pontosan, hogy miről is. Nem is fontos. Arra viszont emlékszek, hogy egy beszólásom miatt a falba akarta verni a fejét. A második ilyen után meg is tette! No persze csak szimbolikusan. Ennek ellenére nem akart még hazamenni, hanem hajlandó volt folytatni velem az estét, vagyis az éjszakát. Nem volt egyszerű éjfélkor még nyitva tartó "eccséget" találni. Végül mégis találtunk egyet. De itt már nem alkoholizáltunk. Aztán hazakísértem. Az ajtóban hihetetlenül gyorsan elköszöntem. Mire felnézett a táskájából, már csak a hátamat látta. Ezt is elbaltáztam! Igazából féltem, hogy nem venné jó néven a puszit. Gondolom mondanom sem kell, hogy mennyire bántam, hogy ezt kihagytam. Vissza akartam fordulni, de nem mertem. És még csak azt sem kérdeztem meg, hogy lenne e kedve folytatni valamikor. De szerencsémre eszembe jutott, hogy a Krisztián – egyik csoporttársam, az „ikertestvérem” – tudja a srác számát, akivel a Szilvi jött. Így sikerült megszereznem az övét. De már későn. Hazament. Pedig elhívtam az EfeN utolsó napjára. Végül is Keddben egyeztünk meg, hogy akkor találkozunk délután. De írta, hogy ehhez bizony Hétfőn is beszélnünk kell, mert ha akkor nem beszélünk, akkor Kedden sem. Nem volt egyszerű, de összeszedtem minden bátorságomat és odamentem hozzá dumálni, amíg bagózott az udvaron. A Németh prof nagyon mosolygott ránk amikor meglátott minket. A mellettünk lévő asztalnál ült szerenádon, és mindent látott. Gondolom sejtette, hogy hányadán állunk. Délután még kaptam egy sms-t, hogy Kedden randi lesz, vagy baráti találkozó, mert akkor úgy készül. Tessék! Amilyen szerencsétlen vagyok, még egyértelműen randira sem tudok egy lányt elhívni!

A kissé szerencsétlen kezdet után egy katasztrofális randi következett. Az eleje még jó volt. Ebéddel nyitottunk, mivel suli után találkoztunk és gondoltam éhes. Nem találtam el, de azért evett ő is. Közben persze beszélgettünk. Megkérdezte, hogy miért hívtam el. Mármint, hogy mi fogott meg benne. Én megmondtam, hogy a szeme, amikor nevet. És vissza is kérdeztem, hogy ő meg miért mondott igent. Azt válaszolta, hogy már elsőben megtetszettem neki, csak nem tudott a közelembe férkőzni. Na tessék! Már elsőben összejöhettünk volna. Aztán én a magam részéről még sok hülyeséget összehordtam, az egész randi alatt. Egyszer csak nekem szegezte a kérdést, hogy mit is szeretnék pontosan elérni. Nem igazán tudtam. Mondta, hogy ő megmutatja, hogy ő mit szeretne... és megcsókolt. Számítottam rá, hogy ez jön, és próbálkoztam is, de megijedtem, hogy nem lesz tökéletes, és elhúzódtam az utolsó pillanatban. Erre ő felpattant és idegesen elindult, hogy elérje a buszát. Én meg utána. Ugye milyen kínos!? Gondoltam, hogy itt a vége, minden elveszett számomra. De nem! Viszonylag gyorsan lehiggadt, és ő mondta, hogy ezt akkor felejtsük el, és próbáljuk meg újra. Aztán a buszmegállóban megkérdezte, hogy mi váltott ki belőlem ki ilyen hatást. Ő vagy a csók? Mondtam a csók, mert ez volt az első (kísérlet). Erre teljesen megértette a helyzetet, és mindent megbocsájtott, sőt magát tartotta hibásnak, hogy így „letámadott”.

A következő randi szintén kudarc. Teljesen felsültem. Vagyis majdnem teljesen. Moziba mentünk, egy spanyol filmdrámát néztünk meg. Majd az Érsek kertben sétáltunk. Megmentettem egy sünit a kilapítástól, és sok hülyeséget összehordtam. Rengeteget üldögéltünk egy padon. Egyszerűen nem tudtam magam rászánni arra, hogy megcsókoljam, vagy akár csak arra, hogy átöleljem. Mindig a pillanatra vártam, de az soha sem jött el. Aztán elindultunk vissza a barátnője albijához. (Szilvi már bejárós, csak ritkán alszik bent.) Többször is gondoltam, hogy „Majd most!”, de nem jött össze. De addig eljutottam, hogy a Bazilika előtt „megkértem a kezét”. Nem tudtam csak úgy simán megfogni, mert nem úgy tartotta. Aztán a Bazilika mögött mégiscsak megtörtént a nagy csókjelenet! Igaz ebben neki nagyobb része volt, mert már megint szinte elhúzódtam, amikor rám mosolygott, megfogta a kabátomat, és odahúzott. Az albi bejáratánál persze már csókkal búcsúztunk. Sajnos előtte elszívott egy szál cigit, így tényleg olyan íze volt a szájának, mint egy hamutartónak. De azért meg tudtam volna szokni, ha ad még rá időt, és nem szakít.

Másnap megint közös programunk volt. Nem igazán tudtam, hogy mit is kéne csinálni. Erre ő megkérdezte, hogy nem jöhet e fel az albiba. Na erre aztán végképp nem gondoltam. Az albim miatt sem, - a főbérlő alattunk lakik, és elvileg nem lehet idegent felvinni – és egyébként is. De azért persze, hogy beleegyeztem. Este 7-re jött fel. A program igazán sivár volt, tévéztünk, mivel filmet akkor nem akart nézni, és ment a kedvenc sorozata, a Miami helyszínelők. Először csak egymás mellett ültünk a földön, aztán ő felfeküdt az ágyra. Végül én is odakeveredtem, ott ültünk egymás mellett. Először csak egymás kezét fogtuk, majd átöltem. Vagy ő bújt hozzám? Talán inkább ez utóbbi, mert emlékszek, hogy mondta, hogy ő olyan bújós fajta. Én is az vagyok! Imádtam ahogyan hozzám tudott bújni. Amikor már csak monoscop ment a tv-ben indítványoztam, hogy le is feküdhetnénk. No nem úgy! Ő egyébként már egy ideje feküdt, és a feje az ölemben volt. A testtartásom egy idő után roppant kényelmetlenné vált, de meg nem mozdultam volna. Szóval az egyszerű esti tv nézésből ottalvós buli lett. Persze én ezt nemnagyon bántam. És természetesen nem is aludtunk egész éjjel. Nekem azonban másnap haza kellett jönnöm az öcsém koszorúcskájára. Képzelhetitek, hogy mennyire örültem neki. Alapból nem szeretem az ilyen össznépi örömködést, hát még most! Búcsúzóul csak két puszit kaptam. Már azt hittem, hogy valami rosszat tettem. És tettem is. Vagyis nem tettem. Azt írta, hogy nincs harag, de az éjjel százszor is megcsókolhattam volna, de nem tettem. Valóban. Igazából szerettem volna, csak féltem, hogy mi jöhet azután. Ha esetleg nagyon elkap minket a hév.

Nagyon vacak volt az a hétvége. Igaz már Péntek este felhívtam, és hosszasan beszélgettünk. Elbúcsúzáskor pedig azt mondtam neki, hogy azt hiszem szeretem. De ezt már nem hallotta. Előbb letette. Ezért írtam neki egy sms-t. Amúgy is sms-ben kommunikáltunk, mivel az neki valamilyen csoda folytán ingyenes. De nem válaszolt. Csak másnap este. Teljesen meg volt zavarodva. Az egész házat kitakarította. És nem tudta mit kezdjen azzal, amit írtam. Írta, hogy ne is próbáljam felhívni, mert nem veszi fel. Ha igaz amit írtam, azért, ha nem, azért. Írtam neki, hogy szerintem ő is érez valamit irántam, különben ez nem zavarná. Egyetértett velem.

Tehát minden a legjobban alakult. De nem sokáig!

 

Leeegjobb! Ahogyan a Viktor szokta volt mondani.

Macival még réges-régen, de nem egy messzi-messzi galaxisban, hanem Zsuga nagyszüleinek bmáriai nyaralójában ismerkedtünk meg vele. No persze nem személyesen. Este egyszerűen nem tudtunk mit csinálni - no igen, akkor még nem tudtam volna elképzelni, hogy meglátogassak egy "eccséget" és szemügyre vegyem a gyengébbik nem jeles képviselőit - így hát néztük a parabolán fogható külföldi adókat. Kilenc után a KI.KA-n akkor még egészen másnap reggelig Best of Brend ment. Ha jól emlészek, akkor többször is átkapcsoltunk rajta pár másodperc alatt. Majd valamilyen oknál fogva ott maradtunk. És meg is néztük vagy 4-5x egymás után. Talán 30-40 perces lehetett a program, amit ismételtek. Volt benne 3 zenés szám:

1.

2.

3.

És pár részlet az adásokból. A legjobb az újévi beszéd tetszett nekünk.

Beszéd

Sajnos ahhoz, hogy ember élvezhesse elengedhetetlen a német nyelv ismerete. Mondjuk nem vagyok én sem túl profi, de a lényeget megértettem. "Mein Leben ist die Hölle!" (Az életem pokol.) És még jó pár vidám gondolat. És mindez egy gyerekműsorban! Zseniális! Így kell a kis emosokat neveleni! De tényleg nagyon jó a figura. Imádom! Nem véletlen az idézet az iwiw-en, az avatar a fórumon, a kulcstartó a hátizsákomon. Sokáig a háttérképem is Bernd-es volt.

Sajnálatos módon már nem ezt vetítik műsorzárás után.

A könyvben adott 1-2 nagyon hasznos tippet a szabadidő eltöltésére. Ha nyaralni megyünk, akkor soha nem oda menjünk, ahová a többi ember. Menjünk esős, barátságtalan helyre, mert oda bizonyára nem jönnek mások. Vagy csináljunk úgy mintha elmentünk volna, miközben otthon maradunk. Vannak játékötletei is. Egyszemélyes bújócska, kavicsverseny, monoscop nézés usw. Az ő kedvenc játéka a fűrészporos tapéta bámulása. Napokig képes nézni. Az egészben a legjobb, hogy nekem is az van! Bár az igazat megvallva még nem próbáltam ki. Legalábbis nem órák hosszat.

Gondoltam még, hogy 1-2 idézetet még beírok ide Bernd-től, de aztán rájöttem, hogy teljességgel felesleges, mivel a legtöbben úgyis csak ángílus nyelven beszélnek, nekem meg nincs kedvem fordítgatni. (És nem vagyok túl jó műfordító.)

Gondolom nagyon hiányzott már a nyavalygásom... De nem kell tovább várni! Újra itt van!

Már a reggel jól indult! Béla formában volt... egész nap. De kezdjük az elején. Anyuval mentek dokihoz, de állítólag úgy volt, hogy Rebi kíséri el anyut, de aztán mégsem. Erre persze nagy hőzöngéssel kijelentette, hogy akkor ő kíséri el. Én megkérdeztem, mikor ment el, hogy vegyek e kenyeret, mert kevés volt otthon. Szinte meg volt sértődve! "Ha enni akarsz, akkor igen."(kb.) Már kérdezni sem szabad? Kérdem félhangosan. Persze lementem és vettem. Mikor hazaértek éppen a ruhákat teregettem. Anyu mondta, hogy majd ő megcsinálja, mert szebben tud, és egyébként sem így kell. Biztos voltam benne, hogy nem jó amit csinálok. De ha nem álltam volna neki, akkor meg lusta vagyok. Ezt meg is mondtam. Mondjuk ebből nem lett balhé. Majd a Béla elment valahová, anyu meg mondta, hogy menjek ki, szedjem össze a diót, mert ha hazajön le akarja vágni a füvet. Rendben, megcsináltam. Vagyis összeszedtem, ami lent volt, de akkor jött a húgi, hogy rázzuk már meg a fát, hogy ne kelljen naponta szedni. Megtettem. Felmásztam a fára. Csak úgy ömlött róla! De hazaért a Béla, és máris megkaptuk a lebaszást, hogy nem kellett volna, mert ő ott szokta kezdeni a fűnyírást, az ráért volna később. Erre anyu beszólt, hogy neki semmi sem jó. A húgi is beszólt. Kész a kellemes családi hétvége! Be is ment nagy dühösen átöltözni játszósba. Mire kijött mi már végeztünk is, szóval teljesen értelmetlen volt az egész balhé. De ő már csak ilyen. Rossz napja van... mindig.

Lehet, hogy nem kéne a család dolgait így kitárgyalnom, de meg akartam mutatni, hogy  néha bizony én vagyok a nyúl a sapkával, vagy anélkül. Néha nem tud az ember jót csinálni. Ezért vagyok lusta.

A mai nap ezt leszámítva egész jó volt. Húgival nagyon jót beszélgettünk. Ráadásul még tanultam is! Persze nem annyit mint terveztem. Ma majdnem teljesen kiolvastam a Bernd das Brotról szóló könyvemet. Ezt: (Sajnos csak ezt a képet találtam, én meg nem akartam csinálni most az enyémről.)

Nem túl vastag. 52 oldal. És néha elég kevés szöveg van az oldalakon. Nagyon jó dolgok vannak benne. Nagyon jól szórakoztam. Persze azért egy kis Spigelt és FAZ-t is olvastam, hogy képben legyek. (Először úgy gondoltam, hogy itt bővebben beszélek róla. De aztán rájöttem, hogy megérdemel egy egész bejegyzést.)

 

 

 

Klau még tegnap este sem nézte meg a postáját. Ezt most nem azért mondom, mintha nagyon érdekelne. Ezzel most elásta magát nálam. Csak nagyon kíváncsi természet vagyok, és kíváncsi vagyok, hogy mit fog írni. Írni fog e egyáltalán? Ez tényleg már csak kíváncsiság. Nem is pazarlok rá több karaktert. Most kitöröltem a képeit is.

És a húgit is most zavartam ki a szobából. Nem tudok akkor írni, nem mintha egy-egy ritka pillanatot leszámítva, tudnék. Csak a karaktereket halmozom egymásra. Hú de rossz, ha az embert megzavarják... Bár igazából nincs is mondanivalóm a mai napról több.

(Sajnos pont akkor nem vagyok gépközelben, amikor az igazán jó gondolataim támadnak...)

Család... jutott nekem belőle 2 is. Elvált szülők gyermekeként. Néha jó, de gyakran elég az egyiket elviselni. Ilyenkor volt régen az, hogy átköltöztem a másikhoz. De már mind a kettőt nehéz elviselni. Jó lenne már egy saját család! No de ne szaladjunk ennyire előre! Haladjunk szépen sorjában.

Fonyód. Itt él apu. Őt nagyon bírom, nagyon jókat tudok vele beszélgetni. Még olyan dolgokról is, amik őt annyira nem érdekli. Nagyon sokat mesél a katonaságról. Ő nem akárhol szolgált, hanem a D-Ny-i határon. Náluk nem úgy működött a dolog, mint a mezei bakáknál. Ők végig éles lőszerrel mászkáltak, és nagyon komoly fegyelem volt. A fegyelemen az enyhített, hogy valami fő-fő góré fiacskája is velük szolgált, és apu összehaverkodott vele. Ha valami gáz volt, csak egy telefon, és máris nem kötözködtek velük. Természetesen apu gyakran túloz. Ki nem? De még ha csak 72%-a (2x36) igaz annak, amit elmond, ennyi pedig minimum az, akkor is érdekes volt az ottani élete. A másik fő téma a gyerekkora. Szerencsére nem azzal tömi állandóan a fejem, hogy neki bizony mennyit kellett dolgoznia. És hasonló hülyeségekkel. Persze ezt is megemlíti, de a fő téma itt a csínytevések, és szórakozás. Apu nagy horgász. Pontosabban nagyon szeret horgászni. Annak ellenére, hogy még igazán komoly halat nem sokat fogott. Elmondása alapján a Berekben nőtt fel. Volt, hogy egész nap kint voltak, azt ették ebédre, amit fogtak. És még rengeteg vicces történet. Az öreg nagyon nagy dumás. Nem csak olyan értelemben, mint én, hogy sokat tud, hanem a szövege is elképesztő. Eddig még minden szép és jó lenne Fonyódon. De! Apu élettársát (Nem szeretem ezt a szót. Nekem nagyon rosszul hangzik. Pedig csak annyi, hogy nem házasodtak össze. Én meg fogok nősülni az biztos, nekem feleség kell, nem élettárs.) már kevésbé bírom. Régen, nagyon régen vele sem volt gondom, de aztán megszületett az öcsém, és utána már megváltozott. Amikor sokáig Fonyódon voltam, már szinte undorom lett tőle. Mint embertől. Arról nem is beszélve, hogy mint nőtől. Ez az érzés nagyon mélyen gyökeredzik bennem. És sok oka van. A fő ok talán a trehánysága. Én, fiú létemre, nagyobb rendet tartok magam körül, mint ő. Néha azért eszek lekváros kenyeret, mert nem akarom megreckírozni, hogy valami romlott szalámit találok enni. Képes a margarint, a sajtot egész napokra kint hagyni az asztalon. Találomra vásárol, gyakran már mászik a tejföl a hűtőben. És nem tud, ott senki sem tud, a rendre vigyázni. Ha kisikálja a házat, kb 2-3 nap, és minden megint ugyanolyan. Én ezért is nem csinálom meg. Reménytelen harcnak tartom. A szobámban persze rend van, de azt meg raktárnak használják. (Egyébként Kéthelyen is.) Úgyis ritkán vagyok ott! De nem is ragozom tovább. Jöjjön az utolsó személye, az öcsém. Hozzá képest én egy partiarc vagyok. Még annyit sem jár emberek közé, mint én. Nem csak a mostani énemhez, de a korábbihoz hasonlítva is. Egy igazi kocka a srác! Egész nap elvan a gépe előtt. Ha éppen nem játszik, akkor valamit bütyköl, esetleg teker. Ő is vett egy kerékpárt. Természetesen olyant akart, amilyen nekem van, csak azt a modellt már nem lehet kapni. Amióta megvan neki, számítógépes nyílvántartást vezet a napi menetteljesítményéről. Ha nem lenne ilyen lusta, szerintem nagyon jó kis villamosmérnök lehetne belőle. Imádja az elektronikát. Hogy mennyi sufnituning cucca van otthon! És talán engem szeret a legjobban a családból. Nekem mindig szót fogad. És még velem beszél a legtöbbet. Igaz velem is a számítástechnikáról, vagy a kerékpározásról. Nagyjából ennyi az egyik családomról.

Kéthely. Itt élek anyuval. Ahogy az a nagykönyvben meg van írva, engem anyunak ítéltek a váláskor. (Nagyjából 4 éves lehettem akkor.) Ment is értem igen komoly harc, ami minden bizonnyal nem tett jót lelki fejlődésemnek. De lényeg, hogy itt élek. Anyuról nincs túl sok mondanivalóm. Nagyon jól főz/süt. Rengeteget dolgozik. Az érdekesebb figura a Béla. Ő anyu (2.) férje. Vele elég sok konfliktusom volt/van. Ő nagyon rendmániás. Ezt belém is verte. (Nem szó szerint. Engem talán eddig egyszer ütöttek meg, akkor sem ő.) A kóterban a csoportvezetőnk elsőben mindig az én szekrényemmel példálózott, hogy úgy kell kinéznie. Még ma is emlékszem: "Mintha karddal vágták volna el...". Ez az egymásra rakott pópóimra vonatkozott, melyek tökéletesen egy vonalban voltak. Visszatérve a Bélára, ő nagyon sokat foglalkozott velem kiskoromban. Általánosban elég volt nekem a házit megcsinálni, órán odafigyelni, és mindenből ötös voltak. A helyesírásom viszont mindig is pocsék volt, és ez a mai napig sem sokat változott. Ezért minden nap egy A4-es oldal fogalmazást kellett írnom, esetleg diktált, majd a hibák ki lettek javítva. Végeredményben nagyon sokat köszönhetek neki, de ettől függetlenül soha nem szerettem annyira. Vele szinte semmiről nem tudunk beszélgetni. A gyerekkoráról maximum annyit mesél, hogy mennyit dolgozott, és mennyit focizott. Erre meg a villám kíváncsi. A katonaságot rühellte, a számítógép nem érdekli. Egyedül a zenéről tudunk beszélni. Arról sem sokat. De ez még mind nem lenne baj, az csak most jön. A kedvencem, amikor a fejébe vesz valamit, abból nem enged. Legjobb példa a mosógép ajtajának eltörése. Ezt már korábban leírtam a lustaságnál (Úgy rémlik.), lényeg, hogy ő kitalálta, hogy azért törtem el, mert ideges voltam. És én hiába próbálom megmagyarázni, hogy nem azért. Ő azt tudja, és kész! Ez nagyon idegesítő. A másik gond, hogy nagyon hangulatember. (Egyébként én is az vagyok.) Ha olyanja van, nem lehet itthon minden rendben. Talál valamit, ami miatt bosszankodhat. Olyankor jobb hozzá sem szólni, felé sem nézni. Ekkor persze ez lesz gond, de had morogjon magában... Végül itt a húgom. Őt nagyon szeretem. Igaz "Se vele, se nélküle" kapcsolatban vagyunk. Ha együtt vagyunk (egy idő után) idegesítjük egymást, de ha sokáig nem látjuk egymást, akkor hiányzunk egymásnak. Nagyon jókat szoktunk beszélgetni. De amit a legjobban bírok, az a csipkelődés. Állandóan megy köztünk. És ha vele vagyok, még a poénjaim is sokkal jobbak. Néha én is meglepődök, hogy milyen jókat hozok össze. Lehet, hogy azért mert nagyon felszabadult vagyok. (Szilvit is sikerült 2x úgy megnevettettnem, hogy nem tudott percekig szóhoz jutni. Azok abszolút nem voltak szándékosak. Nem is poénnak szántam őket. De nagyon ütöttek. Ott, és akkor.) Őt szeretem az egész családból a legjobban.

És van még egy 3. családom is. Sajnos még nem saját "fejlesztésű". (Egyszer talán az is lesz.) Ők a Maciék/Cecáék. A Maci a legjobb, mondhatni az egyetlen barátom. Félreértés ne essék, a kainos hölgyeket és srácokat is nagyon bírom, sőt van sok olyan dolog, amit például a Brenda tud csak rólam, de ők inkább csak haverok. A Maciért a tűzbe tenném a kezem. (Pedig félek a tűztől.) Azoknak, akik még nem tudják, ő egy volt kollégiumi csoporttársam. A Ceca pedig az ő sógorasszonya. (De ebbe most nincs kedvem belemélyedni. Visszakerestem fórumon. Itt a leírás:

Mivel volt 1-2 félreértés, és képzavar pár kolléga részéről, és most van időm és kedvem leírni a "családfámat".
Az első, akit ismertem a fórumról, Szökellő_Szőke_Szellő. Őt már majdnem 16 éve ismerem, ugyanis ő a húgom. A következő a zsuga. Ő volt a kóterban a szobatársam, így ismertségünk már... 9 évre tekinthet vissza. Csakúgy, mint Maci esetében. Csak őt pár órával később ismertem meg, az első "csoportterápián". Bár igazából nem emlékszek, hogy barátságunk mikortól is datálható. Creutzfeldt kollégát a gimiben ismertem meg. Ő zsuga osztálytársa volt, de velem járt németórára. A legkésőbb Cecát ismertem meg. Ő Maci sógorasszonya. Nekem NEM rokonom, igaz, hogy náluk már családtag besorolásban szerepelek. A Maci az egyik volt osztálytársnőjének is így mutatott be, "Egy családtag.". Az Ede, egyébként Benedek, a Ceca kisfia, a Bogi, Boglárka, pedig a kislánya. A Papa a Maci édesapja, Ceca apósa.
Én, többnyire, Kéthelyen lakok, mint Szellő, bár gyakran vagyok Fonyódon is, ahol az öcsém, Péter, lakik apuval. Péter és Szellő nem rokonok. Zsuga Sztálinvárosban tanul, egyébként Szomorútarisznyán (Buzsák) lakik. Maci most Szegeden tanul, egyébként Balatonfenyves(alsón) lakik, mint ahogyan Cecáék is. Itt én is nagyon gyakran megfordulok. Fonyód és Kéthely között kb félúton van, és sokan ingázok a 2 családom között, és gyakran megállok itt is. Tavaly és tavalyelőtt nyáron ráadásul Balatonmárián hordtam ki hajnalban a Somogyit, és szinte naponta megfordultam náluk.

Remélem most már tiszta, hogy ki kicsoda.

ui: Még annyi, hogy a Dieter keresztanyám férje, aki anyu húga. A Zsolt pedig az ő gyerekük, az unokaöcsém .

Lassan sehol sem érzem magamat iagzán otthon. Lehet, hogy ez azért van, mert már 9 éve allig vagyok itthon. Kóter vagy albi. Ott sokkal inkább otthon éreztem magam. Bár az albit nem nagyon szerettem, de ott mégis (viszonylag) a magam ura voltam. (Most az egri albérletemről is mesélhetnék. Maradjunk annyiban, hogy nem volt az ideális választás a számomra. Egyedül a változástól való félelmem tartott ott 4 évig. Féltem, hogy rosszabb lesz. A szobatársam pl tök jó fej volt.) Jó lenne egy saját kis zug, ami csak az enyém. (No persze nem lenne rossz megosztani valakivel. És nem albérlőtársra gondolok.) Néha szívesen a Béla fejéhez vágnám, hogy én sem repesek az örömtől, hogy össze vagyunk zárva, kénytelen vagyok itthon élni. De ezt durvának találom. Sokat köszönhetek anyuéknak (És ez nem csak süket duma.), és félek is, hogy akkor esetleg kiadják az utamat. Remélem, hogy amint meglesz a diplomám találok valami nekem való állást. Remélhetőleg jó messze innét. Szívesen visszamennék Egerbe, de Sárvár is tetszett. Végülis tök mindegy hová vet a sors, nekem ott lesz az otthonom.

Had legyen már meg 22-én a 22. bejegyzésem...

Aki még nem tudná, ez a kedvenc számom. Hogy miért? A válasz egyszerű, és logikus. (Szerintem.) Általánosban a kettes volt a kedvenc számom, mert mindenben második voltam. (Általában.) Aztán gimnáziumban tettem egy kitérőt, és a 36 lett a nagy favorit. Innét a 36 az emailcímemben. Valahogy mindig ráéreztem, hogy Píttől, a padtársamtól, 36-kor kérdeztem meg, hogy mennyi az idő. (Na jó, nem mindig, de feltűnően nagy arányban.) És 36 fős volt az osztály is, kisebb-nagyobb kilengésekkel. És egyébként is "Tucatjával minden olcsóbb." és "Három a magyar igazság." (A ráadástól eltekintünk.) és ugye ez szintén 36. Lényeg, hogy alapos oka van annak, hogy ez az emailcímem már lassan 10 éve. A 22-es szám Heller nagysikerű, és zseniális könyvének (Valóban a 22-es csapdájáról van szó. Ami eredetileg 18-as lett volna, csak már volt olyan könyv, aminek az volt a címében. Köszönjük... akárki is írta azt.) olvasása után lett nagy kedvenc. A könyvben is van egyfajta reménytelenség. Az ember nem juthat haza csak a háború végén/hullazsákban. De azért nem olyan sötét, mint például Ian Watson világa, bár van olyan őrült. Ugyanakkor a kettes szám is megjelent újra. Elvégre mi lehet szebb 2 darab kettesnél? A volt csoporttársam rávágta, hogy 3 darab. De ez nem igaz, mert az már 3 és nem 2! Szóval a 22 számomra a tökéletes szám. Ennél szebb és jobb nincs. És most hiába jönnek ide a matekosok magyarázni, hogy egy másik szám mennyivel szebb, vagy hogy ez nem így van... Ebből nem engedek!

De nehogy már egy ilyen, szinte már vidám bejegyzésem elrontsa az összhangot, elárulom, hogy Klau még ma sem írt. Ettől persze nem vagyok annyira letörve. Lassan tényleg megszokom, hogy nem ír, és teszek rá magasról. Igaz, hogy ilyen még nem volt, hogy 5 napig nem írt. (Csak amikor nyaralni voltak.) Szóval nem tudom mi lehet vele. Mint már korábban kifejtettem, nem hiszem el, hogy ennyire elfoglalt lenne. Tudom, hogy nekem van túl sok szabadidőm, és én gimiben, hogy úgy mondjam, nem szakadtam meg. De ha írt volna se kapott volna olyan választ, amit tőlem megszokhatott. Azonnal válaszoltam volna, és fogok is ha ír, de elég rövid leszek... és hűvös. Igazából azért várom már, hogy írjon, hogy ezt megjátszhassam. Félreértés ne essék, ez nem megjátszás, tényleg zabos vagyok rá. És lassan tényleg azt csinálhat felőlem, amit akar. Persze én nagyobbat szívnék azzal, ha megszakad a kapcsolat, elvégre neki ott vannak a barátai, különösebben nem hiszem, hogy észrevenné hiányomat. Gondoltam rá, hogy kipróbálom, hogy feltűnne e neki, mikor kérdezne rá, hogy mi van velem. Csak sajnos ez nagyon-nagyon hosszú időbe tellene. Amit nehezen bírnék ki. Ott a levele, de nem olvashatom el, és még be sem jelentkezhetek iwiw-re, hogy megnézzem ő fent volt e. Bár erre a célra használhatnám a húgi azonosítóját. De nincs kedvem karácsonyig várni, előbb meg úgysem nagyon tűnne fel neki.

Talán zozi kolléga vetette fel, hogy nem biztos, hogy jó ötlet volt az iwiw-es adatlapomon beírni a blog címét. Mi van ha Klau olvassa? Esetleg más személy, mondjuk Anita, vagy Szilvi, vagy bárki, aki szerepel benne, kapcsolatban van velem. Nos a fórumosok már megszokták, hogy elő-előfordulnak irományaimban. A többiek meg megszokják. A csajozási esélyeimet nem nagyon (tudja már) rontani. Tudom, hogy komoly hiba, de én bizony őszinte vagyok, nem taktikázok. Ezért is válaszoltam mindig egyből Klau leveleire. Nekem úgy esett jól. Pedig lehet, hogy jobb lett volna kicsit húzni. Most már szinte biztos lehet benne, hogy csak rajta múlik a dolog. (De ha így folytatja nem sokáig!) Lehet, hogy éppen ezért nem ír. Élvezi, hogy én itt görcsölök. De lehet, hogy túlkombinálom a dolgokat, erre ugyanis hajlamos vagyok. Egy töprengő alkat vagyok. Szinte bármiről képes vagyok órákig elfilózni. Tudom, hogy ez nem jó dolog. Nem egészséges dolog agyaskodni, és nem csak az ólálkodó zoatok miatt. Nem vidám egy töprengő ember élete. Nem lehet az. Pláne ha ilyen hülyeségeken töpreng, mint én. Ezért is volt jó szombaton, nem volt időm, és lehetőségem töprengeni. Ott volt a nagyon jó társaság, nem egyedül kuksoltam a szobámban. Még a túrázás, és a kerékpározás is jó a töprengés ellen. Olyankor mindig koncentrálnom kell, ha valami konkrétra akarok gondolni. Olyankor csapongnak a gondolataim a benyomások hatására. De itt most nincsenek gyorsan változó benyomások... vagyis vannak, a billentyűzet benyomásai. (Hát (Háttal nem kezdünk mondatot. Ezzel tisztában vagyok.) bizony ez is elég hitványra sikerült. Egy idő óta... de ezt már annyiszor leírtam.) Talán szombaton nem is tűntem olyan búval b...éleltnek, mint itt a neten. Talán. Nem tudom. Volt osztálytársaimnak bizonyára nem. Ott egy órán át ömlött belőlem a hülyeség, és nagyon vidám voltam. Persze ebben nagy szerepe volt az emlékeknek. A gimis évek voltak életem legszebb évei. Másoknak az egyetem/főiskola, nekem a gimi. Életem legdurvább nevetése is hozzá fűződik. Az is osztálytalálkozón volt, amikor Jimmyvel, és Krisszel ültem egy asztalnál. Már nem tudom, hogy mi váltotta ki belőlünk, de vagy negyed órán át rázott minket a nevetés. Nem bírtuk abbahagyni. Már oda is jöttek hozzánk, hogy mi van velünk, mert én pl csak kapaszkodtam az asztalba, egy hang nem jött ki a torkomon, de az egész testem remegett. Levegőt alig kaptam. De nagyon jó volt. Jó még visszagondolni is rá.

Mindegy... meglátom mit hoz a holnap. Valószínűleg nem sok jót, de azért reménykedek. Talán ír. (És most inkább nem poénkodok ezzel, úgyis szánalmas lenne.) Talán nem. Rossz, hogy mindig estig kell várni, amíg ez kiderül. Talán 19-kor küldte a legkorábban írt levelét, inkább 21 után szokott írni. Tehát egész nap várhatok. Vagyis inkább este, mert napközben le tudom magam foglalni, de este már nehéz. Szóval várok...

23:08-kor fejeztem be, de így sokkal szebb.

Voltak. Kettő is! Egy megbeszélt és egy teljesen véletlen. Az amit talán a legjobban vártam, azonban elmaradt. Bár igazán nem is tudom, hogy vártam e annyira, mint a kainost.

Akkor menjünk szépen kronológikus sorrendben.

Az előző bejegyzésemben úgy emlékszek, hogy megemlítettem, hogy Klauval péntekre találkozó lett megbeszélve. Vagyis meg lett volna, ha csütörtökön méltóztatik megjelenni a neten. De nem tette. Én azért elmentem Fonyódra, elvégre onnét egyszerűbb eljutni Bp-re, és amúgy is már régen voltam. És lent is maradtam egész végig apuval a boltban. Egy darabig reménykedtem, hogy talán benéz, annak ellenére, hogy nem pontosítottunk. Aztán meg azért maradtam, mert nem volt kedvem hazamenni. Mit csinálhattam volna!? Fonyódon egyébként sem szerettek lenni. És már korábban is így volt, semmi köze Klauhoz. Amíg lent voltam néha kimentem a bolt elé, mivel elég kicsi, és néha (relatíve) elég nagy a tömeg. És néha-néha ha a Nap előbújt, jó volt "napozni", mert rohadt hideg volt. Lényeg, hogy többször is láttam a Klau anyját. Sőt a nővérét (Legalábbis azt hiszem.) is. Aki szintén nagyon csinos, ez a hullámos haj nagyon jól áll neki. De a lényeg az, hogy Klau nem jött le. Nem tudom, hogy az anyja mondta e neki, hogy látott lett (Igaz, miért is tette volna?), de este sem volt neten.

Másnap meg korán kellett kelnem, hideg volt, taknyom-nyálam egybefolyt. (No jó. Azért nem nyáladzottam.) Az orrom belül ki van sebesedve. Ezt szinte mindig megszívom. Ráadásul van egy nagyon vicces képességem. Vagyis nem nekem, csak az orromnak. Ha tüsszentek akkor nekiáll folyni, de ha kifújom, és megtörtlöm, akkor ezzel a sebet megpiszkálom, mire ismét tüsszentenem kell. És így megy ez hosszú-hosszú ideig. (De gyakran van ez akkor is ha nem sebes.) És ráadásul vacakul aludtam. Mindezek következtében majdnem fogtam magam és hazamentem. Csak már megvettem a jegyet, és nem lett volna kedvem szórakozni azzal, hogy visszaváltsák. Ha lehet ilyent kérni egyáltalán. A vonaton legalább volt hely... és 30 fok. Annyi talán nem, de bőven 20 fölött. Majd meggyulladt a gatyám. Ráadásul gyorsvonat volt, ami Szfehérvárig "Minden állomáson, és megállóhelyen megáll...". Azt tökre birom, hogy mellém valamiért nem akarnak az emberek leülni. Persze most is levettem a bakancson és feltettem a lábam, de ha csak simán ülök, akkor sem nagyon akarnak. Ez persze kényelmes, csak egy kicsit zavar. Pláne a csinos, fiatal lányok kerülnek el. Ez van. Ilyesztő vagyok tömegközlekedés közben... És máskor is.

Megérkeztem a Délibe. Azt nem mondom, hogy szerencsésen, de egészben. De innét már szerencsés voltam. Zozi kolléga tudott bérletet biztosítani a számomra, így elég tetemes kiadástól kímélt meg. Aztán vissza kellett menni a koliba, mert a kolléga éhes volt, és lábbelit kellett váltania. A koli előtti buszmegállóban egyszercsak 2 ismerős arcot fedezek fel. A 2 volt osztálytársamat. Gyorsan üdvözöltem is őket. A DrágaBarátomat természetesen a speciális köszönéssel, amit már gimi óta művelünk. De fogalmam sincs ki találta ki. Aztán megismerkedhettem Jimmyvel, a "Szép Ubuntu, jó Ubuntu" atyjával. (Aki érthetetlen módon Sokatíró srácként emleget.) Ő egyébként zozi szobatársa. Miután zozi megkajált útnak indultunk a megbeszélt találkozóra.

A találkozóra szinte pontosan 2 óra késéssel érkeztünk, ugyanis még be mentem a közeli pizzériába, mert én is éhes voltam már. Egy szép nagy pizzával a kezemben meg is érkeztünk a megbeszélt helyre, ahol már együtt volt az illusztris társaság. De a helyemet fenntartották! Ez tök jól esett. Főleg, hogy szerintem az a legjobb hely. Türelmesen megvárták amíg módszeresen, az óramutató járásval ellentétes irányban, elpusztítom a pizzámat. Páran mintha csodálkoztak volna rajta, hogy azt mind meg bírom enni. Pedig meg sem kottyant. Majd miután végeztem, mondták, hogy akkor most meséljek. Természetesen Klaudiára voltak kíváncsiak. De sajnos semmi érdekes információval, történettel nem szolgálhattam, ezért mikor Frozen kolléga is megérkezett jóval később, még mindig ugyanott tartottam az elbeszélésben... neki sem álltam. Az idő múlásával, és a véralkoholszint emelkedésével együtt a hangulat is emelkedett. Ismét volt szerencsénk meghallgatni Cunci kapitány előadásában a Lányos Kacaj című slágert. Most is feledhetetlen élményben volt részünk. Köszönjük... és nem Emese, hanem Cunci. Kaptam pár gyakorlati tanácsot is a kedves jelenlévőktől, sőt még fogadtunk is. A tét alsógatyában való táncolás az asztalon, a tárgy nem publikus. Akik ott voltak tudják, a többiekre meg nem tartozik. Lényeg, hogy nem lesz egyszerű nyernem. Majd szép lassan elkezdett szállingózni a társaság haza. Sajnos a vidékieknek hamar el kell indulniuk, ha haza akarnak érni még az nap. Nekem is 6-kor le kellett volna lépnem, ha nem csövezhetek zozi kollégánál.

9 órakor mi is elindultunk, mert úgy volt, hogy felvesszük Jimmyt, és megyünk tovább. De elkövettem azt a hibát, hogy meglátogattam volt osztálytársaimat, és majdnem egy órán át beszéltem nekik. Minden hülyeségről, már nem emlékszek pontosan. Lényeg, hogy mire, nagy nehezen, mivel az ajtók zárva voltak, sikerült zoziékhoz odatalálni, már késő volt. Zozinak már nem volt kedve folytatni. Vagyis csak a folyosóig volt kedve elmenni. Oda ültünk ki. Jimmy is közben Debiant telepített. Lényeg, hogy most sem ismertem meg a bp-i éjszakai életet. Majd talán legközelebb...

A másnap kicsit nehezen indult... zozinak. A végén már elégé kellett sietni, hogy le ne késse a buszát. Nekem volt időm bőven, de a bérletet neki adtam vissza, hogy oda tudja adni a szobatársának. Ezért el is mentem vele a Stadionokig, és onnét gyalogoltam vissza a Keletihez. Több mint egy órám volt rá. De nem tudtam elég lassan menni, hogy ne legyen még bőven időm arra is, hogy egy délkoreai srácot átkalauzoljak a Kerepesi útról a Thököly útra. No persze ha nem lett volna nála térkép akkor esélytelen lett volna a dolog, mivel eddig még soha nem voltam a Thököly úton, fogalmam sem volt, hogy melyik az. Igaz, hogy meg sem kérdeztem, de elég valószínűtlennek tartom, hogy a srác tudott németül is, pedig úgy sokkal könnyebb lett volna. Tudtam volna vele beszélgetni, amíg átvágtunk a Keletin. De bizony az angol tudásom elégé megkopott. Nem mintha korábban olyan fényes lett volna. Mindet értettem, amit mondott, de nem nagyon tudtam reagálni. Kicsit kínos volt. Jobb lett volna, ha egy csini német kiscsaj lett volna. Elkértem volna az em(a)il címét tuti. És ez kivételesen nem duma. Igaz, hogy elmúlt már az előző napi nagyon bőbeszédű, és barátkozó hangulatom, de azért ezt még megjátszottam volna.

A nap következő említésre méltó eseménye a várakozás Bmárián a csatlakozásra. A Volán és a MÁV annyira összehangolta a menetrendjét, hogy Vasárnap a buszok 1-2 (Szó szerint!) perccel a vonat érkezése előtt indulnak. És tényleg a sofőr jóindulatán múlik, hogy megvárja e, vagy a kedves utas várhat (jó sokat) a következő buszra. És az utolsó már 19:30-kor elmegy, utána marad a lábbusz. Én nem akartam ezt megjátszani, ezért korábbi vonattal mentem és így volt háromnegyed órán a buszig. Gondoltam járok addig egyet. Lementem a strandra. No nem azért, hogy fürödjek, bár már 2 napja nem fürödtem, és ugyanaz a ruha volt rajtam. (Ha még törölközőt, papucsot és egyéb felszerelést is vittem volna, 2x annyi cuccom lett volna. És nem volt kedvem cipekedni.) Tehát nem fürdeni mentem le, csak körbenézni. És hihetetlenül jó hangulatot árasztott magából! Ha nálam lett volna egy tükörreflexes gép, bizonyára rengeteg kockát ellőttem volna. De megpróbálom leírni.

Szürke, egyhangú, reménytelenséget sugárzó égbolt. Süvölt az északi szél, hatalmas hullámok nyaldossák a parti köveket, és hulladékot dobnak ki rájuk. Az óriáscsúszda rozsdás tornya magára hagyatott, elfeledett óriásként mered az égbe, a régmúlt idők pezsgésének mementójaként. A háttérben egy hatalmas fa koronájából óriási hollóraj kap szárnyra, és károgva küzd a kegyetlen széllel.

Nem igazán tudok jól írni, ezért közel sem tudtam azt a hangulatot visszaadni, amit én ott és akkor éreztem.

Aztán hazajöttem és találkoztam a húgival. Beszélgettünk egy pöppet, még felmásztam egy kicsit a netre, és húztam aludni, mert fáradt voltam.

Ma pedig folytatódnak a szürke, egyhangú hétköznapok...

Most jól bevágtam a durcát. Nem jelentkezett. A lelkem mélyén biztos voltam ebben. De azért vártam. De hiába! Mint oly gyakran. Jelen pillanatban még a holnapi találkozót is legszívesebben kihagynám. Aztán meg bánkódnék miatta. De nem vagyok benne biztos, hogy holnap bejön a boltba. Nem vennék rá mérget.

A legrosszabb az az egészben, hogy néha annyira mást ír, és cselekszik. Bár lehet, hogy ez női tulajdonság. Szilvi is hasonló volt. Milyen gyakran írta, hogy hiányzok neki. Volt, hogy ezt azután, hogy 10 perce szakított velem. Bár az ő esetében lehetett talán abban valami, amit Brenda mondott, miszerint szeret ő engem (Nem a Brenda.), talán túlságosan is. (Végülis írta, hogy belém mindig szerelmes lesz kicsit.) Csak azért akart velem olyan gyorsan szakítani, hogy ne fájjon annyira. Ne legyen még annyira nagyon szerelmes belém. De itt most teljesen más a helyzet. Nem hiszem, hogy Klau szerelmes lenne. Legalábbis belém nem az tuti. És nem is szakítani akar velem. Vagy ha igen, azt elég hülyén csinálja. Sajnos egyre jobban az az érzésem, hogy csak játszik velem. Mint macska az egérrel. Egy nagymacska egy pocokkal... (És máris új megvilágítást kapott a becenevem.) Legcélszerűbb az lenne ha "visszajátszanék". De erre én nem hiszem, hogy képes lennék. Tudom, hogy hiba, de ha egyszer valamit csinálok, azt komolyan csinálom. A másik nagy hiba, hogy nagyon bele tudom élni magam a dolgokba. Igyekeztem, vagyis megpróbáltam flegma lenni, de nem ment. Viszont ha ez így megy tovább, akkor eljön az, ami Szilvinél. Bizony Isten próbálkoztam, mert komolyan szerettem volna, ha folytatódik (Tudom, hogy hülyeség volt.), de ő mindig ellenállt. Egyszercsak meguntam. Egyik pillanatról a másikra érztem, hogy itt a vége, már én sem akarom. Pedig biz' Isten (Milyen vallásos lettem hirtelen...) próbáltam úgy gondolni rá, mint azelőtt. De nem ment! Nem éreztem semmit. Aztán különösebb módon nem is gondoltam Szilvire jó darabig. Kint Stuttgartban volt egy hullámvölgy, majd itthon megint minden rendbe jött. De mostanában megint rengeteget gondolok rá. Főleg este, elalvás előtt. Akkor van egy kis időm filózni egy pöppet. (De most inkább hanyagolnom kéne a témát azt hiszem.) Visszakanyarodva, azt hiszem, hogy lassan Klau is eléri nála ezt. Hogy már nem fog különösebben érdekelni, hogy írt e vagy sem. Persze, bizonyára sok dolga van, és persze sok ismerőse, akikkel tartani kell a kapcsolatot, nem csak én vagyok, de ha tényleg annyira szereti olvasni a leveleimet, akkor nem értem hogy nem tud időt szakítani rá. Elvégre az embernek arra van ideje, amire akar. A múltkor képes volt megkérdezni, hogy mit írtam az előző levelemben még, amire nem válaszolt, mert elfelejtette. Írtam, hogy olvasson vissza. De lusta hozzá. Tessék! Persze lehet, hogy csak én vagyok képes mások leveleire pontról-pontra válaszolni. És többször átolvasni, hogy nem hagytam e ki valamit. Meglehet. Gyakran elfeledkezek róla, hogy gyakorlatilag még gyerek. Ha nem is úgy néz ki, és nem is mindig viselkedik úgy, de akkor is. Vagy csak én voltam elkényeztetve töri szakon a sok kerek egész mondattal? Egyszerűen megszoktam, hogy (általában) mindent kiírok végig, nem rövidítek (levélben), mondat elején nagy kezdőbetü, a végén egy (!) írásjel. Ha többet rakok annak jó oka van, azzal is közölni szeretnék valamit. Ő pedig az új nemzedékhez tartozik. A levelei is telis-tele vannal rövidítésekkel. Példának okáért ott van az "amm", ezt nem sikerült dekódolnom. Talán az amúgy lehet, mert azt behelyettesítve többnyire értelmes dolgot kapok. A smiley-k mondjuk nem zavarnak. Kifejezetten jó dolognak tartom őket. Itt  néha hiányzik a jó kis fórumos készlet. Klau nem is használ túl sokat. És inkább csak az alapokat, igaz iwiw sincs nagyon eleresztve velük.

Most egy kicsit kizökkentem. Tehát kb (Valóban, most én is rövidítettem.) azt akartam kinyögni, hogy kételkedek Klau szándékaiban, érzéseiben... őszinteségében. Ugyanis abban egyeztünk meg, hogy megpróbálunk azok lenni. Ez nekem mondjuk nagyon jól megy, de nem tudom, hogy ő hogyan ezzel a kérdéssel. Azt állítja magáról, hogy az, és le is írta, hogy néha bizony szánalmas vagyok. (A mai napig reménykedek, hogy csak a rossz vicceim miatt tart annak. Erre ugyanis nem válaszolt.) Márcsak azért is jó lenne vele találkozni, hogy tisztázhassuk, hogy hányadán állunk. Igaz még én sem tudom, hogy mi lenne a jó. Ha azt mondaná, hogy semmi esély egy szorosabb kapcsolatra, összetörné a szíve, (Azt hiszem.), de ha belemenne... Az elég komplikált lenne. A fél világra féltékeny lennék. És lenne is okom! (Apu elmondása alapján.) De ha nem akkor is.

Mindenesetre kíváncsi vagyok mi lesz holnap. (Tudom. Péntek.) Találkozunk? Nem? Ha igen, akkor hogy fog lezajlani? Ripsz-ropsz, futtában. Vagy lesz idő, és hely beszélgetni?

De most már mindjárt lemerül az aksim, szóval ha tetszik, hanem, mára ennyi.

Nagyon kreatív a cím tudom. De kb erről fog szólni.

Ma reggel, elnézést, délelőtt be kellett mennem Marcaliba a munkaügyre. De utálatos egy hely! Nem maga a marcali kirendeltség, az egész. Bár, legalábbis itt, elég kedves emberek dolgoznak, de akkor is. Az összes közül ezt utálom a legjobban. Persze, mivel ide nem jókedvében megy az ember. Ha ide kell járnia az bizony nem jó! Persze, egy hivatalba sem szórakozásból megy az ember, de ha ide jön, az azt jelenti, hogy nincs munkája. (Tudom, hogy ezzel nem mondtam újat.) És ez engem nagyon zavar. Az is, hogy nincs melóm, és nem függetleníthetem magamat végre (De várom már azt a napot.), de az is, hogy kikkel kell közösködnöm. Tudom, hogy sokan nem tehetnek róla, hogy éppen nincs melójuk, de nagyon sokan tehetnek róla! Ha az ember igazán akar, akkor találhat magának munkát. Betanított munkásokat állandóan keresnek itt Marcaliban. Igaz, hogy tesztet kell írniuk, és ez kifejezettem a kisebbség kiszűrésére irányul az egyik gyárban. És azt is tudom, hogy van, aki nem bírná, mert egészségügyi gondjai vannak. Nem tudna 8 órán át ülni, vagy éppen állni. És az sem túl vonzó, hogy elég komoly normák vannak, miközben nem, vagy alig kapnak többet a segélynél. Ki akar így dolgozni!? Hogy én miért nem megyek el? Mert most az első a nyelvvizsgák megszerzése. (Akkor mi a fenéért írogatok, ahelyett, hogy tanulnék!?) És persze többre is vágyok. Elég sznob vagyok, és a négy év alatt elég komoly igényeim fejlődtek ki. No nem olyanok, amiket csak 7 számjegyű fizetésből lehet biztosítani, de azért 6 kell hozzá. Persze mindenki ezt szeretné. Vagyis sokan többet. Én nem akarok egyből főnök lenni, én nem akarok titkárnőt, szolgálati autót, nyaralót etc. Csak egy öltönyös melót, amivel annyit lehet keresni, hogy az ember mondjuk évente el tudjon menni egy hétre nyaralni (Nem a Bahamákra.), és tudjon félrerakni. Talán nem olyan egetrengető kívánság.

Visszatérve a munkaügyre: az ING-től jött egy csóka toborozni, és behívták a diplomásokat. Legalábbis, akik bent voltak velem, ők diplomások voltak. Egész jól lehet ott keresni. De nem az én világom. Még jogsim sincs, szóval még ha érdekelne is, akkor is előbb egy jogsi kéne, ami idő, és persze pénz. És ugye az embereket sem szeretem. Az újságozásban is azt utáltam a legjobban, ha menni kellett beszedni a pénzt. Utáltam házalni. Szóval nem igazán az én műfajom.

Hazafelé egész úton azon gondolkodám... helyett a buszon egy kishölgy (No nem annyira kicsi, mint Klaudia.) mellé ültem, mivel nem nagyon volt szabad hely. Gondoltam rá, hogy szóba kéne vele elegyedni. De aztán meggondoltam magam. Viszonylag hamar le is szállt. Gondolom Lókon dolgozik a csárdában. A szomszéd fia ott pincér, szóval esetleg majd megérdeklődöm. De ennek kicsi az esélye. Elég nekem a mostani "nőimre" várni. Nem kell nekem még egy...

Aztán idehaza jól beebédeltem. Dará(z)stészta volt. Ezzel ugye nem lehet elmenni az erdőre fát vágni, mint ahogyan apu mondani szokta. (Ő dolgozott favágóként, szóval tudja miről beszél.) Csak eszi az ember, de igazából semmi. Fél óra múlva ugyanolyan éhes lesz. De ennek ellenére szeretem. Jó sok lekvárral. De nem ám akármilyen bolti vacakkal, hanem drága kedves édesanyám őszibarack (És nem Obama!) lekvárjával. Úgy jó ha szinte úszik a tészta a lekvárban. Ma is megettem majdnem egy fél üveggel. De gondolom ez aztán végképp nem érdekel senkit.

Aztán készítettem pár képet a krumpliból fogpiszka témáról. Csak sajnos nem tudtam rendesen megszerkeszteni őket, szóval egyelőre nem teszem közkincsé.

Aztán, mivel németezni nem volt kedvem, izmoztam egy kicsit. Közben persze notiról szólt a zene. Ez csak azért érdemel említést, mert amikor végeztem és leültem a gép elő, megmozgattam az egeret, hogy bekapcsoljon a monitor, és akkor... megláttam, hogy a Gmail Notify ikonom kék. (Ez azt jelenti, hogy van egy bejövő levelem.) Rákatt. Jön föl az értesítés jobb alul, iwiw... Klau mindig itt ír, nem sikerült még rávennem, hogy rendes emaileket küldjön. Szív nagyot dobban, ilyen korán még nem írt... És most sem! Anett bejelölt ismerősnek. Csak egy Anettet ismerek, a volt oroszos csoporttársam. De nem ő volt, hanem egy számomra teljesen ismeretlen (facér 19 éves), aki szintén ide járt általánosba. Persze visszaigazoltam, hogy ismerem. Nem szoktam ezzel szívózni. Ha neki jól esik, engem nem zavar. Különösebben nem érdekel. Bár most hálás vagyok az iwiw-nek, hogy megtaláltam Klaut, és most levelezünk. És ha minden jól megy, akkor holnap találkozunk. (Remélem a Balázs nem volt olyan szorgalmas/féltékeny és nem keresett meg, és olvassa ezt. A Klau nem hiszem, hogy olvassa. Túl elfoglalt hozzá...)

Eddig nagyjából ennyi. A tanulást úgy érzem ma sem viszem túlzásba. A következő 3 nap meg esélytelen.

Már korábban is el akartam olvasni, mert elég híres könyv. Ha jól rémlik valamelyik filmben a pszichopata sorozatgyilkos is ezt olvasta állandóan.

Tegnapelőtt valahogyan elkeveredtem Novics János oldalára, aki a Montykról írt valamit a blogjában. Már fogalmam sincs hogyan keveredtem oda... De mégis! Guglin rákerestem a Novicsra. Kíváncsi voltam, mikor hozza ki a fórumot. Szóval a fószer adatlapján láttam, hogy ez az egyik kedvenc könyve. És rákerestem, szintén Guglin (A Gugli a barátod!), és megtaláltam a mek.osz.hu-n. Gyorsan le is szedtem. Nem is hosszú. 117 oldal összesen. Tegnap ki is végeztem. Délután nekiálltam az aznapra rendelt szent evangéliumnak (Értsd németeztem.), de volt kedvem. Nagyon  nem volt kedvem. Fogtam magam és nekiálltam olvasni. Először az előző nap este olvasott "Névtelen város" német változatának, de mint írtam, nem volt kedvem németezni. És akkor nekifeküdtem a "Zabhegyező"-nek.

Először nem értettem, hogy mit szeretnek benne... és később sem nagyon. A történetet nem fogom elmesélni. Igazából nem is nagyon maradt meg. Persze azért el tudnám mondani, de nem olyan beleéléssel, mint mondjuk "A Patkányfogó"-ét. Egy kicsit kaotikus. A főhős elég nagy arc, de azért pár dologban hasonlítunk. "Így van ez a nőkkel. Valamit mindig jól csinálnak, még ha nem is olyan nagyon szépek, vagy ha éppen hülyék is, és az ember félig-meddig beléjük esik, aztán már nem tudja, hányadán áll. Nők. Jézusmária! Meg tudják őrjíteni az embert. Tényleg." Ezzel például nagyon egyet tudok érteni. Ki is írtam iwiw-re. Bernd das Brot, H. P. Lovecraft, és Szálasi Ferenc mellé. De nem csak ebben hasonlítunk, vagy értünk egyet. Én is majrés vagyok, és bizony én is szívesen kirohannék a világból. (Ki nem!?) A történet talán 2 vagy 3 nap történéseit írja le, de persze többször is visszaemlékezik. Viszont vége ennek sincs. Egyszer csak vége, de mintha nem lenne befejezve. Vagyis hát be van, van valami befejezés féle, de egy kicsit mintha lógna a levegőben az egész. "Ez az egész, amit el akartam mondani. Elmondhatnám talán még azt is, mit csináltam aztán, mikor hazamentem, hogyan betegedtem meg, meg minden, milyen iskolába megyek jövő ősszel, ha innen kikerülök, de ehhez már nincs kedvem. Tényleg nincs. Ez a téma jelen pillanatban nem nagyon érdekel." Ez a befejezés lényege. Van még ez után 2 bekezdés, de lényegtelen.

Egynek jó volt. Később teszek majd vele még egy próbát, talán. De nem vagyok jelen pillanatban elragadtatva tőle. Igaz párszor jól megnevettetett, de igazából semmi több.

Most itt reagálok Ceca nagyrabecsült kommentjére. A késés oka az, hogy arra gondoltam, hogy vizuális segédeszköz felhasználásával teszem mondandómat jobban érthetővé. (Magyarul készítettem volna pár képet. Ezek mondjuk elkészültek, de inkább nem sokkolom vele a közönséget.)

Én mindig is tudtam, hogy hájjal kenegetitek (Főleg te!) azt a dögöt. Csakis ez lehet a magyarázat. Egyébként valóban nincs rajtam olyan sok háj. De engem roppant mód zavar, mivel a kezeimet nem tartom elég erősnek/nagynak. És itt nem a hosszára gondoltam, mert úgy bizony néha túl nagyok. Ha olyan inget/pulóvert veszek, ami megfelelő a vastagságomnak, akkor a könyökömnél van a vége, ha olyant veszek, ami jó hosszban, abba meg még egyszer beleférnék. (Itt természetesen erősen túloztam, hogy ezzel is növeljem a hatást.)

Bizonyos szempontból tényleg igaza volt Klaunak, és Brendának is, hogy van bennem valami mackós. (Igen. Nagy, szőrös, és ha ingerlik feláll. És mindenki döntse el maga, hogy mire gondoltam.) No nem kinézetemet illetően, mert mint korábban írtam, elég gebe medve lennék. De a lelkem mélyén, én is egy nagy, nyugodt, szeretnivaló ember vagyok. (Milyen fura az emberi természet. A medvét sokkal kedvesebb állatnak tartja, mint a farkast. Ez utóbbitól jobban fél, pedig a farkas ha teheti elkerüli az embert, ha megérzi elfut. A medve nem. Az nekimegy, és nem kérdés, hogy (közelharcban) ki győz.) Korábban Michael Clarke Duncan volt a "példaképem". Mivel úgy véltem, és vélem ma is, hogy egy akkora darab emberrel nem nagyon állnak le kötözködni. Már csak a megjelenésével meg tudja védeni magát. Egy magamfajta nyeszlett emberkébe viszont könnyen beleköthetnek. (Szerencsére még nem fordult elő. Nem tudom, hogy mi lenne a vége.) Másrészről nevetségesnek tartom a sok felfújt egybenyakú "gengsztert", akiknek általában süt a butaság a képéről. Múltkor is találkoztam egy eggyel kerekezés közben, és majdnem a pofájába röhögtem. Szóval egy újabb ambivalens érzés.

A fogpiszkák mestergerendává változtatásán már dolgozok. No egyelőre csak alapozok. Nem házat, pedig az is bizonyára jót tenne az erőnlétemnek, hanem csak kisebb súlyokat használok. Valamiért sokkal jobban preferálom a súlyzózást, mint mondjuk a fekvőtámaszozást. És a gépeket is. Majd egyszer, ha már a saját kis lakásomban élek, veszek egy evezőpadot. Még régebben eveztem  a Max Eyth tavon, és imádtam. Nagy álom, aminek beteljesülésére nagyon kicsi az esély, egy saját kielboat. Kicsi az esély, mert akkor egy nagy folyó mentén kéne élni, és ki tudja hová vet a sors. Szóval valószínűleg marad majd az evezőpad. Ha marad a mostani lendület akkor később beszerzek pár komolyabb súlyzót. A mostaniakat anyutól "kölcsönzöm", és néha össze kell fogni kettőt, hogy érezzem, hogy van valami a kezemben. A haszon az a dologban, hogy közben tudom a német szavakat is tanulni, nem megy veszendőbe az idő, és nem alszok el tanulás közben. Szóval már csak ezért is megéri. De azért remélem, hogy meglátszik majd rajtam, hogy csináltam valamit. De ez még a jövő zenéje.