Megkésve bár, de annál kevesebb hangulattal...

Még Fonyódon elég pocsék volt a hangulatom, de a húgi valahogy felvidított. Borzasztó!

A hétvégén öcsivel telepítgettünk egy kicsit. Teljes rendszer újratelepítés. Vinfos, Ubi. Én még particionáltam is, mivel most kipróbálom a SUSE linuxot is. Réges-régen már volt, bár akkor még nem tudtam értékelni. Most meg egyelőre nem sikerült felraknom. Az a fránya particionálás dolog nem megy. Nem szeretném az egész vinyómat formázni, ezért óvatosan kell eljárni. A magyar oldalon pedig pont erről nincs semmi leírás. Mondjuk egy hibaüzivel most felraktam, de a GRUB nem látja, nem tudom kiválasztani. De nem csak ezt csináltuk öcsivel. Természetesen BattleField2-t is játszottunk. Nagyon odavan ezért a játékért. Én annyira nem, de had legyen meg az öröme, és azért nem szenvedek játék közben.

Szóval hazajöttem, és nem voltam már olyan hangulatban, hogy igazán novicsos bejegyzért írjak szülinapom alkalmából. Elképesztő! De szerencsére készítettem feljegyzéseket, így fel tudok idézni egy-két gondoltaot. Igaz ezek nem is a szülinapomhoz kapcsolódnak igazán hanem a Mindenszentekhez,  a "vidámpark" látogatáshoz. Persze mi is mentünk, mi is vittünk minden vackot, nálunk is volt idegeskedés. Minden, ami ezzel jár.

De miért is jár ezzel? Szerintem ez az ünnep is az élőkért van. A halottaknak úgyis mindegy. Ha nem gondolunk rájuk egész évben, csak amikor kell, akkor megette a penész az egészet. Ilyenkor mindig beindul a verseny. Legalábbis falun igen. Kinek van több, szebb koszorú, mécses a sírján. Egy kisebb vagyont elkölt az ember csak a kivagyiság miatt. Mondjuk az tény, hogy ilyenkor csodálatosan szép a temető! De már itt sem az érzelmi része fontos az ünnepnek. Nem szeretem az ünnepeket. A Karácsonyt sem. Akkor mindenkit nagyon szeretni kell hirtelen. Mindegy hogy esetleg éppen rossz napod van. Tudom, nekem majdnem mindig rossz napom van... Egyetértek apuval, és Attilával - Marika unokatestvére -, hogy ha az ember maghalt, akkor vége. Nincs értelme ennek a nagy temetőjárásnak. Ha nem adták meg a tiszteletet az életedben, akkor a halálodban hagyjanak békén. Ha meg megadták, akkor úgyis fognak rád emlékezni, nem kell a temetőbe kimenniük. Apu azt mondta, hogy neki nem kell milliós síremlék. Hamvasszuk el, és szórjuk a Balatonba. Már megint jó témánál vagyok...

A kainosok már ismerik, de azt hiszem, hogy itt vannak mások is, ezért ide is leírom - pontosabban a kainból bemásolom - a szülinapi tervemet:

Sajnos 12 évet várni kell a megvalósítására, mivel 22 már elmúltam, és a következő jó szám (A korábbi fő-fő kedvenc.) a 36. Tehát a 36. szülinapomat nov 2-án fogom ünnepelni. Nem akármilyen tortával! Mivel ilyenkor a sírok tele vannak gyertyákkal, mécsesekkel, és ugye a szülinapi tortán is gyertyák vannak, egy síremlék formájú torta lesz, rajta 36 gyertya. Szépen rajta lesz a nevem és a dátum 1984-2020 vagy az, hogy "Élt 36 évet". A meghívók pedig gyásztáviratok lesznek.

Ez lenne a nagy terv. Már meg is kaptam érte, hogy nem vagyok normális. És tényleg nem vagyok normális! Nem is akarok az lenni. Milyen snassz már normálisnak lenni?!

Valamit még akartam írni... Ja igen! Szépkislány még 1-én megemlítette, hogy tudja, hogy másnap lesz a szülinapom. Persze másnak nem köszöntött meg, de ez akkor is annyira jól esett! Pedig - ha emlékezetem nem csal - nem is írtam neki, hogy mikor lesz, csak az iwiw-en nézhette meg. Nem. Nem fogok semmilyen messzemenő következtetést levonni ebből, csak egyszerűen nagyon jól esett. Pedig úgy voltam vele, hogy hagyjanak engem békén, ne köszöntsenek meg. Ez - számomra - mindig ugyanolyan nap volt, mint a többi. Nem csak a nagy családi "Szeressük egymást!" ünnepeket nem tudom átérezni. Fórumról töröltem is az adatlapról a dátumot, így nem írta ki, de voltak páran, akik nem felejtetteék el. Mondjuk azért nem is olyan egyszerű. Egy április 25-öt sokkal nehezebb megjegyezni. Halottak napja nem egy olyan eltéveszthető dátum. Ceca ráadásul előre meg is köszöntött, amikor a húgi szülinapja volt. Tudom, hogy csak kedves akart lenni, de én ezt nem szeretem. Nem azt, hogy kedves, hanem, hogy előre felköszöntenek. Nekem eddig mindig előre volt hozva a szülinapom. Mindig együtt volt megtartva húgiéval. Persze "csak" 16 éve. Mindegy, majd a 36. talán emlékezetes lesz...

 

Még annyit, hogy ma láttam Anitát az utcán, aki feltünően nem akart észrevenni.

Igazából csak azt a hatalmas hírt akartam elújságolni, hogy a novics ápdét nagyon jól működik. Már a 34-es derékbőségű farmeromat is le tudom tolni a csípőmön. Természetesen úgy hogy be van gombolva. Még mielőtt valaki nekiáll kötekedni.

De azóta lett egy sokkal érdekesebb téma! Anita válaszolt! Kedvességgel úgy látszik, hogy sokkal többre megy az ember. A lecseszészemre nem reagált, de a harmadik levelemre igen. Bocsánatot kért, hogy nem írt. És persze iszonyú bunkónak tartja ezért magát. De úgy véli, hogy nem kérhetem számon rajta, hogy miért nem írt. Magyarázkodni sem fog. És megkért rá, jobban mondva felszólított, hogy zárjuk le a témát. És szerintem a kommunikációt is. Azért én még írtam neki. Hisz' tudjátok milyen vagyok... Nem tudom, hogy miért nem válaszolt már az első levélre. Én úgy gondolom, hogy valami érzelmi dolog lehet mögötte - bár szerintem csak én gondolom így, és nem ez az igazság. Főleg, hogy magyarázkodni sem akar. Nem talál ki semmit.

És ismét a kedvenc témám: Klau. Ő is kért már tőlem bocsánatot, és tartotta magát bunkónak. Ő sem válaszolt. Majdnem két hétig. Persze azóta sok jég elolvadt a sarkokon. Azóta már össze is kaptunk. Ceca kérdezte is, hogy "min lehet a nem-kapcsolat ezen fázisában összekapni???" Nagyon várom már a pénteket. Nagy döntés lesz! Ha nem jön, és még csak nem is ír, akkor törlöm msn-ről, és kész vége! Ha ír, akkor azt hiszem beletörődök, ha találkozunk, akkor meg hepi leszek.

A következő Szépkislány. Ő is bocsánatot kért tőlem, hogy nem volt 2-3 napig skype-on. De vele teljesen más a helyzet, mint az előző két hölggyel. Ráadásul beszéltünk is tegnap. De erről már beszámoltam.

Bár régi történet, de itt van az én drága Szilviám is. Ő is hányszor bocsánatot kért, és hányszor próbált megbántani. A végleges szakítás után még egy jó darabig ment köztünk az üzenetváltás. Bár volt egy nagyobb - pontosan 202 órás - szünet. Próbált megbántani, hazudott, hogy könnyebb legyen, de sehogy sem volt az. Amíg meg nem szakadt az a bizonyos valami. De még néha ma is meg-megjavul az összeköttetés, zár az áramkör, és nekem rossz.

És ha már ilyen szép kis felsorolás lett belőle, akkor nem hagyhatom ki Brendát sem. Az ő esete aztán végképp más! Vele teljesen másfajta kapcsolatban vagyok, és nem is akartam másmilyent soha. De épp a minap kért elnézést, hogy olyan nagyon hallgat. Már valóban nem olyan ütemű köztünk az információáramlás, mint korábban - akár 2-3 levél naponta. Azok az idők már elmúltak.

Hiába no! Nekem nem szeretnek válaszolni. Brenda kivétel! Neki van igazolása a mulasztásra. Msn/skype-on is én szoktam megszólítani az embereket. Persze itt is van kivétel, de ez csak erősíti a szabályt. Klau egyszer szólított meg, de akkor rejtve is volt fent, hogy csak velem tudjon beszélni. Szépkislány még soha, igaz elég fiatal a kapcsolatunk, és a játékon belül szokott írni.

Mára legyen elég ennyi! Nagyon elkényeztetlek titeket...

 

 

Ááááá!!! Elba...ltáztam! Elveszett, amit írtam. Most kezdhetem elölről! Ezért most nem lesz olyan részletes, mert már fáradt vagyok, és nincs kedvem megint mindent leírni.

Klau írt. Persze előbb reggel megsürgettem. Már nem Kváron van, hanem Bfüreden. Persze korábban nem mondta nekem, hogy csak egy nap lesz Kváron, csak azt, hogy szerdán megy haza. Írtam neki, hogy szerintem nem is akar találkozni. Valami mindig közbejön, vagy ő nem mond el mindent, és ezért hiúsul meg a találkozó. Kértem, hogy akkor ő mondjon valamit, hogy mikor. De nem írt. Persze ez nem meglepő. Hazafelé a buszon írtam neki, hogy akkor péntek 3 óra. Akkor ér be a vonatom Fonyódra, és én utána jó sokáig nem megyek oda, szóval most vagy ha nem is soha, de nagyon sokára. Még nem válaszolt. Én ott leszek. Kíváncsi vagyok, hogy ő ott lesz e. Mert igazán jó lenne megbeszélni, hogy most mi van. Ha ez így megy tovább, akkor el fogok hidegülni tőle. Szépen lassan visszacsúszik a ranglistán, vagy talán le is kerül róla. Ezt meg is írtam neki. Jobb ha tisztában van vele. Pénteken már okosabb leszek...

Szépkislány is írt. Persze csak a játékon belül, de ma skype-on is beszéltünk. (Ezt mindig úgy kell érteni, hogy chateltünk.) Szépen körbeudvaroltuk egymást. Ő is engem! De semmi komoly. És ez jó! Csak beszélgetek vele, de nem leszek - legalábbis nem hiszem - belé szerelmes. Csak egy - történetesen nagyon csinos - ismerős.

Anita persze kilóg a sorból. Nem írt. Pedig reggel olvasta a levelet. De nem törölte ki! A másodikat - lecseszés - kitörölte. Még az első is megvan neki. Nem tudom, hogy ez jelent e esetleg valamit, vagy csak egyszerűen elfelejtette kitörölni. Jó lenne ha jelentene valamit. De nem bízok benne.

A tanfolyáson vettünk ma egy kis számítógép történetet is. Egyébként meg a Vezérlőpultban szórakoztunk. Nagyon izgi volt! Ma sem beszélgettem egyik csoporttársammal sem. A szünetekben Klauval voltam elfoglalva. Sajnos nagyon rossz helyen ülök. Első sor, belső sarok. Mellettem a fonyódi faszi ül, mögöttem az a nő, akivel először találkoztam -itt, mert ugye a fonyódi csókát régebb óta ismerem. A fiatalság hátul tömörül. Oda kellett volna ülnöm, és akkor mindjárt könnyebb lenne a dolgom. Így viszont hátra kell mennem hozzájuk ha ismerkedni akarok. Majd meglátjuk mi sül ki belőle.

Most viszont lépek, mert majd leragad a szemem és holnap megint nagyon korán lesz reggel.

 

 

Kaptam is, és küldtem is. Kaptam rendeset is, és elektronikusat is. A rendes egy szülinapi üdvözlet a keresztanyáméktól. A húgi is most kapta meg. Neki előbb lesz 3 nappal, de ő már ki is nyitotta. Én várok vele. Ezzel tudok várni. Tudom, hogy mi van benne. De azt hiszem, hogy a szülinapnak is szánok majd egy egész bejegyzést. Készüljetek fel, hogy nagyon vidám lesz. Mint minden szülinapom.

Kaptam "levelet" Szépkislánytól is. Pár napig nem írt. Ma sem volt túl bőbeszédű. De megdicsérte a bemutatkozó szövegemet az adatlapomon. Tegnap este írtam. Sajnos csak a játékon belül írt, nem jött fel skype-ra, mert ment csavarogni. De azt mondta, hogy holnap lesz. Majd meglátom.

Aztán kaptam levelet - még tegnap - Klautól is. A korábbi levelemre válaszolt. Megint bocsánatot kért. És én megint nem tudok rá haragudni. Nem tehetek róla, valamiért nem megy. Írtam neki - sms-t -, hogy jó lenne ha Kváron mégis tudnánk találkozni, mert sok megbeszélni valónk lenne, és erre msn nem alkalmas. Ezt ő is írt, hogy ott nem tud ilyen dolgokról beszélni. Én viszont nagyon keveset leszek Fonyódon, szóval most vagy soha. Azt hiszem, hogy inkább soha lesz a válasz. Vagyis szokásához híven nem fog válaszolni. Azt hiszem ez az ügy még a Szilvinél is bonyolultabb lesz.

Aztán végül egy levél, amit én írtam, és amire soha nem kapok majd választ. Igen. Megint írtam Anitának. Egyszerűen nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Nagyon böki a csőrömet a dolog, és az ilyen szokott nekem segíteni. Ha kiírom magamból, akkor már jobb. Ezért is írom ezt. És írok hosszú-hosszú leveleket. Azt hiszem, hogy most egész kedves voltam vele - Anitával - talán mégiscsak lesz válasz. De nem fűzök hozzá komoly reményeket.

Majdnem kapott Szilvi is egyet. Reggel a buszon valamiért állandóan körülötte forogtak a gondolataim. De aztán sikerült visszafogni magamat. Jó lenne már találni valakit, aki pótolhatja.

Ha már busz: szerencsére ráérek egy későbbi busszal bejárni, ami plusz egy óra alvást tesz lehetővé. Igaz, hogy így kések óráról, de a tanár ma még nem is volt bent. A busz nagyon jó, van rajta hely. És nem csak nekem, hanem a lábamnak is! Ami nagy szó. Bár elég rázós az út amerre ez jár. Hosszú idő óta először, megint rosszul voltam a buszon. Pontosabban nem éreztem magamat olyan jól. Ez szerencsére - általában - 10-15 perc után elmúlik, de addig elég vacak érzés. Hazafelé is jó volt. Csodálkoztam, hogy hol van a nagy diáktömeg... aztán a buszon leesett, hogy nekik szünet van. Jövő héten már közelharc fog dúlni az ülőhelyekért. Ebben pedig nem vagyok jó. Nem szeretek tolakodni, és egyébként is átadnám a helyem valakinek. Szóval én majd szépen a végén felszállok. Állni tudok, csak a kabátot tudjam majd levenni, mert télen garantált lesz a rosszullét ha kénytelen leszek nagykabátban utazni. Nyáron meg csak kibírom valahogy. Jó hír viszont, hogy ma nem lettem senkibe se szerelmes a buszon.

És a tanfolyamon sem. Ugye óra előtt nem volt idő, mert a tanár előtt estem be. Az első szünetben meg mire felkeltem, a terem szinte üres volt. Mindenki rohant ki bagózni. Ilyenkor kicsit sajnálom, hogy nem cigizek. Ez - is - egy kapcsolatteremtési módszer. Szépen kivonulnak együtt füstölni, és közben megismerkednek. De majd veszem a bátorságot és kimegyek én is egy kis "friss" levegőt szívni. De ez még korántsem biztos. A mai tananyag roppant mód "érdekes" volt. Nagyon az elején kezdtük a számítógépes ismereteket. Én halálra untam magamat. Volt, hogy csukott szemmel ültem a gép előtt. Sajnos még CRT monitorok vannak, és a gép is csak 800x600-at viszi 32 bites színmélységben. És nincs rendszergizda jogunk. Ez nekem nagyon fura. Már nagyon régen nem használtam gépet - huzamosabb ideig - redszergizdai jogok nélkül. És még az asztalt sem formálhatom kedvem szerint, nem lehet pl. objeckt ddockot telepíteni, vagy másik egérmutatókat. Arról ne is beszéljünk, hogy görgős egerünk van. És a billentyűzet sem olyan jó, mint az enyém. És egy csomó bajom van. A csóka egyébként jó órákat tart, nem azzal van a gond, de nagyon alapokon kezdünk  - igaz én is tanultam azért egy-két trükköt - és nagyon be van korlátozva a mozgásterünk.

Ha ez már ilyen csalamádészerű valami lett, akkor azt is megemlítem, hogy voltunk húgival kerekezni. Nem volt olyan jó melegítőben tekerni, néha hozzáértem a fogaskerekekhez, de kellett, mert hideg volt. Lementünk Bmáriára, csinált pár képet. Egyet rólam is. Meg lehet nézni az iwiw-en. A kabátom jól vizsgázott, csak a nadrágot kell majd megvennem, és a kesztyűt elkunyerálnom - vagy azt is vehetek - és mehetek is Fonyódra.

Ez lesz az utolsó. Egy kis - tényleg kis - filmkritika. Jobban belegondolva csak ajánló. Megnéztük a HellBoy2-t. Nagyon jó! Látványos és vicces. Mint az első rész. Nem lesz soha egy Csillagok Háborúja, de nagyon jól ki lehet rajta kapcsolódni. Aztán megnéztük "A Szomszéd nője még mindig zöldebb"-et is. Az igazán ütős az Apus névre hallgató vénember volt. Egy-két megmozdulásán könnyesre röhögtük magunkat a húgival. Már említésre méltó nem is nagyon volt benne. Majd egy komoly film következett az "Egy makulátlan elme örök ragyogása". Egy szerelmes film. Nagyon jó. Nekem nagyon tetszett. Még az agymosás után is szerették egymást. Ez nekem nagyon tetszett. Szilvi jutott róla eszembe.

De nem akarok emozni, esetleg novicskodni, szóval itt most be is fejezem.

 

 

Az előző bejegyzés úgyis olyan optimistára sikeredett - hozzám képest. Ez nem lesz az!

Nem mondom, hogy nem bírtok aludni, azért írok most. Bírnék. Már félálomban voltam, amikor megszállt az ihlet. Filóztam is rajta, hogy felkeljek-e. Mint a mellékelt ábra is mutatja, felkeltem. Felkeltem, mert az a bizonyos ihlet nagyon megszállt, és szerintem a téma is jó. Féltem, hogy elfelejtem. Mert rendszerint el szoktam.

Vajon miért nehéz dolog az őszinteség? Miért nem tudja az ember egyszerűen azt mondani/írni a másiknak, hogy bocs, de most nem vagyok rád kíváncsi. Igen most főleg levelekre, msn/skype, sms megkeresésekre gondolok. Mostanában ez lett a divat? Hallgatunk? A másik meg majd megunja egyszer. Elég hülye módszer. De Anita ezt a módszert vetette be ellenem. És végül is bevált! Nem fogom többet keresni! De a véleményem is megvan róla. A kifogás keresés legalább valami kis kreativitást igényel. No persze az sem mindig. Vannak jól bevált kifogások is. Klau legalább kreatív volt. Mindent kitalált, hogy miért nem írt olyan sokáig. Bizonygatta, hogy nem tehetett róla, és hogy neki is rossz volt. De most - is - lebuktatta magát. Ha olyan fene mód hiányoztam neki, akkor mi a fészkes fenéért nem keresett meg soha msn-en, amikor ő is fent volt, és én is. Vagy miért hallgat akkorákat ha beszélünk? Beszélünk!? Én beszélek, ő meg bejelenti, hogy bocs, de menni kell. Nincs nekem erre szükségem! Mégis én vagyok mindig az, aki megkeresi. Ma is beszéltem vele. Jól össze is vesztünk. (Röviden annyi, hogy mind a ketten Kváron leszünk, de mondtam, hogy úgysem fogunk találkozni. Erre bevágta a durcát, merthogy ő tudja, hogy miért nem. Kitalált magának valamit. De én írtam, hogy délelőtt tanfolyás. Esetleg délután. De neki az nem jó. Mondtam, hogy ezért nem fogunk. Aztán szóvá tettem, hogy mekkorákat hallgat. Erre visszavágott, hogy ő nem pcbuzi. De azért korábban még a kincse voltam. Erre én bepöccentem, kikértem magamnak, és leléptem. De ő írt, hogy én sértődök meg könnyen, nem ő. Majd kijelentkezett.) Én meg írtam egy emilt, hogy kiadjam a dühöm - egy részét - és egy sms-t, hogy ugyan olvassa már el. De még nem olvasta. Egyébként személyes találkozót javasoltam Kváron. Tudom, hogy hiba volt. Hagynom kellene a fenébe. Bolondítsa a barátját, vagy akit akar. De nem tudom. Nem szerelem, vagy hasonló miatt. Inkább a makacsságom. És, hogy enyém legyen az utolsó szó. Ez utóbbi persze hiú ábránd.

Klau azért is passzol a témához, mert ő őszinte velem. Állítólag. Szeretném elhinni, de már nem tudom. Egyszerűen annyiszor ellent mondott már saját magának, hogy nem tudok hinni neki. Ezt nagyon sajnálom. De én őszinte vagyok vele az fix. Én - szinte - mindenkivel az vagyok. És nyers is. Ebből néha bajom is származik.

Szilvivel nem tudom, hogy mi a helyzet. Addig biztos őszinte volt, hogy szeretett. Vagy ha nem, akkor nagyon ügyesen építgette ezt a hazugságot. Sok apró elejtett szó, fura viselkedés, nézés... De hogy én lennék az, akit mindig is szeretni fog!? Nem tudom. Ezt azután mondta, hogy azt mondtam, hogy ő mindig is fontos lesz a számomra, már van egy fix helye a szívem egyik sarkában. Én ezt teljesen komolyan gondoltam. Ez feltételezem látszik a bejegyzéseimből is. Ha nem is róla írom a legtöbbet, de azért nagyon sokat gondolok rá.

Szar ügy, hogy egy kapcsolat elején taktikázni kell. Legalábbis kaptam ilyen tanácsot bőven. Nem szabad őszintének lenni. Ez annyira kiábrándító! No persze az igazi felbukkanása esetén talán nincs erre szükség, de úgy néz ki, hogy minden más esetben igen. Nem önthetem ki neki a szívem, nem mondhatom meg, hogy mennyire vártam már, hogy írjon. Legyek flegma, mert az beindítja őket. Csináljak úgy mintha nem is érdekelne. Tehát csapjam be! Tudom, hogy én vagyok naiv, én nem járok ebben a világban, de ez akkor is gáz. (Itt most egy jó darabot ki kellett törölnöm, mert bizony nagyon elragadott az a bizonyos hév...) Később persze lehet, sőt kell is, őszintének lenni. De az elején tanácsos nem annak lenni. És itt a bökkenő! ezért nem megy ez nekem. Én szeretek őszinte lenni. És ha valakit szeretek, vagy legalábbis jó úton járok afelé, hogy megszeressem, nem akarom becsapni. Szilvivel azért - is - volt egy könnyű, mert kevés volt az idő, és ezt a hazudozós részt átugrottuk. Egyből a lényegre tértünk.

Hazugságra persze szükség van. Kegyes hazugságokra. Kedves hazugságokra. Egy nő meghódításához szükség van rájuk. Nem mondhatja nekik az ember, hogy nem ők a legszebbek a világon. Ha mondjuk tényleg szereti, és nagyon szereti, akkor ez nem is hazugság, akkor ő a legszebb. Még reggel, smink nélkül is. Bár szerintem egy nő akkor igazán szép, amikor melletted, hozzád bújva ébred.

Egy hazugságok nélküli világ rosszabb lenne. De azért nyugodtan lehetne egy kicsit több őszinteség az életünkben. Az megkönnyítené.

Az idő ólomlábakon jár... Na jó, ezt most hagyom abba.

Tehát elég lassan múlik most az idő. Még csak 2 napja tart a 4 napos hétvége, de én már nagyon unom. Már mennék a tanfolyásra, mennék emberek közé. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire fog hiányozni. Nem történt semmi extra, de mégis várom a folytatást. Remélem, hogy sikerül majd mindenkivel összeismerkednem. Még a buszos kis hölggyel is. A "szerelem" egyébként már el is múlt. Mindig így van ez.

22 más téren is szerencsét hozott. Vagy tán szerencsétlenséget? A netes hülyeségben, amivel mostanában játszok, megismerkedtem egy kis hölggyel. Még korábban meghívott a rendjébe, de akkor visszautasítottam. Aztán mégis írtam neki, hogy belépek, ha megadja az msn címét. Megadta! (Ahogy Gyuri bácsi szokta mondani.) De azt nem tudja használni, mert valamiért nem mükszik neki. Aztán megadta a skype nevét is. Nem volt egyszerű menet. Egy darabig eltartott, de megadta. Aztán este majdnem 2 órán át beszélgettünk. Persze a legfőbb téma a játék volt, de azért másról is volt szó. Iwiw-en is megkerestem, és ő is engem. Persze már láttam róla képet a játékban lévő profiljában. Ezért is léptem vele kapcsolatba. Szerintem nagyon szép. Bár nem az én "fajtám". Egy kicsit plázacicás. De nem is felszedni akarom. Akkor miért volt fontos a kinézet? Itt most annyiból, hogy nagyon nem passzolt a játékhoz. Egy ilyen lány mit keres egy ilyen játékban!? Ez fúrta az oldalamat. Na jó! Persze, hogy nem lett volna mellékes, hogy ha jobban összemelegedünk. Még nem is lakik olyan messze. Nagykanizsán. De tényleg nem ez - volt - a fő cél. Van barátja is, ahogyan a szavaiból kivettem. Tudom, hogy mit mondanak erről, hogy melyik nő foglalt, de az ilyen engem akkor is zavar. Mondjuk egy rövid beszélgetés alkalmával - akkor ért haza, és még kabátban ült le a gép elé - közölte, hogy egyedül él. Teljesen váratlanul, és oda nem illő módon. Nagyot néztem, és még most sem értem, hogy miért írta. Majd rákérdezek legközelebb. Tegnap csak ennyi volt a párbeszédünk, ma pedig ennyi sem, mert még mindig fáj a feje. Ezt nagyon sajnálom, mert jó volt egy új "arc". Akikkel szívesen beszélek bármikor, azok rendszerint nincsenek msn-en, a többiekkel meg nincs miről. Remélem most nem bántottam meg senkit.

Ma nagy unalmamban a skype-on kerestem új "prédát". Megnéztem, hogy kinek "skype me" az állapota. Persze csak magyarok között keresgéltem. Egy darabig vacilláltam, de végül mégis rászántam magam, és megszólítottam az egyiket. Természetesen egy hölgyet. Sajnos mellé trafáltam. Nem az én korosztályom a képe alapján. Nem is beszéltünk mondjuk sokat, mert elment aludni. Szóval ma estére - is - beszélgetőtárs nélkül maradtam. Ezért is írok ide. Ez majdnem olyan, mint a legutóbbi - és még jó sokáig az lesz - beszélgetésem "Klauval".

Még csak annyit, hogy tegnap reggel alig bírtam az ágyban maradni, annyira fel akartam kelni. Ilyen is nagyon régen volt. Vártam már a reggelt, a következő napot. Pedig éjfélkor feküdtem le aludni, akkor fejeztük be a beszélgetést Szépkislánnyal. Bizonyára ő volt az oka. No és persze 22-e más élményei. Még a buszozást is várom. Remélem látom még a „szerelmemet”, és nem leszek olyan balfék, és gyáva - etc. -, hogy elszalasszak egy lehetőséget a megismerésére. A csoporttársaimnál minden bizonnyal nem fog ez megtörténni. A szünetekben szépen akkurátusan összeismerkedek velük.

A mai nap nagyon korán kezdődött. Hű de korán! Ráadásul egész furán aludtam. Nem rosszul, hanem furán. Többször is felébredtem és megnéztem az órát. Na ja. Izgultam, nehogy elaludjak. Egész sok hülyeséget is összeálmodtam. Gondoltam is - egy-egy felébredés alkalmával -, hogy le kéne vésnem őket, mielőtt elfelejtem. De nem tettem, így el is felejtettem őket. Csak arra emlékszek, hogy igazán mókásak voltak. Végül azonban sikerült időben felkelnem. Sőt még anyuékat sem vertem fel Bernd das Brotos ébresztőmmel - a szobatársam az albiban imádta. Nem is csaptam nagy zajt, minden frankón ment. Még reggelizni - vagy inkább hajnalozni - is volt időm. A buszt is simán elértem. Meglepődtem, hogy milyen sokan voltak rajta. Marcaliban nem mentem el a végállomásig, ahonnét a másik buszom indult, hanem kihasználva a gyönyörű időt - csillagos ég, és ennek ellenére nagyon kellemes levegő - és sétáltam egyet Marcali "belvárosában". Aztán megint meglepődtem. A másik buszon is sokan voltak. Amikor felvételizni mentem ugyanezzel a busszal, akkor még fele ennyien sem voltak.

Útközben volt szerencsém belehallgatni jó pár beszélgetésbe, ami körülöttem zajlott. Ha szociológus lenne a végzettségem, akkor bizony sok érdekes dolgot figyelhettem volna meg. Egy kis csaj azzal hencegett, hogy előző évben 30 igazolatlanja volt, de csak 12x bukott le, és írták be. És még hallottam jó néhány "szökési" tervről is. Mindenki menekülni akart az iskolából. Én sem szerettem túlságosan suliba járni gimiben, de azért soha nem lógtam el óráról. Egyetemen pedig majdhogynem nem is volt óra, ha én nem voltam ott. Mások azzal dicsekedtek, hogy át szokták verni az osztályfőnöküket, vagy azzal, hogy milyen pocsék lett a legutóbbi dolgozatuk. Fura volt ezt hallgatni - másfél órán át. Mondjuk az tény, hogy nem hiszem, hogy túl sok gimnazista lett volna köztük. Inkább a szakmunkás vonal volt erős. Ezzel most nem akarom a szakmunkásokat leszólni, mert van köztük sok, aki rendesen tanult, és ért a munkájához. De a link alak is nagyon sok közöttük.

Aztán jól megérkeztem a helyszínre. Én voltam a második. Egy harmincas nő volt már ott. Meglepő módon én kezdeményeztem a beszélgetést, ami nem volt túl gördülékeny. Aztán lassan megjöttek a többiek is. És micsoda kellemes meglepetés! A csoport 2/3-a hölgy, ráadásul az én korosztályom! Rajtam kívül még van 3 srác, és a fonyódi virágos férje. Aki jól meg is ismert, és a szünetben beszélgettünk. Ma inkább csak mindenféle papírmunka volt. Nem is maradtunk sokáig. A csóka, aki tartja nagyon rendes. Én például ráérek majd a 6:30-as busszal menni, ami 8-ra van bent. Így ugyan kések kb. 10 percet, de mondta, hogy hacsak nem nagyon fontos az anyag, akkor nem számít. Tehát ráérek egy órával később kelni. Ez azért nem jött rosszul. És még át sem kell szállnom! Tiszta haszon.

Aztán hazafelé a buszon, megint szerelmes lettem. Igaz, én majdnem mindig az vagyok. Láttam egy olyan csodaszép lányt! Nem az a kirívó, mindene kilóg, műköröm etc. típus - persze az ember fia az olyant is megnézi, de... - ő olyan egyszerűen szép. Ő az én esetem. Nem részletezném, higgyetek nekem! És még csak nem is - túl - fiatal! Meglestem, kék diákja van, tehát egyetemista. Gondoltam, hogy ha jön Marcaliig, akkor bizony összeszedem minden bátorságom, és ajánlok neki egy üzletet. Én meghívom egy sütire, ő pedig megadja valamelyik elérhetőségét. El is jött addig, de ő is átszállt arra a buszra, amivel én is jöttem. Itt már nem volt bátorságom. A zárt tér zavart. Reméltem, hogy Kéthelyen száll le, bár még soha sem láttam, de ez nálam nem jelent semmit. De amikor egyszer hátrafordulok, azt látom, hogy már leszállt. Tehát marcali a kishölgy. Remélem lesz még szerencsém találkozni vele. Ha nem, akkor lesz új szerelem! A csoportban is vannak nagyon csinos hölgyikék. Majd alakul a dolog. Szépen lassan megismerkedek velük is.

 

Elég macerás dolog mindig egy találó címet kiötlenem. Gyakran nem is sikerül. Ez most egy mintapéldány. De a témát nagyjából fedi. Ez a kiinduló gondolat, aztán valószínű megint jól elkalandozok. Morrowind rulez!

Tehát akkor! Mint írtam reggel, ma nem busszal mentem be Marcaliba, ellenben autóval. Így nem állt módomban találkozni Anitával. De így sem maradtam ex osztálytárs nélkül. Ma a Ritával találkoztam. A marcali OTP-ben, ahol dolgozik. Anyu ismerte meg, én igazából nem is néztem körül. Aztán bekommandóztunk hozzá, mert nem tudtuk, hogy milyen számot kell választani a mi esetünkben, de csak a papírt kellett odaadni, és ennyi volt. Nagyon kedves volt. De lehet, hogy ez csak az ügyfélnek szólt, és nem a volt osztálytársnak. Vele soha nem voltam különösebben jóban. No persze volt, hogy sokat játszottam vele is, mivel a szomszédjában lakott egy másik osztálytársam, a Norbi. Ők azt hiszem unokatestvérek is. Vagy valami hasonló. Egyébként nagyon jó utcában laktam, majdnem a fél osztály itt lakott, és még vagy egy fél tucat gyerek +/- 1-2 év korkülönbséggel. Volt játszótárs bőven. Az utca nyugis, lehetett azon is játszani, noha "Az utca nem játszótér!". Itt az volt. A közelben van a suli, és az ovi is. Oda is lehetett menni. Szóval nagyon jó kis helyen lakunk ilyen szempontból. De most nem erről akartam írni. (Én mondtam, hogy megint elkalandozok.) Szóval nem voltunk túl jóban, még ha nem is voltunk rosszban. Nyolcadikban már egy kicsit idegbajosnak tartottam. Egyszer nekiállt körzővel nyeszetülni a csuklóját. Mi csak röhögtünk rajta. Szerencsére nem lett baj belőle, de ez nagyon megmaradt. Lehet, hogy mindenki teljesen megváltozott? Mindenki a korábbi énjének inverse lett? Én talán nem. Vagy mégis? Sokat változtam az igaz, de nem hiszem, hogy annyit változtam volna. Vagy csak nem veszem észre magamon, mert szép apránként történt és nem tűnt fel. A többieknél pedig hirtelen egy közel 10 éves jellemfejlődést tapasztalok. Lehetséges. Bár azt hiszem, hogy én nem változtam annyit. Én most is olyan kis tanár kedvence puncs vagyok, mint korábban. Az igaz, hogy már nem a kémia a kedvenc tárgyam. De még ma is azt mondom, hogy majd akkor futok, ha kergetnek - vagy ha nagyon-nagyon muszáj. Bár ezt megcáfoltam akkor, amikor gimiben minden reggel elmentem futni. Én hülye! Na tessék! Már megint hol járok!? A Ritáról még annyit, hogy nagyon megszépült ez alatt a 9 év alatt. És egy pöppet bunkó voltam vele. Vagyis nem voltam elég udvarias. Persze lehet, hogy ez a legtöbb embernek fel sem tűnt volna, de engem nagyon tud zavarni. Írtam is bocsánatkérő emilt neki. De még mielőtt bárki kombinálni kezdene: Nem akarok tőle semmit!

Áttérek a következő eseményre, mert soha sem fogok végezni. Elkerekeztem Fonyódra. Elég sokáig - 11 után indultam - kellett várni, hogy felszálljon a köd, mert elég vastag volt - volt, hogy csak 20-25 méter volt a látótávolság - és nem lett volna szerencsés kerékpárral elindulni. Főleg, hogy még mindig nincs láthatósági mellényem. Igaz így könnyen túleshettem volna az élet küzdelmein. De én, mint korábban írtam, nem teszek ezért semmit. Egész kellemes idő volt, a térdem sem fázott, pedig tartottam tőle. Fonyódon aztán nagy munkába csöppentem. Ma cserélték ki az ablakok nagy részét műanyag - A műanyag egy más világ. Tiszai Vegyi Kombinát. - nyílászárókra. Költöztettem a Marika nénit, hordtam téglát, és elbeszélgettem a kőművessel. Ő apunak régi-régi ismerőse. De nem egy messzi-messzi galaxisból! És persze a Marika nénivel is beszélgettem. Szegény nagyon beteg, ágyhoz van kötve - de csak képletesen. És bizony már egy kicsit zavart is. Ez a nagy felfordulás meg rátett erre egy lapáttal. De én türelmesen beszélgettem vele. Megvan a napi jó cselekedet mára is. Viszonylag korán elindultam haza, mivel semmi kedvem nem volt sem maradni tovább, sem sötétben hazatekerni. Ez utóbbi miatt még maradhattam volna egy kicsit, de ahhoz ugye nem volt kedvem. De ennek így kellett lennie. Mikor gurultam ki a kapun, a második szomszédból akkor jött ki Klau és a barátja. Láttam őket, amikor arra néztem egy pillanatra, hogy jön e autó. Nem jött így gyorsan el is indultam. Végülis már az utca közepén esett le, hogy ők azok, ezért nem is köszöntem nekik. Persze mondjuk megállhattam volna, és odamehettem volna. De minek!? Most egyébként is haragszok rá. Át is rendeztem az msn-en a partner listámat. Csináltam egy "Futkosót", oda került ő, és lev_master is. Tegnap a srác nagyon elvetette a sulykot. De ez a bumeránggal ellentétben nem jött vissza.

Holnap pedig kezdődik az nagy tanfolyás! De jó lesz 4:36-kor kelni! Amikor újságoztam, akkor egy órával korábban keltem, és nem is volt azzal gond. Persze azért az más volt, hiszen ott a friss levegőn voltam. Ott azért felfrissül az ember. És miután hazaértem, megkajáltam és irány az ágyikó. De most erre nem lesz lehetőség. És még csak nem is friss levegőn leszek, hanem először buszozok egy csomót, majd fejtágítás jön. Aztán délután még a németet kell nyomatni. Jó lenne ha mikuláskor összejönne a vizsga. Az hatalmas megnyugvással töltene el. Óriási megkönnyebbülés lenne. A záróvizsgától nem féltem ennyire. Még az érettségitől sem, pedig akkor még nem volt ilyen vizsgarutinom, mint most.

Na, mára elégedjetek meg ennyivel! Majd holnap jól beszámolok, hogy milyenek a csoporttársaim, akikkel a következő 9 hónapban össze leszek zárva. Állítólag lesz egy ismerős is. Az egyik fonyódi virágos nő férje. Ott van az üzletük a miénktől nem messze. A nőt jól ismerem, a faszit csak látásból.

Anita bizonyára nagyon bánja, de ma nem láthat engem. Anyuval megyek be kocsival, mert neki is van elintéznivalója Marcaliban. No persze lehet, hogy egyébként sem azzal a busszal jött volna, mint tegnap. Ez már sosem fog kiderülni. De úgy vélem, ettől még jól fogok aludni.

Tegnap este Klau újra fent volt msn-en. Én nem beszéltem vele. Nem akartam. A múltkor ő tartott vissza, amikor menni akartam, de nem írt szinte semmit. Aztán meg kilépett. De azért elköszönt előtte. De ez sem sokat enyhít a dolgon. Most nem fogok hozzászólni. Majd ő, ha akar valamit. Ha nem, úgy is jó. Ez az egész csak azért érdekes, mert azért egy kicsit felkavart a dolog. Este róla álmodtam. Ez mondjuk így nem teljesen igaz. Csak a szeméről. Már jó ideje nem álmodtam - jobban mondva nem emlékeztem rá, hogy mit -, de ma újra. Persze ma is elég zavaros volt, hogy hogyan keveredtem a kishölgy közelébe, akinek szakasztott olyan szeme volt Klaunak. Az egészből jóformán annyira emlékszek, hogy addig igazgattam a haját, hogy megcsókoltam. No persze ő sem ellenkezett. Egyébként ez volt az első csók. De már nem tudom, hogy ki volt, vagy hogyan is kerültünk ilyen szoros kapcsolatba. Persze, egy csók nem a világ legnagyobb dolga, de itt elég komoly érzelmi töltés is volt mellette.

Az álomtól teljesen függetlenül úgy döntöttem, hogy ma eltekerek Fonyódra. Még szép, hogy attól függetlenül, hiszen ezt még tegnap este eldöntöttem - jut eszembe. No persze leeht, hogy ezért álmodtam azt. A döntésnek ahhoz sincs köze, hogy fent volt msn-en. Egész egyszerűen sokáig nem tudok majd tekerni, mivel minden hétköznap megyek tanfolyásra, és az idő kezd hűvösre fordulni. No persze ha beszerzek egy kerékpáros gatyát, akkor ez nem lesz gond. Azt hiszem, hogy megelőlegeztetem a szülinapi ajándékomat.

Most mennem kell...

Ma volt benne részem bőven. És holnap jön a ráadás!

A mai nap már hajnali 6:36-kor elkezdődött. Hú de rosszul voltam! Pedig holnap is ekkor kelek. Holnapután meg 4:36-kor. Aztán minden munkanap 4:36. De várom már. Huhú! De most nem ez a téma. A napom tehát egész szörnyen indult és csak rosszabb lett. A buszok olyan szinten késtek, hogy elértem még egy korábbi buszt, ami később jött, mint a kései busz menetrend szerint. Na ezt jól megaszondtam, de azért remélem érthető. Ráadásul Anitával is találkoztam. Ez mondjuk így egy kicsit túlzás. Én türelmesen álldogáltam a buszmegállóban, amikor a nővére lehozta kocsival. Beálltak a buszmegálló mellé, de nem szállt ki. Meg is értem, elvégre nem volt meleg. Csak akkor szállt ki, amikor már kifordultunk a busszal, pedig akkor még nem jött a következő. Nagyon úgy festett a dolog, hogy nem akart velem találkozni. Persze lehet, hogy ennek az egésznek semmi köze hozzám. Elképzelhető. Majd meglátjuk holnap reggel, hogy megint összefutunk e, vagy ez egy egyedi eset volt, hogy ezzel a busszal ment. Lehet, hogy nem is munkába ment, mert akkor el kellett volna jönnie azzal a busszal, amivel én mentem, ha nem akart volna elkésni. Persze valószínű így is késett volna. De hagyjuk is...

Olyan ügyes voltam, hogy még nyitás előtt odaértem a munkaügyre. Mondjuk szerencsére nem kellett sokat várnom... a bebocsátásra. Bezzeg az ügyintéző nénire! Csak fél 10 után kerültem sorra, pedig én - lettem volna - az első - ha egy srác be nem kommandózik elém. A néni a papírügyekkel bajlódott. Már igazán kezdtem unni a banánt, pláne, hogy arra számítottam - én kis butus -, hogy 9-re itthon is leszek. Ezt mondjuk a szemészettel kapcsolatban is bebuktam. Nagy nehezen sikerült bejutnom, és a papírokat is elrendeztük. Nem volt semmilyen kellemetlen meglepi, mint a németnél. Szerencse. Bár én már olyan jó kis érveket találtam ki magamnak, hogy miért is jó, hogy nem vettek fel, hogy szinte a kedvem is lement az egésztől. Az mondjuk nagy kiszúrás a néppel, hogy minden nap meg kell venni a jegyet, nem lehet bérletet venni. Ez tök nagy szívás. Minden nap egy marék apróval mászkálhatok a zsebemben.

Aztán jött a posta. Itt mondjuk nem volt sok dolgom, csak egy levelet adtam fel Vadász mesternek. De azért itt is várnom kellett egy pöppet. Még jó, hogy az a srác nem furakodott be elém - csak akart. Ha az ember a sorban nem mászik az előtte álló nyakába, akkor hajlamosak azt hinni, hogy nem is oda vár, csak éppen ott fáradt el, és megpihent egy pöppet. ezt utálom. Nem tudják az ember privát zónáját tiszteletben tartani. Éppen csekket fizetne be, vagy máshol személyes adatokat ad meg, de a következő már a nyakába liheg. Undorító! Mintha akkor hamarabb sorra kerülne!

Mivel még sok-sok időm volt a következő buszig, benéztem az APEH-hez is. Nem mintha olyan jó dolog lenne az APEH-hez menni, de kénytelen voltam. Eddig ugye én fizettem a TB-m, de most "keresetpótló juttatásban" részesülök, és ebben benne van a TB is. Sőt a magánnyugdíjpénztár is, ezért holnap olyant is kell szerválnom. Szóval megint mehetek be hivataloskodni. Az APEH irodában meglepően kevesen voltak, és meglepően gyorsan sorra kerültem. A néni egyébként egész kedves. Annyira nagyon, hogy már-már halálfélelmem lett, amikor megjelent egy néni egy 1 év körüli kislánnyal, és bement. Aztán pár pillanattal később megjelent egy másik nő ugyanabban az ajtóban, ugyanazzal a gyerekkel. Vagyis az ikertestvérével. Micsoda örömködés lett belőle! Az épületben több hivatalnak is vannak irodái, és hirtelen mindenhonnét nők özönlöttek elő, és felnőtt mivoltukat meghazudtoló hangokat hallatva letámadták a két kislányt. Az anyuka, és a nagymama - Valamelyik, vagy tán mind a kettő itt dolgozhatott. De legalábbis jól ismerték az itt dolgozókat. - persze dagadt a büszkeségtől. Féltem, hogy ott helyben fogok megőszülni, de még előtte tuti, hogy bevizelek. Miért is lenne egy közhivatalban a szegény halandók által is használható WC!? A közelben levő városházán is csak a személyzet számára fenntartott van. Legalábbis én csak azt találtam, mert az jól látható helyen van. De nem találtam utalást, hogy nyilvános hol lenne. Mint ahogyan a munkaügyön sem. Persze ha kinyitom a szám, és megkérdezem, akkor lehet, hogy lett volna, de annyira nem volt sürgős - és már majdnem az egész épületben voltam, de nem láttam sehol. És gondoltam csak illene kiírni, hogy merre van. Nekem mondjuk nincsen gondom a vizelet visszatartással, simán hazaértem, de attól még bosszantó. De legalább a babázás nem tartott sokáig, és én is hamar végeztem. Csak ki kellett tölteni 3 űrlapot, és kész. És nem is kellett sokat várnom a buszra az állomáson.

Itthon aztán szétszedtem anyuék gépét, ami persze az én szobámban volt. Már nem használták, mert ugye most fordított helyzet állt elő, a húgi van távol, és engem esz a penész itthon. És már régi is volt. Még Intel P2-es, de a Morrowind, ha nem is simán de futott rajta, amikor még én használtam... kb. 7 éve. Még Dietertől kaptam. Nagyon jó kis gép volt. Az XP is futott rajta. Ha nem is túl gyorsan. De már eljárt felette az idő. A tudása anyuéknak még elég lett volna, de már halódnak az alkatrészei. Már lassan - több mint(?) - 10 éves gép. Kiszolgálta az idejét. Most azért sokkal több a hely az asztalomon. A 17"-os CRC monitor nem kevés helyet foglalt. A gépről az adatokat átmentettem húgi gépére, mely családi gépként is szolgál. Egyúttal ki is ganyéztam. A házat kiporszívóztam, és a vinyókat töredezettség mentesítettem, felraktam az avast!-ot - és persze le is futtattam egy teljes keresést - frissítettem a Spybot-ot - és persze azt is végignyomattam. Találtam is több mint egy tucat vírus gyanús fájlt, és trójait. Egész délután ment a gépe.

 

Nem is akárkinek! A volt tanáromnak, dr. Vadász Sándornak. Ő az, aki szintén Kvárra járt iskolába, csak ő még Somssichos volt. Ők voltak az utolsó ilyen évfolyam... 1948-ban. Igen. Nem mai darab az öreg. Ez meg is látszik rajta. De sokan szeretnének 78 évesen ilyen állapotban lenni.

Az öreggel nagyon összehaverkodtam. Az egész Napoleonnal kezdődött. Harmadik évfolyam őszi szemeszter. Elvállaltam Napoleon észak-itáliai hadjáratának bemutatását. Felsőbbéves ismerőseim mondták, hogy ezzel vagy nagy kedvenc leszek, vagy elástam magamat. Természetesen az első. De nem csak ezért szeretett. Már az első órán elismerését váltottam ki azzal, hogy tudom, hogy milyen származású vagyok. Ugyebár Pánovicsnak hívnak - aki még nem tudta volna - és én kivételesen tudom, hogy ez szerb eredetű név. Sőt azt is tudom, hogy apai ágon a dédnagyapám volt szerb, a felesége viszont horvát. Apu szokta is mondani, hogy csúnya egy vér folyik az ereinkben - szerb nacionalista és horvát usztasa - jobb ha velünk nem szórakoznak. Ennek ellenére mondjuk én békeszerető ember vagyok. Igaz, hogy a hadtörténelem a kedvencem, de ott is inkább a metódus változása fog meg, a hadvezetés tudománya/művészete, nem maga a csata. Ez utóbbi csak szemléltető eszköz. De visszatérve, hogy miért is szeret engem a tanár. A csoportban én lettem a megmondó ember. Ha kérdezett valamit szinte mindig én válaszoltam, vagy keltem mondjuk az előadó védelmébe, ha nem hallott valamit az öreg, és később a szemére vetette, hogy azt nem mondta el. Nekem mindig hitt. És még azzal is megkedveltettem magam, hogy sok olyan speckó infót tudtam, amit a többiek nem. No persze ők meg olyanokat tudtak, amiket én nem. Én sem vagyok mindent tudó! Nagyon nem. Aztán második félévben elvállaltam a königrätzi csata bemutatását egy hetes határidővel. Meg kell mondjam, hogy nagyon jól sikerült. De talán a legnagyobb pofátlanság, amit elkövettem, hogy megkértem rá, hogy meséljen a régi suliról, elvégre pont a világháború alatt járt oda és azok nem voltak mindennapi idők. És már nincs is sok olyan ember, aki tud erről mesélni, aki akkor már képes volt, most pedig még képes felfogni a dolgokat. Az egész haverkodás dolog odáig fajult, hogy mondta, hogy látogassam meg a nyaralójában Bfenyvesen. No nem meghívott magához pár napra, csak mikor mondtam, hogy én meg Bmárián vagyok nyáron, akkor mondta, hogy ugorjak majd át egyszer. És én voltam olyan puncs, hogy el is mentem meglátogatni. Sőt idén nyáron is voltam, és hoztam neki egy palack cannstadti vörösbort is. Gondoltam rá, hogy egy képeslapot is kellene neki küldeni kintről, de valahogy mindig halasztódott a dolog. Igazából nem találtam megfelelő képeslapot.

Szóval gondoltam, hogy írok neki egy levelet, mivel már többször mondta, hogy ő nagyon jó levélíró, szeret levelezni. De persze a hagyományos módon, nem a neten keresztül. Ez most az egyik fő gondom. Kézzel kell írnom a levelet, és nem lehet csak úgy megváltoztatni a dolgokat benne. Ha leírtam, akkor úgy marad, vagy kezdhetem előről. És ugye a megfogalmazás. Elvégre mégis is komoly prof, én meg egy senki, de mégsem olyan mintha egy hivatalos levelet írnék neki, mert ez személyes. El kell találni az arany középutat. Azért egy-két poént elengedhetek, mert veszi a lapot. Példa erre egy vicc a nevemmel. Igazából nem akartam elmondani, csak magamban nevettem, de észrevette, és mondta, hogy osszam meg velük, hogy min szórakozok olyan jól. Az egész abból indult ki, hogy a pángermán mozgalomról beszélt valaki, és mondta az öreg, hogy mondjunk még ilyeneket. A többi már adja magát. Én persze a nevemre gondoltam. És mivel kérte ezért el is mondtam. Persze mindenki jót derült rajta, a tanár is. Tudom, hogy nem olyan egetrengető poén, de akkor ott nagyot ütött. Tehát egy-két finomabb poén mehet, de nem szaladhat el velem a ló. Képes rá, és akkor jönnek sorba a rosszabbnál rosszabb, de mindenesetre fárasztó és idétlen poénjaim. Ezeket nem csak a Klau tartja szánalmasnak - ami ugye még nem lenne a világ vége, elvégre a Montykról is ez a véleménye - de még én is.

A téma nagyon adja magát. Most volt az ötéves találkozónk. Nekik pedig tavasszal volt a hatvanadik. Ő is mesélt nekem róla, mivel érdeklődtem nála - természetesen. Másról nagyon nem is tudnék, mivel nem sok történt velem. Szerelmi ügyekről legfeljebb akkor írnék neki, ha eldicsekedhenék egy komoly barátnővel, de ilyen ugye nincs. Szilvit sem fogom általa üdvözölni, mivel nem hiszem, hogy emlékezne rá, és egyébként sem valószínű, hogy találkoznak. A tanári kart viszont üdvözölni fogom. Remélem nem feledkezik meg majd róla. Ha meg igen, hát annyi baj legyen!

Szakszervezetek Társadalombiztosítási Központja. Nem is tudtam, hogy ennek a rövidítése.

Ma volt szerencsém az egész délelőttömet ott eltölteni. Juhú! Alkalmatossági vizsgálatra kellett mennem a tanfolyás miatt. Előbb szemészetre, aztán a "foglalkozás-egészségügyi szakellátó helyre".

Én kis butus úgy gondoltam, hogy ha azt mondták, hogy péntek 8:00-ra legyek a szemészeten, az azt jelenti, hogy péntek 8:00-kor sorra fogok kerülni. Egy nagy frászt! Pláne, hogy a rendelés csak 9:00-kor kezdődik, és a doki csak 9:20-kor esett be. Aztán szépen szólongatták az embereket. Egyiket a másik után, de én valahogy nem akartam sorra kerülni. Szerencsére nem azért, mert porszem került a gépezetbe, csak valami oknál fogva sok ember került elém. De sebaj. Bejutottam. A vizsgálat sitty-sutty megvolt. Ezt olvassa, azt olvassa, ide nézzen, oda nézzen és már kész is. Csak kapkodtam a fejem, hogy most mi van. Aztán kaptam egy papirost, miszerint nem vagyok vak, nem állnak keresztben a szemeim és hasonlók.

Az eredeti terv az volt, hogy a szemészet után hazamegyek. Van is egy busz, amivel 9-re haza is értem volna. Ez ugye ugrott. Már csak a 11:48-as buszt értem volna el, de azzal meg nem lett volna értelme hazajönnöm, amikor 13:00-kor kezdődik a rendelés a "foglalkozás-egészségügyi szakellátó helyen". Addig viszont volt még több, mint 2 órám. Mi a fészkes fittyfenét csináljak addig? Elmentem shoppingolni! Persze megrögzött bölcsészhez méltó módon a könyvesboltba mentem. Kellett valami olvasnivalót vennem, amivel elüthetem az időt. Először egy Warhammer 40k könyvre gondoltam. Annyira szidták az elején, de most már állítólag jobbak. De nem szeretek egy sorozatot a közepén kezdeni. Persze ez alól kivétel Zola Rougon-Macquart család regényciklusa, mert ott az utolsó előttivel - Az összeomlás - kezdtem, majd jött a hetedik rész - A patkányfogó - és egyelőre ennyi. Lényeg, hogy mégsem az lett, mivel a külföldi szépirodalom részlegnél megláttam a Szerelem a kolera idején című Gabriel García Marquez regényt. Ez azért érdekes, mert ez volt az első film, amit Szilvivel megnéztünk, és ő olvasta a regényt is - mint ahogyan A patkányfogót is, ami a NAGY-NAGY kedvence, ezért olvastam el én is - és tetszett neki. Gondoltam én is elolvasom, pedig nem szoktam olyan könyvet olvasni, amit már láttam filmben, vagy fordítva. Kivétel az Egri csillagok, az Elitalakulat, és a Tűzzel-vassal. Legalábbis most nem ugrik be több. Ha van is, akkor sem sok. Szóval beszereztem egy új könyvet, ami nálunk ugye komoly dolog. De még nem mentem vissza a rendelőbe. Még elmentem a kerékpáros boltba, hogy megkérdezzem, hogy van e náluk téli kerékpáros gatya. Van. És nem is olyan húzós az ára. Majd beruházok egyre.

11 körül visszamentem az SzTK-ba, és leültem olvasni. A könyv nagyon jó. Mindjárt egy olyan résszel kezdődik, ami bent sem volt a filmben. Telt-múlt az idő, fogytak az emberek. Már majdhogynem én voltam csak egyedül. Kezdtem elbízni magamat. Gondoltam én leszek az elős, aki bemegy. Itt most nem behívásos rendszer volt, hanem kinek hogyan tetszik. Szóval már kezdtem örülni, amikor egy 6-7 fős hölgykoszorú jelent meg, és úgy körbeállták az ajtót, hogy Monty - itt most nem Python, hanem Sir Bernard Law Montgomery of Alamein - sem tudta volna jobban megszervezni a védelmet. Végülis sikerült előttük bemennem, de azért 3-an így is megelőztek. Egyszerűen nem zavarta őket, hogy más már korábban ott volt. Persze lehet ezt élelmességnek is nevezni, de én pofátlanságnak hívom. A sok sietős ember...

Reggel egyébként láttam Anitát is, mivel ott dolgzik, de nem néztem fel, amikor elment mellettem. Nem tudom, hogy ő észrevett-e engem. Mondjuk nagyon nem izgat. Nálam most nagyon elásta magát ezzel az akciójával.

Most ennyi. Megyek játszani Macival.

És most teljesen mindegy, hogy európai avagy afrikai e. Sőt ez esetben az is irreleváns, hogy töketlen e. Bár jobban belegondolva az mégiscsak fontos, hogy afrikai e, mivel az nem vándormadár, így nem csinálhat nyarat. Még ha többen vannak is.

"Egy fecske nem csinál nyarat." Szól a népi bölcsesség. És teljesen igaza van. Ahhoz többen kellenek. Még szerencse, hogy vénasszonyból annyi van! Nagyon szép kis nyarat hoztak nekünk októberre. Tegnap például félpucéran - Nadrág volt rajtam! - vágtam a fát. Szerencsére nagyon sok volt közte a hasadó anyag. Estére már sugároztam... a boldogságtól. Végeztünk! Juhú! És sikerült megúsznom viszonylag épségben. Bár párszor elég közel húzott el a fejsze a lábamhoz, de megúsztam. A kesztyűm azonban ezt nem mondhatja el magáról. Igen kesztyűben vágtam a fát. Kerékpáros kesztyűben. A bölcsész kezeim el vannak kényeztetve, és nagyon könnyen vízhólyagosak lesznek. Múltkor a sepregetéstől is lett egy vízhólyagom. Nem vicc! Ezért, ciki, nem ciki, én bizony kesztyűben vágtam fát. Hogyan történt a baleset? Volt egy-két nagyon értetlen darab, amelyik nem akart szétesni miután szét lett hasítva, egy kis darab még összetartotta. Ezeket precíziós módszerrel szedtem szét. A bal kezemmel szétfeszítettem a fát, hogy a fejszével hozzáférjek a makacs ponthoz... és lesújtok. Egyszer hiba csúszott a számításba, és a kezemet találtam el. Vagyis inkább csak súroltam, de a kesztyűmet sikeresen elvágtam. Ha az nincs rajtam, akkor a kezembe állt volna bele, mivel így is meglátszik még mindig a helye, hogy hol találtam el. Pedig annyira imádom ezt a kesztyűt! Kénytelen leszek majd egy másikat venni. Remélem találok még ugyanilyent. Azért ma még ebben kerekeztem el Fonyódra.

A forgalom most sem lett nagyobb, mint korábban. Na vajon "mér"? (Ki az a hülye, aki vajon mér?) Én persze ma is rövidgatyában tekertem, és persze megint én voltam ezzel az egyedüli. Legalábbis nem találkoztam senki hasonszőrűvel. Bár ma elég durva szél volt, nagyon kellemes volt az idő. És a gép is nagyon ment. Odának segített a hátszél, hazafelé meg az, hogy beolajoztam a láncot, és felfújtam a gumikat. Félreértés ne essék, eddig sem lapos gumikkal tekertem, és a láncom sem volt olyan mint az Atacama-sivatag, de azért jót tett neki. Mondjuk ma nem keltettem akkora feltűnést, mint múlthéten, amikor az 55 literes nagy túrahátiszákommal a hátamon - Hol máshol? - tekertem. Ma csak a kis hátizsák volt rajtam, mert a biztonság kedvéért elvittem az esőkabátomat is. Jobb a békesség. Remélem, hogy tudok majd venni egy téli kerékpáros nadrágot is, a kesztyűt - amit még két vagy három éve kapott tőlem, és -5˚-ig jó - elkérem a Bélától, kabátom van, kendő mehet a szám elé, sapka a sisak alá, és már lehet is tekerni. Télen sem akarom letenni a kerékpáromat. Igaz, hogy kevés időm lesz, mivel felvettek a tanfolyamra, szóval minden nap utazhatok Kvárra. Maradnak a hétvégék.

Ez a téma nagyon fekszik nekem...

Kit, és mit is gyászolunk? Szerintem sokan inkább magukat. Az elhunyt de jó ember volt - hozzám - mennyire segítőkész volt - velem - mennyi jót tett - velem. Amikor arra gondolok, hogy milyen jó lenne ha még élnének a nagyszüleim, általában ott lyukadok ki, hogy nekem lenne jobb. Csak én lennék ilyen önző? Nem hiszem. Sokkal jobb lenne ez a világ, ha így lenne. A vallásosoknak pedig nem is lenne szabad gyászolnia. Ha az illető jó ember volt, akkor úgyis megkapja a jutalmát - a hitük szerint - ha rossz, akkor meg kinek hiányzik? Ha nem hiszünk akkor pedig valószínű, úgy véljük, hogy meghalt és kész. Ennyi. Akkor neki már teljesen mindegy. Megsemmisült! Mit kell ezen sajnálni? Nem hinném, hogy olyan rossz lehet az. "... egyáltalán nem létezni."

De tényleg. Mit gyászolunk? Lehet, hogy én vagyok csak ilyen rideg?  Persze lehet ezt az egészet csak azért gondolom így, mert én nem szeretek élni. Lehet, hogy az elhunyt szeretett. Akkor valóban kár érte, hogy meghalt. De csak ha nem hiszünk az örök életben. Esetleg a reinkarnáció lehetőségében. Mert ha ez így van, akkor igazából nem is halt meg, csak átköltözött az "Örök vadászmezőkre", esetleg testet cserélt.

Akárhogy is van, engem ne gyászoljon senki. Miattam ne legyen senki szomorú.

És nem egy versenyen, ahol ugye a részvétel a fontos. Mondják azok, akik nem nyernek soha. Most arra gondolok ha együtt érzünk valakivel, ha osztozunk a fájdalmán. A téma Klau kapcsán merült fel. Ma meghalt egy ismerőse. Szomorú smiley volt kint nála, ezért nem tudtam megállni és megkérdeztem mi a baj, hátha meg tudom vigasztalni. Igazság szerint azt hittem, hogy azért rakta ki, mert nem beszéltünk. Ezt bebuktam. Nem mondtam neki, hogy őszinte részvétem, hanem figyelmébe ajánlottam msn személyes üzenetemet:

„Az öröm kifelé kívánkozik, a fájdalom befelé. Azért van az, hogy az örömöt meg lehet osztani, a fájdalmat nem.”

A gondolat még folytatódik, de sajnos azt nem írtam ki. A lényeg, hogy akinek igazi fájdalma van, azt nem tudja megosztani mással. Ezt Szálasi Ferenc írta a börötnben, mikor megtudta, hogy meghalt az édesapja. Bár sokan azt gondolják Szálasiról, hogy ő magam volt a magyar Antikrisztus, azért nem volt olyan rossz ember. Nem azt mondom, hogy én szeretem, hogy mindenben egyetértek vele, de igenis sok dolgot helyesen látott, csak az idő előrehaladtával megkattant, és elvesztette a realitását. De nem szeretnék most részletesebben kitérni erre. Esetleg ha van igény, akkor egy külön bejegyzésben leírom, hogy én mit gondolok, mit tudok róla.

Tehát a részvét. Nem nyilvánítottam részvétemet Klaunak. Nem tartom a halált olyan nagy tragédiának a halott szempontjából, de főleg azért, mert nem is tudom, hogy kiről van szó. Nem ismerem - valószínű. Nem tudom milyen ember volt. És ezt az egész részvét dolgot képmutatásnak tartom. Persze lehet őszinte is, de szerintem ez is egy amolyan sablon szöveg. Ha valaki meghal, akkor a hozzátartozóinak részvétet nyilvánítunk, ha valaki tüsszent akkor jobbulást kívánunk neki. Ha köhög, akkor meg azt mondjuk neki, hogy "Fulladj meg!". Bocsi, ez nem az. Azt mondjuk, hogy Robituszin. Mint egy gép. Automatikusan. Mint Pavlov kutyája. ... Hú, most aztán nagyon beleéltem magam. Persze attól, hogy ez a véleményem, még én is megyek a csordával. Nem vagyok akkora legény, hogy ellent merjek mondani a társadalmi konvencióknak. És persze a jó nevelés. Akkor vagy jól nevelt, ha ezeket betartod. Félreértés ne essék, ez egyfajta udvariassági gesztus is, de sajnos most már nagyon kiüresedett. Csak a forma maradt meg, a tartalom már régen elveszett.

 

Most jöttem be. Déltől egész idáig fáztam. Szerencsére a felén már túl vagyunk. Holnap nem fogunk végezni, de nem sok fog maradni. A végére elég jól belejöttem. Persze ezt is könnyebb ésszel csinálni, nem csak erőből. Igaz az sem árt néha. Van, hogy csak az segít. És még a lábam sem volt annyiszor veszélynek kitéve, mint korábban. Persze néha nem sokon múlott, ha nem találtam el jól, vagy túlon-túl nagy volt az erő.

Azt kell mondjam, nagyon jó volt. Jó érzés volt, amikor sikerült egy nagyobb darabot is egy csapással szétküldenem. Ma fordítva fogtam, mint tegnap. De nem, tegnap sem a fejével, sem a nyelével nem próbáltam fát vágni, csak akkor a jobb kezem volt elől, ma pedig a bal. Így valahogyan könnyebb volt, és nem is fájdult meg a kezem. Legalábbis nem annyira.

Jó volt egy kicsit kitombolni magam. Ha nem ment szép szóval, akkor bele lehetett adni minden dühöt, és izomból, ami a csövön kifért, oda csapni. Igazából az ilyenek miatt fáj a kezem, de simán megérte. Gondoltam már rá korábban, hogy kéne venni egy boksz-zsákot, amit aztán éehet püfölni ha az embernek olyanja van. Nekem elég gyakran lenne olyanom. Mostanában mondjuk nem volt. Bár a vinfos néha kihozza belőlem. És persze az ősök. Néha nagyon fel tudnak húzni. De én általában hamar le is nyugszok. Hirtelen ember vagyok. Nagyon gyorsan leszek "szerelmes" is, de általában ugyanolyan gyorsan el is múlik. És igazából nem is szerelem. Szóval ez a Klau ügy sem visel meg komolyan, csak szeretek "drámázni". A fogadás elvesztése jobban zavar. De Szilvi más volt. Az az ügy nagyon más volt. Az megviselt. Ezért is foglalkozok vele még mindig ennyit.

Holnap bekommandózok a munkaügyre, hogy mi van a tanfolyással, mert ha felvettek, akkor még alkalmasságira is kell mennem. Ráadásul szemészetre is, és oda nem egyszerű bejutni. Hetekig kell várni, márpedig nekem nincs annyi időm, 22-én kezdődik a banzáj. Nem is tudom, hogy fogom elrendezni. No persze még mindig nem biztos, hogy én jutottam be. Semmi sem biztos! Szóval holnap lesz mivel felhúzni magam, és annyi düh lesz bennem, hogy az egész Négyszögletű Kerekerdőt felhasogatnám. A 100 holdas Pagonyról ne is beszéljünk!

Ma elég sokat fáztam. És ez vár rám a következő pár napban is. Ugyanis ma volt itt a fűrészes - szegény faszinak a jobb kezéről hiányzik a mutató- és a középső ujja - és fel lett kuglizva a tüzifa. Már ma is "játszottam" egy pöppet, de a java még hátra van. (És nem a programozási nyelv.) Van jópár igazán szívós dög, aminek bizony oda kell csapni négyet, ötöt. Tudom, hogy nem minden az erő, ésszel - ezt is - könnyebb csinálni, de ha tele van göcsörttel a közepe, akkor ott hiába okos az ember. De azért szerencsére a többség igazán rendes, és könnyen hasad. Ennek ellenére bizony most elégé fájnak a csuklóim. Az a két-három órácska sok volt nekik. Pláne, hogy elkényeztetett bölcsész kezek. Ennek ellenére holnap megint kénytelen leszek aprogatni. Ez még nem is annyira nagy baj, végülis nem is rossz elfoglaltság, csak ne kéne annyit hajolgatni a szana-szét repülő darabkák után. És ha kevesebb lenne a makacs dög. És ha nem nekem kéne szépen felstócolni a felhasogatott fákat. Mert persze sehogy sem jó. A papa és anyuék mást-mást mondanak, meg ott a ledőlés veszélye is, meg hajolgatni is kell... Hogy nekem semmi sem jó!..

Akik ismernek, azok bizony meglepődhetnek a címen. De azt hiszem, hogy teszek egy próbát. Megpróbálom úgy nézni a dolgokat, hogy azoknak úgy kellett történie.

Itt tartottam tegnap 20:30-kor, amikor is hirtelen felbukkant az amsn értesítője a jobb alsó sarokban: "Klau üzenete: sziija". Majdnem megállt bennem az ütő! Rejtve kapcsolódott, hogy csak velem kelljen beszélnie, senki ne zavarja. Már kezdtem lemondani arról, hogy valaha is szóba áll velem a levelem után. Délután volt fent kb negyed óráig, de nem szólt hozzám. Gondoltam, hogy ez jelzés értékű - bár eddig még mindig én szólítottam meg - és már arra készültem, hogy törlöm msn-ről. De szerencsére nem tettem meg. Ráadásul még ő hitte azt, hogy haragszok rá, pedig igazából neki lett volna oka felkapni a vizet, és lehordani minden büdös parasztnak. Egy kicsit féltem is, hogy talán azért jött fel, mivel nem nevezett Pocoknak, mint szokott. Igaz a végén, mikor megbeszéltük a dolgot, már kincs lettem. A csütörtöki nap jót tett. Most már lehiggadtam. Tudom, hogy - egyelőre - semmit sem érhetek el nála. Maradunk barátok. Aztán majd meglátjuk. Azt írta, hogy nagyon sok dolgot nagyon tetszik neki bennem. És őszintén hiányoztam neki. Majd meglátjuk. Most mindenesetre jobb, mint volt csütörtökön.

De térjünk vissza a témához! Persze már megszakadt az eredeti gondolatfolyam. De nem végleg. Tényleg gondoltam rá, hogy kipróbálom a pozitív hozzáállást, hátha az segít valamin. Klauval kapcsolatban épp azt akartam írni, hogy jobb is, hogy nem jött össze, mert bonyolult lett volna. És annak is éppen megpróbáltam örülni, hogy nem keresett meg. Így könnyebb lesz felejteni. - gondoltam. És úgy is lett volna. Mert ugye ha nem beszélünk, akkor egy idő után szépen kikopik. De azért addig nem lett volna egyszerű. Most annak örülök, hogy kapcsolatunk megváltozott. Így nem lehet - de nem is kell - elfelejtenem. Élvezhetem társaságát. Igaz, hogy ritkán, de már nem is várom annyira, hogy írjon. Tudom, hogy hol van a helyem, és ez most megfelel. Talán sikerül majd közelebb kerülnöm hozzá. Végülis idő az van. Ő még csak 16 éves. Komoly dolgok úgysem lehettek volna. Aztán ki tudja, lehet, hogy közben megtalálom - vagy ő talál meg - az igazit. Mindegy. Lényeg, hogy ez így volt/lesz a legjobb. Ennek így kellett lennie. Éljen a predesztináció!

Megpróbálom a tanfolyam dolgot is így felfogni. Már egyre bizonyosabb, hogy nem vettek fel. Gondoltam, ma telefonálok, hogy mi a helyzet. De utálok telefonálni, és egyébként is nyílvánvaló. Ha meg mégis én jutottam be, az úgyis ki fog derülni. De talán jobb is. Így több időm lesz a németre, nem kell minden hajnalban felkelnem, nem kell buszoznom. És ahogyan néztem, nem volt egy szemrevaló kishölgy sem a jelentkezők között. Igaz, hogy csak a jelentkezők felét láttam és őket sem néztem meg alaposan egyenként. De csak 14 embert vettek fel. Szóval elég kevés volt az esély, hogy ott találok valaki nekem valót. Persze lehetne még buszozás közben is, de főleg középsulisok járnak azzal a busszal, szóval megint csak egy Klau korosztálya belit tudtam volna kifogni. És így sokkal hamarabb lehet valami normális melóm. A tanfolyam csak a nyár közepén ért volna véget, addig nem csinálhatok semmi mást. Mondjuk nem hiszem, hogy pont közben kaptam volna valami remek ajánlatot. De ha így lett volna, és valóban annyira remek lett volna, akkor ott lehet hagyni a tanfolyamot, csak ki kell fizetni az árát. De ha annyira remek... Mindegy. Most úgy vagyok vele, hogy ez így jobb. Mikuláskor lesz a nyelvvizsga, arra alaposan felkészülök, és MEG FOGOM CSINÁLNI. Az orosz kicsit neccesebb, mivel csak egy hónapom lesz rá. De majd a karácsonyfa alatt is oroszul énekelek.

Most aztán senki nem mondhatja, hogy nem állok pozitívan a dolgokhoz!

Tehát beindult a jövés-menés. Én azonban olyan keresett személy voltam, hogy nem kellett sehová sem mennem. Na jó, bevallom ez egy kis túlzás volt. Bár tényleg jöttek oda páran, de nem pont az én szerénynek igazán nem mondható személyem volt a fő vonzerő. Én közben nekiálltam - egyedüliként az asztalnál - alkoholizálni. Kértem itallapot, de csak egy étlapot hozott ki a pincér a Mátééknak. Ennek a végén voltak italok is. De bor nem volt benne! Csodálkoztam is, de ez van. Ezért egy vodkanarancsot kértem. Még soha életemben nem ittam, gondoltam itt az ideje. Aztán felvilágosítottak, hogy a melletünk lévő asztálnál - ami a hátam mögött volt - bort isznak. Gyorsan el is szaladtam a pincér után, és módosítottam a rendelést száraz vörösborra. Mi mást ihat egy - volt - egri diák?

Hogy miről folyt a beszélgetés? Igazság szerint meg nem tudnám hirtelen mondani. Egyre emlékszek tisztán, a műköröm építésre. Ebben a témában nagyon benne voltunk a Mátéval. Ő egyébként töri-régészet szakon van Pécsen. Lehetett vele beszélgetni szakmai dolgokról. A Szilvi - Nem az a Szilvi! - a tanári élményeiről beszélt. Árpi a Japánban töltött időről. Andi, aki egyébként a harmadunokatestvérem, mint negyedikben kiderült, szóbahozta a januári iwiw-es "körlevelemet", amiben leírtam, hogy mi van velem, és rákérdeztem, hogy velük mi van. Nem arattam túl nagy sikert vele, kb a címzettek negyede válaszolt. Lényeg az, hogy mondta, hogy nagyon meg volt lepődve, hogy pont én írtam ilyent. Más is mondta. Gimiben eléd komoly klikkesedés volt, és én nagyon jól elvoltam az "én" klikkemben. Soha nem voltam az a kimondottan központi figura. Végül aztán én is átültem egy másik asztalhoz. A Viki elég magányosnak tűnt, és a legutóbbi találkozón sem beszéltem vele, pedig ott ült mellettem. Szégyeltem is magam miatta rendesen. Ezért most odamentem hozzá. Kifaggadtam, hogy milyen is volt Angliában, ahol gyakorlaton volt kint. Kiderült, hogy gimiben oroszt akart tanulni, csak nem indítottak csoportot, mert nem volt elég jelentkező.

Végül eljött a búcsú ideje. Ekkor már éjfél kötül járt az idő, és hirtelen elég sokan megindultak. A Luti megkédezte, hogy hogyan fogok hazakeveredni. Mondtam, hogy majd az ötös vonattal, hacsak nem visz haza. Nem volt szíve otthagyni, pedig ez neki plusz 40 km-t jelentett. De nem lett volna baj, ha  nem hoz el. Fel voltam készülve, hogy ott fogok "éjszakázni" Kváron. Ha lett volna remény, hogy a buli tovább tart, legalább 2-3 óráig lett volna társaság, akkor maradtam volna a felajánlás ellenére. De nem láttam rá esélyt. Szóval a Luti hozott haza kocsival.

Még egy-két kiegészítés:

Amikor felálltunk egy osztály(találkozó)fotó erejéig, és Lobogó Joe mellé kerültem. És persze nem hagyhattam ki, hogy meg ne kérdezzem, hogy van-e már akkora, mint a feje. A felkarjára gondoltam. Még régen tornaórák után szokta az öltözőben nézegetni, hogy van-e már akkora. Aztán egyszercsak úgy elszemtelenedtem, hogy én is elkezdtem kérdezni tőle. Minden tesi után. És azóta is, ha találkozunk. Ez már majdnem olyan, mint a köszönésünk Drága Barátommal. egy szertartás, amit soha nem hagyunk ki. Igaz, hogy most egy kicsit mintha elkapkodta volna. Túl korán szólalt meg.

Az Árpi váltig állította, hogy nőttem. Sőt Kedves Hajnal is ezt mondta. Én nem hiszem, de azért majd lemérem magam. A legutóbbi mérés eredménye 191 cm volt. Azért kíváncsi vagyok.

Az egyik tanárnő - aki egyébként engem nem tanított - elbúcsúzáskor azt mondta, hogy hasonlítok Soós Imrére. Talán... Nem tudom.

Nagyjából ennyi, amit el tudok mondani. Nagyon jól éreztem magam. Jó volt látni a régi osztálytársakat. És nem csak azokat, akikkel közelebbi kapcsolatban voltam. Mindenkit jó volt látni. Természetesen volt, akinek jobban örültem, de azt hiszem ez nem szokatlan. Persze volt pár ember, akit hiányoltam. Kár, hogy nem tudtak, vagy akartak eljönni. Talán majd a következőre. És akkor talán már nekem sem tagadnom kell.

Sajnos egy ekkora társaságot szét kellett szabdalni. Nem lehetett egy asztalhoz leültetni minket. Én  az Esztivel, a Jucival, a Mátéval és Píttel ültem egy asztalnál. Először kicsit döcögősen indult a beszélgetés, de aztán belemelegedtünk. Még a szomszéd asztalhoz is átbeszéltem. A Danival - számomra érdekes módon - találtunk nagyon jó kis beszédtémákat. A szakdolgozatomról és az orosz kultúráról. Ajánlott is egy könyvet a témában.

Aztán meghozták a vacsorát. Ötszemélyes tálak voltak. Mi ugye pont öten voltunk, vagyis lettünk volna, ha Máté is eszik. De nem evett. Így három "hatalmas" étvágyú kollégával kellett megosztozni. Az elpusztított húsnak kb a felét én ettem meg. Már majd' kipukkadtam, de még mindig rengeteg volt a tálon. Ekkor a szomszád asztaltól - ahol öt fiú ült, köztük három kollégista - átszoltak, hogy ha nem gond, ők gondozásukba vennék a maradékot, mert ők még éhesek. Nekünk persze olyan arany szívünk volt, hogy odaadtuk nekik. Majd ismét beindult a "népvándorlás".

Azt hiszem ez most csak ennyi lesz. Nincs ihlet, és le is kéne mennem már anyuékhoz...

Folyt. köv.

Nem tudom, hogy mennyit fogok írni. Elképzelhető, hogy csak egy gyors helyzetjelentés lesz. Még magam sem tudom...

Tehát megvolt. Szép volt. Jó volt.

Én voltam az első érkező, még a szervezők sem voltak ott. Igaz, hogy fél órával korábban ott voltam már, mivel a buszom így ért be. De nem bántam. Nem is kellett sokat várnom, befutott Zsiri, majd James, az egyik főszervező. Felmentünk a volt osztálytermünkbe és nekiláttunk a készülődésnek. Én szépen letöröltem a táblát, mert elég retkes volt, és nem volt szívem úgy hagyni. Az egyetemen is én voltam a "tábla felelős" - általában. Ráadásul még egy virág átadást is rám sóztak. De szívesen elvállaltam, mert a Kovács Mónika - alias Kis Vakarcs - tanárnőnek kellett adnom. Ő volt a töritanárunk, és én nagyon szerettem. De nem ezért mentem töri szakra!

Szépen szállingózott az osztály többi része is. Egész sokan lettünk, de azért volt hiányzó is szép számmal. Nagyjából a volt helyére ült le mindenki, de sajnos mi ketten a Píttel nem tudtunk, mivel egy noti, és a projektor foglalta el a padunkat. Igaz mások meg a tanárok miatt nem tudtak leülni a megszokott helyükre. De azért valahogyan kibírtuk. Megtörtént a hivatalos rész, a köszöntők etc. majd jött a legjobb rész, az "Ez történt velem az elmúlt 5 évben." Hallhattunk sok siker történetet, és pár nem annyira sikereset. Egy-kettőn nevettünk nagyokat, másikon inkább sírni lett volna kedvünk - legalábbis nekem. Én inkább a vicces kategóriába tartoztam. Először is átadtam Lajos portás üdvözletét, ami egy kis nehézségbe ütközött. Először nem tudták, hogy kiről beszélek. De azért csak kibogoztuk. Aztán ellentmondtam a Fecsnek, és nem azt mondtam, hogy mi van, hanem, hogy mi nincs: "Nincs barátnőm. Nem volt eljegyzésem. Nem volt házasságom. Nincs gyerekem. Nincs kutyám. A kaktuszaim is elpusztultak. Követ fogok tartani." Bár lehet, hogy azt mondtam, hogy már most tartok, de azt hiszem, hogy ez annyira nem lényeg. Ezen valamiért jót derült a tisztelt publikum. Elbúcsúzáskor a Fecs meg is kérdezte, hogy ezt előre megírtam e. Nem írtam le, de végülis már korábban is gondoltam rá, hogy így kezdem. De az kifejezetten jól jött, hogy ellent tudtam így mondani neki. Aztán egy kicsit bénáztam a képekkel. Az elején mindenáron visszafelé haladtam bennük. De a végére azért csak sikerült. Rólam csak egy kép volt, a hajnövesztésem végeredménye. Had sokkoljam vele őket. Volt köztük egy Repin és egy Röchling kép, egy Jomini ábra, egy kép a márciusi Bükkről, és egy Schorndorf óvárosáról. Viszonylag kevesen hoztak magukról képet. Kár. Bár sokunkkal valóban nem történt túl sok minden. Tanult, és lediplomázott, vagy még egy kevés vissza van. Persze azért volt egy házasság, egy eljegyzés, sok-sok diplomaosztó és persze külföldi kirándulás is. Végül a tanárok is mondtak magukról pár dolgot. Aztán mentünk kajálni!

De azt hiszem ezt majd holnap - vagyis ma - mert elég fáradt vagyok most. Nincs túl sok kedvem írni. És nagy mértékben álmos is vagyok. Majd' leragad a szemem...

A cím lehetett volna a Halál is, de gondoltam mégsem azt a címet adom neki. Abból mindenki arra következtetett volna, hogy meg akarok halni, hogy öngyilkos leszek. Pedig erre igen kicsi az esély. Nem mondom, hogy nem foglalkoztat a gondolat, mert akkor hazudnék. Néha nagyon is foglalkoztat. De nem hiszem, hogy valaha is megtenném. Nem a haláltól félek, hanem sajnálnám az itt maradókat. Nem szeretnék nekik ekkora fájdalmat okozni.

De mi is a hosszú élet titka? Szerintem a halálvágy. Aki szeretne, az úgysem hal meg. Én szeretnék, ezért fogok nagyon nagyon sokáig élni. Nem teszek azért semmit, hogy minél előbb meghaljak. Egészségesen élek, nem cigizek – bár gondoltam rá, hogy pipázni kéne – nem iszok – csak ritkán, és mértékkel – nem kávézok, nem drogozok. Ellenben rengeteget kerékpározok, és túrázni is szeretek. Szeretek a friss levegőn lenni. Ezt például most Cecáék teraszán írom. Itt ülök, várok Cecára, és élvezem az októberi napsütést. Ennek ellenére mégis a halálról írok. Ez az élet velejárója. Én nem szeretnék örök életet. Nekem az csapás lenne. Ha feltalálják a csodaszert, én biztos nem fogok élni vele. Mondhatjátok, hogy azért gondolom így, mert Klauval nem jött össze a dolog. Ez nem így van. Amikor Szilvivel együtt voltam, én akkor is meghaltam volna bármikor. Akkor boldogan haltam volna meg, most boldogan meghalnék.

Tényleg nem értem, hogy miért ragaszkodnak mások ennyire az élethez. Na jó. Abban az esetben ha már lennének gyerekeim, én is élni akarnék... amíg nem lesznek önállóak. De ez is csak felelősség tudat. Felelősségem felnevelni őket. Azt is lehet mondani, hogy az ember szeretné látni felnőni az unokáit is. Persze, ebben is van valami. Talán én is. Szerintem a dédunokáimat is láthatom még.

Bár nem tudom, hogy lesz e értelme a gyerekvállalásnak. Talán jobban járnának azok a gyerekek ha meg sem születnének. Elég szarul áll a helyzet. Nem a politikára gondolok, a gazdaságra, hanem a környezetvédelemre. Néha én is bort iszok és vizet prédikálok, de sokan egyenesen töményet isznak. Sokan gondolkodnak úgy, hogy minek tegyek bármit is a környezetért, én magam úgysem tehetek semmit. Például Klau is így gondolja. Mikor mondtam, hogy nincs jogsim, mert bárhová el tudok menni tömegközlekedéssel, vagy kerékpárral, gyakorlatilag kinevetett. Úgysem tudom ezzel megmenteni a világot, akkor miért ne éljek kényelmesen. Vagy akár a Standby üzemmód. Én az albiban is mindig kikapcsoltam a tv-t, és most már otthon is. Nem sok energiát spórolok meg vele, de ha mindenki hasonlóan tenne, azért az talán érne valamit. De most lepattanok a témáról, mert erről akarok írni. Talán szentelek majd neki egy külön bejegyzést.

Mi van a halál után? Nem tudom. Nem tudom, hogy van e pokol, de én azért próbálok úgy élni, hogy ne kerüljek oda. Azt egyébként nem egy konkrét helyként képzelem el. Nem vasvillás ördögökkel. Nekem a reinkarnáció tetszik a legjobban. Valami hasonlóképpen tudom elképzelni a dolgot. Ha rossz voltál, akkor a következő életed jó nagy szívás lesz. Ellenben ha jó, akkor talán könnyebb életed lesz. Persze lehetne vitát nyitni arról, hogy mi a jó, és mi a rossz. Én próbálok úgy élni, hogy ne ártsak másoknak. Ha nem is segítek, – mert nem vagyok egy Teréz anya – de ne ártsak. Megpróbálok az emberekhez kedves lenni. Sokszor legszívesebben elküldeném őket a búsba, vagy egyszerűen nem vennék róluk tudomást, de nem teszem. Megpróbálom a szerencsémet kiérdemelni.

Ezek szerint szerencsésnek érzem magam? Lehetne rosszabb is. Sokkal rosszabb. Én vagyok az, aki nem él a lehetőségeivel. Későn, vagy egyáltalán nem veszi őket észre. Mea culpa. Sokszor könnyebb lenne másra fogni, de nem szoktam. Felismerem a hibáimat. Az más kérdés, hogy nem nagyon teszek ellenük. Valahogy nincs erőm. Lusta vagyok. Könnyebb nyafogni és várni a csodát, mint lépni. Azért egy-két dolgon megpróbálok változtatni. De nem könnyű. És van, hogy a környezetem sem segít ebben. Például el lettem könyvelve egy szürke egérnek, aki nem jár sehová. Ehhez később jött a pedálgép titulus. Nem is hívtak sehová bulikba. Nem is nagyon beszéltek velem, maximum vizsgák előtt. Természetesen nekem kellett volna először nyitni, és szólni, hogy „Hahó! Megváltoztam. Mennék én is a buliba.” De nem tettem. Visszatérve a szerencséhez. Az voltam Szilvivel. Őt nem magamnak, hanem a szerencsémnek köszönhetem. Szerencsém volt még általában a suliban is. Soha nem szakadtam meg a tanulásban, mégsem én voltam a leghülyébb. Csak ezt sem használtam ki. Ha előbb észbe kaptam volna, akkor már meglenne a diplomám, és már doktori iskolába járnék. De nem így történt.

Halál. Tényleg nem értem miért félnek tőle. Ha valaki vallásos, akkor éljen a hite szerint, és akkor nem lehet baj. Ha meg nem vallásos, akkor meg úgysem hisz a pokolban, a túlvilági életben. Akkor mitől fél? Az elmúlástól? Miért? Mi abban a rossz? Ennyire egoista lenne, hogy fél attól, hogy el fogják felejteni, hogy nem körülötte forog majd a világ? Tényleg nem értem.

Még az öngyilkosságról pár gondolat. Most halt meg nemrég Albert Györgyi. Őszintén szólva engem nem rendített meg a dolog, csak azért írom, mert volt vele egy interjú a – volt – csigabigás tv-n. Azt mondta, hogy az öngyilkosság bátor tett. Bátorság kell ahhoz, hogy valaki meg merje tenni. Szerintem nem. Ahhoz kell bátorság, hogy elviselje a sorsát. Könnyű elugrani. Azt a legkönnyebb. Ugrik és vége a gondoknak. Ez a legegyszerűbb megoldás... De most megyek, mert megjött DuplAnyácska