Szervusz Barbi!
Ezt szerettem volna elkerülni. Ha én levelet írok egy lánynak, az nálam semmi jót nem jelent.
Tudom, hogy türelem, meg minden...
De nem tudom mire vélni ezt a két napot. Tényleg nem. Zavarlak? Nem akarsz velem többet beszélni? Ha így van akkor mond meg! Mond meg nyíltan, és akkor többet nem is hallasz felőlem.
Tudom, hogy önző módon viselkedtem. Mentségemre legyen mondva, hogy legtöbbször tudtomon kívül. Szerettem volna ha minden olyan lett volna mint az elején. Ezért próbálkoztam viccelődni, ezért próbáltalak ugratni, ezért akartam lekötni minden figyelmedet. Nem esett le, hogy már semmi nem lehet ugyanaz, hogy mind a ketten  megváltoztunk azon a napon. Csak fura volt, hogy utána még egy darabig nem volt semmi változás, majd lassan mintha kezdtél volna elhidegülni tőlem. Persze én is hibás voltam ebben, nem vettem észre magamat. Aztán szinte az egész beszélgetésünket elolvastam és rájöttem - ebben segítettek is -, hogy mennyi hibát követtem el. És én csütörtökön délután nagyon izgultam, hogy vajon fent leszel e. Reméltem, hogy még nem késő, hogy még nem vesztettelek el végképp. És én annyira örültem annak a kevés kis időnek is, amit veled tölthettem! Aztán tegnap semmi. És gyakorlatilag ma sem.
A Ceca próbált azzal vigasztalni, hogy ez nem is rendes szerelem, hogy csak valakibe szerelmes akarok lenni. De én kitartok! Kitartok melletted - ha te is ezt szeretnéd. Tudom persze, hogy erről nem akarsz beszélni, mert annyiszor megy el a kedved az egésztől, ahányszor felhozom. Nem is hoztam volna fel, ha nem félnék ennyire. Már tudom, hogy nem nagy szavakkal kell bizonyítanom, hanem a mindennapi cselekedeteimmel. Hogy minden nap melletted vagyok, hogy mindig figyelek rád. Először azt hittem, hogy ez nehéz lesz. De csütörtökön minden olyan egyszerű volt. Magam is meglepődtem, hogy milyen könnyen magam elé tudlak helyezni... És éppen ezért nem fogom ezt a levelet soha elküldeni neked.

Ez tényleg egy levél lett volna, nem ide szántam. De a végén rájöttem, hogy ez is csak az én önzésemet fejezte volna ki. Várnom kell. Ha nem akar velem beszélni, hát nem fog. Természetesen ez nekem fájni fog, de talán csak időre van szüksége. És ha majd látja, hogy mindig ott leszek, akkor talán megenyhül. Persze lehet, hogy soha nem fog. Lehet, hogy már késő, és már elvesztettem... örökre.

Ez igazi szerelem, avagy Cecának van igaza? Nem tudom. Már korábban is írtam, hogy nekem magamnak is vannak kétségeim már. Lehet, hogy csak görcsösen kapaszkodok egy kedves lányba, de nincs mögötte szerelem. Csak szerelmes akarok lenni. Ezért voltak a buszos "szerelmeim" is. De azok soha nem voltak komolyak, csak viccből írtam őket. Persze. Tetszettek. De rengeteg csinos nő mászkál az utcán. Barbiba viszont már majdnem akkor szerelmes letten, amikor még nem is láttam. És valamiért Szépkislányba se lettem az. Szóval szerintem ez más. Persze lehet, hogy tévedek, elvégre nem nagyon voltam még az. Nincs túl komoly összehasonlítási alapom. Mondjuk itt lehetne egy vitát indítani, hogy "Mi is az a szerelem?" De nem hiszem, hogy lenne értelme. (1. Úgysem írna senki semmit. 2. Szerintem egy megfoghatatlan valami.) Egy személyes találkozás sokmindent eldönthetne. De erre a jelen helyzetben semmi esély. Az ég egy adta világon semmi! Szóval maradnak a kétségek, az agyaskodás - igaz ez utóbbiról mostanában leszoktam.

Mondjuk annyira nem voltak kerekek. Elég fura alakja volt egyeseknek... De kit érdekel, ha finomak?! Viszonylag sokat is ettem belőlük. Talán 10 darabot. Na most ugye ez függ a mérettől. Nem mindegy, hogy mekkora volt az a 10 darab... Miért is kezdtem bele ebbe? Mindegy. A lényeg, hogy szilvás gombóc volt Fonyódon az ebéd, és ahhoz képest, hogy nem sokkal ebéd után mér jöttem is el, elég sokat ettem.

Természetesen ma is kerékpárral voltam. Mi mással?! És természetesen ma sem volt meleg. De kit érdekel?! Nekem az már bőven elég volt, hogy nem esett. Ma sikerült a kendőt is úgy felkötni, hogy a fejemet is forgathattam, és akkor is a helyén maradt. A múlt héten egy pöppet lazára kötöttem. Mit is mondhatnék még?... Az út elég száraz volt, bár Fenyvesen sikerült belemennem egy sáros részbe, és jól összeretkeltem a gépet. És magamat. Mikor hazaértem lehetett is tisztítani. Pedig nem sok kedvem volt hozzá. Már sötét volt, hideg volt, és ki is voltam izzadva - ebből kifolyólag még jobban fáztam. De nem tehetem le mocskosan! Persze az lett volna az igazi, ha még alaposabb lettem volna. Egy kicsit elnagyoltam a dolgot. És persze ráférne egy "mélytisztítás" is. Szét kéne szedni teljesen, mindent lemosni, és újra olajozni. De félek, hogy nem tudnám rendesen összerakni. És lusta is vagyok. Ez elég komoly meló lenne. Majd talán egyszer tavasszal Fonyódon szerét ejtem.

Nem is tudom mivel akartam még drága időtöket rabolni...

Becsajoztam BK-n! (BattleKnight) Mondjuk ez így elég nagy túlzás. De tény, hogy tegnap megismertem egy másik csajt. Már másodszor vert meg, és én írtam neki, hogy a felnőttek már nem így intézik ezt. De azért megkérdeztem, hogy mikor lesz a következő "randink". És a válaszában szépséges lovagnak szólított - de azóta dicső lovag lettem. Aztán elkezdtünk levelezni, és most már a rendes nevén írja alá, nem a karaktere  nevén. Kerestem neki egy új képet, mert bár ő lány, Beust báró lovas képe van - vagyis volt - kint neki a profiljában. Én tegnap nagyon ráértem, mert Barbi nem volt msn-en, ezért kerestem egy bárónőt. Magyarul, németül, angolul, oroszul és flansziául. Tényleg elég kevés használható van a neten. De azért küldtem neki 3 linket. És ma berakta az egyiket, és ki is írta, hogy én találtam neki. Kb ennyi.

És még miről?... Úgy vélem, hogy csak ezeket akartam elújságolni.

De nem! Nem ússzátok meg ennyivel!

Tegnap megnéztük a húgival a Sweeney Todd-ot. Nem egy nagy szám. A történet nem nagy durranás. És mintha kicsit össze lett volna csapva. Itt-ott több részlet kellett volna, bővebben kellett volna kifejteni a történetet. Több helyen nagyon kiszámítható volt, hogy mi fog történni - de nem akarok spoilerezni. Összegzésként annyi, hogy meg lehet nézni, de szerintem felejtős. Burton-Depp párostól többet vártam volna.

Ma nemszerelmet vallottam Szépkislánynak! És ő ennek nagyon örült. És én is.

Írtam neki, hogy ma láttam az egyik buszos "szerelmemet" - az ismeretlen ismerős csajt -, de nem éreztem semmit. Nem éreztem azt, amit 2 hete még éreztem volna. Pedig tényleg csodaszép, és nagyon is a "bejövős" kategória. De semmi! Mondtam neki, hogy meg is ijedtem egy kicsit magamtól. Néha kétségeim vannak, hogy szeretem e még Barbit... de ilyenkor megbizonyosodok róla, hogy igen. Ez jó érzés is, és ijesztő is egyben. Visszaolvastam a beszélgetéseinket, hogy a kulcsmondatokat elküldjem az "elemzőmhöz". De nekem is nagyon hasznos volt. Hogy én néha mekkora marha voltam! De ezen már nem tudok változtatni. Ha tudnék, akkor azt a szombati napot változtatnám meg. És akkor - talán - minden rendben lenne köztünk. És akár már előrébb is tarthatnánk. De ezt nem lehet véghezvinni, szóval marad a mindennapos küzdelem Barbiért.

Ceca mondta, hogy túl sokat beszélek Barbiról. Nem tehetek róla. Tényleg mindig ő jár az eszemben. De most vissza a kályhához! Úgyis rohadt hideg van kint...

Tehát megemlítettem a buszos csajt Szépkislánynak, aki egyetértett velem. Talán nem sértődik meg ha idézem: "hát pedig egy ilyen mindennapszerelmesedő fiúnál az aztán nem semmi". Ekkor írtam neki, hogy csoda, hogy belé nem lettem szerelmes, pedig minden adottsága megvan ehhez. Nemcsak a külseje, hanem - ez hülyén fog hangzani - a belseje is. Nagyon jókat tudok vele beszélgetni. De ezt ugye már írtam is párszor. De ez nem változott. Szerencsére. És mint már említettem mindketten "örvendeztünk vala". Ő egy komoly kincs a számomra. És azt hiszem, hogy már nyugodt lehetek. Ha eddig nem szerettem belé, akkor már nem is fogok.

De hogy nem untassak mindenkit halálra az örökös "szerelmeskedésemmel", következzen egy kevésbé szerelmes hír. Megjött tegnap a "behívóm". Jövő hét pénteken szóbeli, szombaton írásbeli, és labor. Tegnap nagyon beparáztam. Megéreztem a végem. A neten megcsináltam az olvasott szöveg értés próba tesztet. 20 perc áll rendelkezésünkre a válaszolásra, de nekem 7 perc alatt sikerült hibátlanra. Bár tény, hogy ettől féltem/félek a legkevésbé. Megcsináltam a hallott szöveg értést is. Ebben már volt hibám, de nem is hallgattam meg 2x. Ettől sem féltem/félek annyira. Amitől parázok az a szóbeli. Ráadásul nem is a vizsgáztatóval kell beszélni, hanem egy másik szerencsétlennel. Sok múlik a partneren is. Remélem szerencsém lesz. Ha már a szerelem terén gondjaim vannak. Az írásbelin - ha jól tudom - csak két szöveget kell írni, két levelet. Ez nem is lenne olyan gáz, csak nem lehet szótárat használni hozzá. És 200 szóból kell állnia. Mikor tudok én egy 200 szavas fogalmazást összehozni? Szóval a 4 részből kettőt - úgy érzem - simán veszek, kettő viszont kétséges. "Majd meglássuk! A vak is aszonta." Ha meglenne egyből, akkor én egy - előre is elnézést - KURVÁRA BOLDOG ember lennék. Irtózatosan nagy teher hullana le a vállamról.

"Jelentem a ló leért. Leért, de szerencsére puhára esett. Egy darabig kétséges volt, hogy hogyan fog talajt."

Ezt írtam 16-án. Ez bizony így visszatekintve nem állja meg a helyét. Mert hogy is van a mondás? A szerelem sötét verem. És szerintem hegyes karókkal van tele az alja. Azon a puhaságon csak megpattantam. (Azt hiszem ezt már írtam korábban is. Úgy látszik tetszik ez a hasonlat vagy költői kép, vagy mi a rák.)

"A vak ló esete az alacsonygravitációs szakadékkal..."

Ez sem igaz! Elvégre gyakorlatilag 2 nap alatt belezúgtam. És elég hamar le is értem a szakadék aljára. Szóval mégsem volt olyan alacsony a gravitációs-együttható.

Szilvi megint írt. És én megint nagyon örültem neki. Ő sem látja túl rózsásan a helyzetemet Barbival, bár azért szurkol. Írta, hogy a szerelmetest, mint állandó jelzőt már Barbi megszólításához kéne hozzáfűznöm. De megmondtam neki, hogy ez az ő számára van fenntartva, ezt csak ő kaphatja meg tőlem. Egyébként 4 hónapja nem gyújtott rá. És ennek igazán örülök. Már előttem is le akart szokni, de én is sokszor mondtam neki.

Barbi hátra szorult... Ma valamivel több mint 10 percet beszéltünk. Vagyis megint inkább én. Tanul. Kell is! De nagyon nagy ez a váltás. Kezdetben napi 5 óra. Ma 10 perc... se! Én még kitartok, de nem tudom meddig bírom ezt. Nehéz fenntartani a tüzet ha közben oltják. Persze lehet, hogy csak én látok rémeket. Lehet, hogy tényleg rossz passzban van, minden összejött. De az is lehet, hogy csak próbára akar tenni. Ki akarja próbálni, hogy mennyire vagyok kitartó, mennyi nehézséget vállalok érte. Vagy már reménytelennek látja a helyzetet és el akar marni maga mellől. Ezt nem fogom hagyni! Nem adom magamat könnyen! Bár ha elég kitartóan próbálkozik, akkor sikerülhet. De még kitartok. Érte ezt még kibírom pár hétig. De ha a szünetben sem lesz semmi javulás, akkor lehet, hogy feladom. Addig még sok idő van, és én reménykedek. Remélem, hogy ha máskor nem is, de a szünetben megint sokat beszélgetünk és közeledünk a régi kapcsolathoz. Előbb azt kell újraépítenem, és csak onnét kiindulva hódíthatom meg.

Tudom. Olcsó poén volt. De most sajna csóró vagyok. Jobbra nem futja. Recesszió van!... Nálam minden téren.

Nem tartok közvélemény-kutatást, mert tudom, hogy úgysem írná le senki a véleményét. De... Már több embertől hallottam, hogy egész - esetleg nagyon - jó a stílusom. Érdekes módon ez különösebben nem izgatott, amíg Barbi nem mondta. Amikor ő mondta, akkor bizony elgondolkoztam. De nem kell megijedni! Nem fogok könyvet írni. Nem vagyok én celeb. Még ha néha pofára estem is - és ez ugye a fejemen van. Csak valamiért elkezdtem figyelni arra, hogy hogyan, és mit írok. És ez fura. Vagyis inkább zavaró. Eddig egyedül a strandos leírásnál törekedtem arra, hogy jó legyen, egyébként csak ömlik belőlem a sok hülyeség. Visszaolvasni is csak mostanában kezdtem el, hogy a kihagyott, vagy félregépelt - de értelmes - szavakat kijavítsam. Néha elég zavaró hibákat szoktam véteni. Gyakori, hogy szavakat hagyok ki. Gyorsabban jár az agyam, mint a kezem. Bár mostanában ez utóbbi is elég fürge. (Fürge ujjak. Ha-ha.) Volt már nem egyszer, hogy akár egy szóval is megelőztem a gépelésben a blogom. Nem bírt követni. De vissza a stílushoz. Fura. És talán nem is tesz neki jót. Nem tudom. Barbinak - Most megint magamat fogom dicsérni - olyan bókokat találtam ki, hogy magam is elcsodálkoztam. Nem szoktam én ilyeneket mondani. Még gondolni sem! De nála az egész teljesen spontán jött! Egyiken sem kellett gondolkoznom. Ez - véleményem szerint - két dolgot jelenthet: 1. ez a lány sokkal jobban megfogott, mint gondoltam volna, sokkal jobban szeretem 2. a sok firkálástól jobb lett a stílusom. Én az elsőre tippelek. De ez a bejegyzés nem erről szól! Legyünk hívek a címhez! Tehát a stílusom. Azt mondták, hogy itt sokkal jobb, mint élő szóban. Pedig ezt sem tervezem meg, nem agyalok azon, hogy milyen csavart rakjak bele. Így jön, és kész. Szerintem az arctalanság az oka. Itt ülök egyedül, és nyugodtan írhatok. Nem kell a másikra figyelmen. Nem zavar semmi. Ha már valaki van a szobában, akkor inkább neki sem állok írni. Nem írok, mert megláthatja. Nem hülyeség? A neten bárki láthatja, és senki. Bárki, aki kalandos úton megtalálta ezt az oldalt, és senki mert már csak a végterméket látja. A folyamatba nem tekinthet bele, mint egy élő beszélgetés alkalmával. Nem alakíthatja tudatos, vagy tudat alatti reakcióival. Nem zavarhat össze. Itt csak én tudom magamat összezavarni.

A lényeg: Hogy ragadjon a bélyeg, és a kacsák előtt legyen víz! Valamint az, hogy megpróbálok az az ösztönös "zseni" maradni, aki voltam, és nem válok egy kimért, kiszámított furdulatokat alkalmazó "művésszé".

Most azonban megyek aludni, mert... Mert megint nem akartam eddig maradni, de ezt a szemét műfajt csak így van értelme csinálni. Holnap reggel cseszhetem az egészet. Nem lesz már meg az az érzés, ami este volt, és ami az ihletet adta.

Igazából nem az olvasottság miatt csinálom ezt, ez nem "kereskedelmi blog", de azért megszoktam nézni a látogatottsági adatokat. Elég fura hullámzás van. Még az elején volt 22 látogató majd nagy csönd, és egy hete megint többen, 20-21 fő. De ez megint süllyed. Már Barbi sem érdekes téma többé. Ezt csak azért írtam le, hogy ti is tisztában legyetek vele, hogy milyen hihetetlenül olvasott vagyok! (Ha használnék smileykat, akkor ide egy idióta vigyor lenne beszúrva.)

A titok nagyon egyszerű... Nem kell enni! Pontosabban Novicsnak kell adni a kaját.

A húgi nagyon jól halad. Már korábban is volt, hogy nekem kellett befejeznem, amit elkezdett. A legemlékezetesebb egy "fogyi saláta" volt. Volt abban minden fogyást elősegítő rettenet. Ennek megfelelően iszonyat íze volt. Nem is ízlett neki! Ezért átpasszolta nekem.

Ma anyu hozott "konkurencia ápdét egyes" somlói galuskát. Ahogy a stand uposok mondani szokták: Hagyok időt... Az egyes kód ugyebár azt jelenti, hogy bármikor ehető. Egy olyan édesség, amit bármikor lehet enni. Olyan is! Én ettem meg anyuét, és a húgiét is. Novics az éhenkórász! A somlóinak valami fantasztikus víz íze volt. Ennyi pénzért - mert ugye egy somlói eleve nem olcsó, hát még az ápdétes verzió - kaptunk egy - jelen esetben kettő - pohár vizet. Végül is a víztől nem lehet hízni, azt bármikor lehet fogyasztani.

ui.: Le szeretném szögezni, hogy nem vagyok Norbicka ellenes. Felőlem csinálja ha akarja. Ha ennyi buta ember van, akik bedőlnek a trükknek, akkor had csinálja. Ha nem lenne rá igény, akkor maradt volna rendőr. De van igény! A fogyókúrások is olyanok, mint a kisgyerek- vagy állat tartók. Minden szart - elnézést, de ez kívánkozott ide - megvesznek, ha azt mondják róla, hogy az jó. Életmódváltás nélkül nem lehet lefogyni. Olyan nincs, hogy mindent ehetek, hogy nem kell mozognom, csak beveszem a csodabogyót, és máris karcsú vagyok. H. Ü. LY. E. S. É. G. ! Kevesebbet kell zabálni, rendszeresebben, jobban megválogatva, hogy mit, és mozogni kell. Persze az a módszer is bejöhet, amit én "alkalmaztam". Nem kell enni. Csak ezt nehéz megállni, ha az embernek folyamatosan ehetnékje van. Én nem azért nem ettem, mert le akartam fogyni - na jó a hasam egy kicsit zavart, és még most is -, hanem mert 1. lusta voltam, 2. rosszul főzök, 3. depressziós vagyok - ez utóbbi Tibix véleménye. Még Egerben "fejlesztettem ki", amikor csináld magad mozgalomban kajáltam, és azóta rám ragadt. Azt mondják, hogy ez a legrosszabb módszer. És van is benne valami. Nem kellemes dolog éhesnek lenni. De én le tudom már gyűrni ha éppen ahhoz van kedvem. De ha nincs, akkor éjjel is képes vagyok sütit enni, vagy 22:00-kor degeszre tömni magamat. Ez van. Van, aki ezt megteheti, és van, aki nem. Én azért tehetem meg, mert nem jellemző, és könnyűszerrel meg tudom állni, hogy ne tegyem. Sokaknak ez nem megy ilyen egyszerűen, és ha egyszer megszegik a diétát, akkor onnantól az egész veszett fejsze. Régen az emberek 2-3x ennyi kalóriát vittek be, csakhogy egész nap fizikai munkát végeztek. Most meg nem. A paraszt a légkondis traktorban ülve szánt, a gyári melós a hájtek gép mellett ül, és nyomogatja a gombokat. A Patkányfogóban volt pont egy rész arról, hogy a szegkovácsok elvesztik a munkájukat a gépek miatt, amik szebben, pontosabban, gyorsabban dolgoznak. Ott leírja hogyan néz ki egy szegkovács. Másfél mázsa tömör izom. A 20 kilós kalapácsot egy kézzel forgatja. Neki nem lett volna elég az a 2000 kalória, ami - legalábbis úgy tudom - a napi ajánlott bevitel. Neki ennyi lehetett a reggelije.

De látom, hogy az utóirat hosszabbra sikeredett, mint a bejegyzés. Ez van ha belelovalom magamat egy témába. Dőlnek belőlem a szavak.

Nem is volt rossz... Sőt! Egész kellemes volt.

Kerékpárral jöttem Fonyódra a hideg ellenére. Tegnap este villámlott is nálunk, és szakadt az eső, de reggel verőfényes napsütés - és rohadt hideg - volt. Ma egy vastagabb pulcsit vettem fel, és a kendőmet nem a fejemre, hanem a szám elé kötöttem. Ma már egy rendes sapkát vettem fel a sisak alá. Szükség is volt rá! És a kendőre is. Ezt nem vettem fel rögtön, mert gondoltam nem "menőzök". Aztán Újlak előtt már gondoltam, hogy felkötöm - kivételesen nem magamat - de nem sikerült. Nem akartam megállni, és a menetszél plusz a téli kerékpáros-kesztyű nem voltak éppen segítségemre. Ma - nem éppen kivételszámba menően - erős szembe szél volt ezen a szakaszon, ami ráadásul - mint a magyar utak többsége - elég pocsék. Ezért csak az autópálya felüljárón álltam meg, hogy ne veszítsek lendületet. De ott valamiért nagyon furán kezdett verni a szívem, és hányinger valamint ájulás kerülgetett. Már régen éreztem ilyet. És nem hiányzott! Olyan volt mintha a szívem ki akart volna szakadni a helyéről. Nem vert hevesebben, hanem ritkán, de akkor nagyon nagyot. Vacak érzés volt. De aztán enyhült, én pedig felpattantam a gépre, és már téptem is. Az egész elindulásban csak az volt mókec, hogy semmit sem láttam. A kendő ugyanis a szemüvegem alá vezette a leheletemet, és az ott szépen lecsapódott. Persze ez egy idő után megoldódott, de addig mókás volt. Bmárián még meg kellett állnom, hogy megnézzem, hogy valóban víztelenítve van e faház. És ma is csak arra jutottam, hogy igen. Ez azért fura, mert senki nem tudja, hogy ki víztelenítette le. Én mondjuk ettől még jól tudok aludni. "Érdekes" módon útközben csak egy kerékpárossal találkoztam. És az egyéb forgalom is igen gyér volt.

Fonyódon segédkeztem egy pöppet - spájz rendbetétel -, aztán/közben beizzítottuk a gépeket. Huhú! Öcsi vett wifi routert, és így most a szobámból írhatom eme sorokat. Persze játszani kábelen keresztül játszottunk,  mert sokkal nagyobb a sebessége, és stabilabb is. A BattleField2 SpecialForce nevű kiegjének összes pályáját végigtoltuk. Itt is a support a kedvenc kasztom, csakúgy mint Vietcongban - ott engineer a neve. A gyakorlatilag végtelen lőszer mókás dolog. Főleg, hogy megtanultam a fegyverét is kezelni. Ha az ember lehasal, akkor elég pontos, és erős is. Állva, vagy akár guggolva azonban kész katasztrófa!

Aztán jött egy kis szünet után - mely során megoldottuk azt a visszatérő problémát, hogy a Cossacksban nem láttuk a másik által indított pályát - cossacksoztunk - meglepő módon. A problémát egyébként a router okozta. Azt kiiktattuk és máris mehetett TCP/IP-n a játék! Egész jó voltam. Komolyan. Mondjuk öcsinek nem ez a szíve csücske - például elfelejtett akadémiát építeni, ami elég komoly hiba. Volt pár meleg helyzet, amikor azt hittem, hogy végem. Az egyik ilyen az volt, amikor 6 fregattot vettem észre az ellenségnél, miközben a fél városom a tengerparton terült el. Igaz, hogy szárazföldi nagyhatalom voltam, ott esélye nem volt ellenem, de ez akkor is kellemetlen volt. Szerencsére volt elég nyersanyagom és tudtam gyorsan építeni egyet - valamint egyik szövink is bejött eggyel - és fel tudtam addig tartóztatni, amíg a XVIII. századi fregattom elkészült, ami leradírozta őket. A második játékban pedig párszor átcsusszantak az ostromgyűrűn és bepofátlankodtak a városomba. Szerencsére azonban egyik sem volt komoly, meg tudtam oldani komolyabb veszteség nélkül.

Röviden ennyi a történés. De itt van még az érzelmi rész! És ez ugye sokkal fontosabb - legalábbis számomra.

Tehát az első barbimentes napom, amióta ismerem és szeretem. Mint már említettem nem is volt vészes. Persze gondoltam rá. Amikor volt egy kis szünet - és net - felmentem msn-re hátha fent van. Mondtam neki még csütörtökön, hogy nem leszek, mert öcsivel játszunk, de azért felmentem hátha elkapom. Remélem örült volna neki. Aztán a Megafrász eredményhirdetését is láttam - teljesen véletlenül - és örültem, hogy a kedvence bent maradt. Jobban mondva ez így nem igaz. Nem örültem, de megjegyeztem magamban, hogy most ő - mármint Barbi - bizonyára örül. Nekem mondjuk teljesen mindegy, hogy ki nyer, mert nem nézem. Van már elég "sztár", vagy ahogyan mostanában mondják, celeb, kis hazánkban. A középkorban - Lengyelország után - nálunk volt a legtöbb nemes a lakosságszámhoz viszonyítva. Úgy látszik most a legtöbb celeb/fő címre hajtunk. Ha már a GDP-ben nem tudunk listavezetők lenni, hát legyünk ebben - az öngyilkosságok, a rákmegbetegedések, az érrendszeri problémák száma mellett - az elsők! De eltértem a témától. Bár jobban meggondolva többet nem is nagyon tudok mondani. Nem volt vészes. De ebben szerepet játszik az, hogy tudom, hogy holnap - pontosabban ma - megint beszélni fogunk. A stabilitás jó dolog! Én szeretem a rendszert az életemben.

Brenda ma válaszolt a segélykérésemre. Hogy mindig meg tud nyugtatni. Hogy mindig tudja mit kell mondania. Nem is tudom, hogy mire mennék nélküle! Ő az egyetlen, akire ilyen témában mindig hallgatok. Legalábbis az esetek túlnyomó részében. És mindig igaza is van. Félelmetes! Egyébként azt tanácsolta most, amit én is sejtettem, de jól jött a megerősítés. És meg is tudta indokolni a dolgot. A lényeg, hogy türelmesnek kell lennem, és szépen lassan meg kell "szelídítenem". Meg kell győznöm, hogy komolyan szeretem, hogy nincs az a nehézség, amit ne vállalnék érte. De ehhez idő kell. Nem fog egyik napról a másikra menni.

Na ja. Ma megint rossz kedvem van. Barbi elázott, megfázott, fáradt, és ezekből kifolyólag vacak kedve volt. MEGINT! A héten még nem is volt jó kedve. És ma nekem is elment tőle. Mondtam is neki. Aztán ott is hagytam. Elmentem vacsorázni meg fürdeni. A szerdai House-t is megnéztem. Aztán visszajöttem, hogy megnézzem fent van e. Reméltem. De már nincs fent. Remélem tényleg lefeküdt aludni, vagy legalábbis pihen. Jó lenne ha egyszer végre jó kedve lenne.

Nem szeretne elveszíteni... Így nagyon nehéz. Lassan úgy érzem, hogy eltávolodunk egymástól. Gyakorlatilag egész héten nem ment bele a játékba. A tegnapi nap kivétel, de persze közel sem volt az igazi. Ma pedig megint rossz. Megint egész nap arra vártam, hogy beszélhessünk. Reménykedtem, hogy ma talán jobb kedve lesz. És szép lassan meg tudom közelíteni. De nem! Ma sem sikerült. Már nem is bánom, hogy holnap nem beszélünk. Tudom, hogy ugyanez lenne. És ez nem kell nekem!

Nem szeretne elveszíteni... Mintha ezt már mondták volna nekem. Nem is olyan régen. Egy 16 éves. Aki aztán szépen felültetett a hantapalintára. De Barbi  nem ilyen. Legalábbis úgy gondolom. De a másiknál is így gondoltam. Persze lehet, hogy tényleg pocsék az egész hete - már szombaton mondta, hogy összeszedett valamit -, de akkor is nagyon nehéz nekem. Megpróbálok úgy tenni, mintha mi sem történt volna, de általában passzivitást kapok cserébe. Úgy kell kihúzni belőle a válaszokat. És azok is mind igen rövidek, odavetettek. Beszúr egy smileyt csak fogjam már be.

Nem szeretne elveszíteni... De ha ez így fog még a jövő héten is menni, akkor ott a vége és pont! Nekem nem megy ez a "Legyünk barátok." dolog. Én szeretem. De ha nem kapok vissza semmit, és már reményt sem fogok látni a helyzet javulására, akkor jobb ha többet nem is beszélünk. Ez persze ultimátumnak hangzik. És gyakorlatilag az is. Nekem nem fog menni ez a dolog. Klauval is jól tettem, hogy minden kapcsolatot megszüntettem. Könnyebb így, mint minden nap reménykedni, és minden nap csalódni.

Nem szeretne elveszíteni...És én sem szeretném. Mert még mindig nagyon szeretem. Bár lassan már nem tudom, hogy ez nem csak annak köszönhető e, hogy végre találtam valakit. Én szombaton nagyon komolyan mondtam, és gondoltam, hogy nagyon szeretem. De félek, hogy ez lassan csak egy makacs ragaszkodás lesz, nem lesz mögötte olyan érzelem. Vacak érzés erre gondolni. Vacak érzés ezt leírni. Úgy érzem, hogy egy dög vagyok. Egy dög, aki csak magára gondol. És ebben van is valami. De nagyon nehéz önzetlennek lenni. Persze igazán csak így lehet az igazi szerelmet kifejezni. Ha az ember a másikat maga elé tudja helyezni, akkor szereti csak igazán. Én most ezt próbálom. Megpróbálom elfogadni a döntését. Nem is hozom fel, hogy mennyire szeretem, nem beszélek az érzéseimről. De ez nem mehet a végtelenségig. Neki is engednie kell(ene). Az nem járható út, hogy mindig csak én vagyok rá tekintettel. Persze ha ez így lenne, akkor jobb még most... vagyis én már most is nagyon szerelmes vagyok belé.

Nem szeretne elveszíteni...De azt hiszem, hogy nem jó ez, hogy vissza kell fojtani az érzelmeimet. Isten látja lelkemet, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, de lassan túl fognak csordulni. És ha ez megtörténik, akkor ki fog borulni a bili. És bizony elég komoly szemrehányás adagot fog kapni tőlem. Tudom, hogy milyen vagyok ha az elkeseredettség beszél belőlem. Maradjunk annyiban, hogy nem túl kedves.

3 óra alvás. Vagyis inkább csak 2,5. De nagyon jól esett. Nagyon kellett.

Egész nap vacakul voltam. A buszon kurvára (sic!) elegem volt az egészből. Úgy gondoltam, hogy két pad között a földre fogok esni. Se Barbi, se nyelvvizsga. És ez elkeserített. Már azon is gondolkoztam, hogy írok a nővérének, és tőle kérek segítséget. Vagy azon, hogy nyíltan előállok megint az érzelmeimmel, és nem tágítok. Vagy lesz köztünk valami, vagy inkább hagyjuk ezt az egész "barátok" dolgot. Aztán a személyes találkozót is gondoltam, hogy felhozom. Ott beszéljünk meg mindent. De ugye ez Klauval sem jött össze soha. Nem is bánom. Így utólag már nem.

Este mikor bekapcsoltam a gépet 2 új levél is várt már rám. (Ez a "már rám" szókapcsolat tök mókec.) Egyet Brenda küldött. Válaszolt a segítségkérésemre. Pontosabban csak annyit írt, hogy talán holnap tud válaszolni, mert most van egy kis net gond. Szerencsére ekkor már lenyugodtak az idegeim, így nem probléma. Tudok várni. Ő is erre intett, "addig is türelem". A másikat viszont az én Szerelmetes Szilviám küldte! Még a Márquez regény kapcsán írtam neki korábban. Erre hétfőn válaszolt. Én ezt kihasználva megint írtam, és eldicsekedtem azzal, hogy megint szerelmes vagyok. És ma válaszolt. Gratulált, és érdeklődött Barbi iránt. A levelét olvasva tényleg elhiszem, hogy mindig is szerelmes lesz belém egy kicsit. Legszívesebben bemásolnám ide az egész levelet - ami nem túl hosszú -, de már nem vagyok olyan meggondolatlan, mint voltam korábban. Legyen annyi elég, hogy árad belőle a szeretet. Ha nem is lángoló, mindent felperzselő szerelem, de a barátságnál mindenképpen több. A válaszomhoz csatoltam neki egy kaméliát. Remélem értékelni fogja. (A regényben az volt a szerelmesek virága, még a rózsa divatba jötte előtt.)És írtam neki, hogy ha 5 év múlva egyikünk sem él komoly kapcsolatban, akkor házasodjunk össze. Csak félig írtam viccből! Nem tudom mit fog rá válaszolni.

A téma felmerült Barbival is. Persze még viccesebb formában. Volt egy kis félreértés a személyes üzenetének dekódolásában. Azt hittem nekem írja ki azt az OCA-t. De nem, csak egy szövetség neve az Ikariamban. De ez egyben egy személyiségteszt neve is. De ő ezt nem tudta. Mondtam is, hogy egy jövendőbeli kriminálpicológustól nem szép, hogy nem tudja. Mondta, hogy a jövendőbelin van a hangsúly. Ez nagyon magas labda volt. Egyből le is csaptam rá! Rögtön a jövendőbelimnek neveztem. Mikor rákérdeztem, hogy mit szól hozzá, azt mondta, hogy nem tudja. Olyan mintha egy pillanatra komolyan elgondolkozott volna rajta. De lehet - és elég valószínű -, hogy csak én képzelek bele mindenfélét. De egyre határozottabban érzem, hogy lesz egy Emma Zsófia nevű lányunk. Már annyiszor emlegettem.

Barbi ma flansziát tanult miközben velem beszélt. (És persze közben játszott is.) De - Cecára hallgatva - most örültem neki, hogy a tanulás mellett időt szakít rám is. Már tudom, hogy a flanszia fölött vagyok. De sajnos még Totó alatt. Ő még közénk fekhet. De van esély, hogy én is a pociján aludjak Barbinak, mint egyszer Totó. (Ó. Még nem mondtam. Ő Barbi kutyája. Jobban mondva egy ewok.) Nem tudom, hogy mennyire látszik a leírásból, de a mai beszélgetés volt eddig ezen a héten a legjobb. És már csütörtök van. Már majdnem olyan felszabadult volt, mint az elsők. Az eleje egy kicsit döcögős volt megint, de szerencsére nem lett gond. Nem írtam hülyeséget. Szilárd elhatározásom, hogy várok türelemmel. Ezért a kapcsolatért megdolgozok. El kell fogadnom, hogy nem hullik az ölembe. Oda hullott volna, csak elsiettem. De ezen ugye kár rágódni. Megtörtént. Nem lehet rajta változtatni. És bízok benne, hogy lassan Barbi is felenged, jobb kedve lesz, még inkább partner lesz az incselkedésben, és előbb vagy utóbb tovább is léphetünk. Lényeg, hogy ne adjam fel a reményt! Most úgy érzem, hogy ismét van. Azt hiszem karácsonykor még nem fog fejfájást okozni, hogy mit vegyek neki, de remélem Valentin-napra már meg kell lepjem. 

Éppen böngészni tanulunk, és a menetrendeket nézzük. Én persze Akasztó-Kéthely viszonylatot néztem.

Az út elég hosszú, és macerás, de Székesfehérvár kb félúton van. És még vasárnap is nagyon jó buszai mennek oda, és vissza is. Szombaton ugye táncikál, hétköznap pedig neki iskola, nekem pedig tanfolyás.

Tehát viszonylag könnyen megoldható lenne egy személyes találkozó. És semleges területen. És Szfehérvár belvárosa nem is csúnya. És van "eccség" is. De csak ha sétálunk az is jó. Úgyis a beszélgetés a lényeg, az hogy együtt legyünk.

Szép is lenne. Jó is lenne. De nem hiszem, hogy van rá esély. A közeljövőben semmiképp! Kár is volt megnéznem, beleélnem magam. De talán jobb is. Nem hiszem, hogy meg tudnám állni, hogy megcsókoljam, hogy szorosan átöleljem...

Egyébként pont egy szakítópróbás cikk volt a szomszédom gépén, amikor visszajöttem a levegőzésről. Ez valami jel lehetett, hogy tényleg az lesz a megoldás? Pár nap egymás nélkül. Aztán meglátjuk. Az biztos, hogy így nagyon rossz. Ez talán a legrosszabb megoldás. Így nem tudom elfelejteni, de közelebb sem kerülhetek hozzá.

Itt ülök és halálra unom magamat. Kegyetlen! Mindjárt elalszok. A buszon nem tudtam.

Egész úton Barbin gondolkoztam. Egyre határozottabban érzem, hogy szünetet fogok kérni tőle. Kénytelen leszek, mert ez nem állapot. Teljesen ki vagyok merülve. Félek, hogy hülyeséget csinálok. Annyira szeretem... De ezt már sokszor leírtam. Remélem Brenda gyorsan válaszol, és lelket tud belém önteni. Most nagy szükségem lenne rá. Hatalmas!

Most hirtelen ennyi. Megyek levegőzni, mert bealszok...

Felszállt a rózsaszín köd.

Brenda tanácsát megfogadtam és megkérdeztem. Nem volt elragadtatva attól, hogy ennyit írok róla, az ő dolgairól. Szóval ezután egy szót sem! Maradnak az én érzéseim. Azokat viszont csak itt tudom elmondani. Megkértem, hogy ne olvassa többet a blogot, mert akkor sehol sem mondhatom ki, hogy mennyire szeretem.

Nem vallhatok neki minden nap szerelmet, mert azzal lelövöm a hangulatot...

Most - is - olvastam kicsit vissza, és véletlenül annál a bizonyos párbeszédnél lyukadtam ki. És most tudtam csak felfogni! Gyakorlatilag ő volt az első, aki kimondta, hogy szeret. Erre persze én rátettem egy lapáttal, de akkor is. Most ezzel nem akarom a felelősséget rá terhelni, csak valamiért az volt bennem, hogy én mondtam először.

De ez sem változtat azon, hogy többet nem mondhatom neki. Úgy kell kinyilvánítanom a szerelmem, hogy nem teszem meg. Ez baromi nehéz. Ráadásul úgy érzem, hogy egyből egy "válságperiódusba" kerültünk. Elég feszült a viszony. Szinte minden megnyilatkozásomban azt véli felfedezni, hogy a szerelem témát hozom fel burkoltan. Még szombat éjjel, amikor ez kibukott, és másnap, amikor nagyon rossz kedve volt reggel, meg tudtam mosolyogtatni. Akkor valamiért én is vidámabb voltam. Sokkal könnyebben fogtam fel a dolgot. De ez valamiért eltűnt. Ahogyan olvasom vasárnap olyan bókokkal árasztottam el, hogy csuda. Soha nem hittem volna magamról. Ahogy írta, csak úgy olvadozott. De valamiért most nem megy. Túl görcsösen akarom. Azt hiszem ez a baj. Azok ott teljesen spontán jöttek. Akkor nem akartam meghódítani, most viszont igen. Mert bár nem vagyok szerelmes kis-kamasz, de még mindig nagyon szeretem. Csak ez már fáj is egy kicsit. Fáj, hogy magamban kell tartanom. És fájnak azok a nagy szünetek is, amik a beszélgetéseinkben vannak. A hétvégén még nem voltak. Félek, hogy elveszítem.

Borzasztóan nehéz úgy írni neki, hogy bizonyos témákat messziről kerülnöm kell. Nagyon messziről! Lehet, hogy egy találkozás mindent megoldana, de nem vethetem fel ezt sem. Komolyan semmiképp. El lehet viccelődni, de komolyan nem szabad felhoznom, mert tudom, hogy mi lenne a vége.

Képtelen vagyok felfogni, hogy mi is a gondja! Elméletileg szeret, és nem csak mint egy ismerőst. Én nem csak elméletileg szeretem. És ezt tudja is. De nem akarja hallani tőlem. Nem tudom mi lesz. Rettegek tőle, hogy elveszítem, és rettegek attól is, hogy éppen ezért valami hülyeséget csinálok, és azért fogom.

Lehet, hogy jó lenne pár nap szünetet beiktatni. Hogy lenyugodjunk, kipihenjük magunkat, hogy az egészet átgondoljuk. De ha ezt felvetem neki, akkor ebből arra fog gondolni, hogy 1. szakítani akarok vele, 2. a szorosabb kapcsolatra akarom rávenni. És ez sehogy sem jó! Ebből nem tudok jól kijönni. Ha nem megyek fel msn-re, akkor szintén erre fog gondolni.

Ez sehogy sem jó!

A mai nap nem alakult olyan fényesen, mint szerettem volna.

Barbi kicsit mintha durcás lett volna. Vagy inkább semleges. Nem tudtam annyiszor megmosolyogtatni. A figyelmét sem tudtam nagyon lekötni. Ma be volt kapcsolva a webkamerája, így láthattam mit csinál, hogyan reagál. Persze volt szerencsém egy-két gyönyörű mosolyhoz, de ennek egy része nem is nekem szólt. Egy osztálytársával is beszélgetett. De a "Jaj! Ugyan már!" nézése annyira aranyos! Teljesen elvarázsol vele.

Óvatosságból megkérdeztem, hogy meddig mehetek el az udvarlásban. Nem szeretném, ha megint megfagyna a levegő köztünk. Sajnos nem mehetek tovább. Azt mondta, hogy egyelőre eddig. Sajnálom. Bár nem tudom, hogy mi lett volna a következő. De ezt úgy veszem, hogy nem vallhatok neki minden nap szerelmet. Bár már megtettem egyszer, tehát már ott tartunk. Ez nem jelentene továbblépést. De ez csak az én okoskodásom.

És nem is szeretnék nagyon rátelepedni. Tudom, hogy hagynom kell, hogy élje a maga életét. Főleg úgy, hogy nem is személyes a kapcsolatunk. Hagyni kell, hogy az ottani ismerőseivel is találkozzon, beszéljen. Persze mindenkiben potenciális vetélytársat látok. Ha nem is csak abban, hogy lecsapják a kezemről, hanem abban is, hogy időt vesznek el tőlem. Ezért még a lányokra is így tekintek. De amikor meg "együtt vagyunk" vannak üresjáratok is. Van, hogy nincs semmi mondanivalóm neki, és neki sincs a számomra. És ez megijeszt! És már csak azért is rossz, mert én 100%-os figyelmet várok el. Ha valaki velem beszél, akkor velem beszéljen, és ne másik 25 emberrel. Persze én is szoktam "multitaskolni", de akkor is rossz érzés. Tudom, hogy önző dolog. Próbálok is tenni ellene, de nehéz.

A családjáról is kérdeztem. Ki szeretném deríteni, hogy "milyen családba nősülök be". Nem tudtam meg sokat. Az sem volt bíztató. Kérdeztem, hogy inkább személyesen ismerjem meg az édesanyját, mire azt írta, hogy akkor mind a ketten repülnénk. Később aztán enyhített eme kijelentésén miután rákérdeztem, de akkor sem túl bíztató. Mondta is, hogy elég maradi szülei vannak. Ezért is vacillált a hogyan továbbon. Gondolom nem örülnének, hogy a még iskolás lányuknak felnőtt barátja van. "Mert mit akarhat tőle, ha nem azt?!" És ugye hiába bizonygatnám az ellenkezőjét... Pedig én tényleg nem - csak - azt akarom. Én tényleg szeretem, és ugye ilyen távolról nem is lenne könnyű.

Nem bizonytalanodtam el - azt hiszem -, csak tudatosult bennem, hogy ez nem egyszerű. főleg, hogy megálljt parancsolt az udvarlásomnak. Nem léphetek tovább. Talán idővel. De mikor? Persze azt írtam, hogy most már tudok várni, hogy tudom, hogy ő is szeret engem... de akkor is nehéz. Mondani könnyű, de be is tartani. És tényleg meddig mehetek el, meddig feszíthetem a húrt? SPOILER!!! Névnapjára, amit nem tart meg, mint ahogyan én sem - és ezt tudja is rólam - szeretnék egy képeslapot küldeni neki. Azért is szerettem volna kicsit többet megtudni a családjáról, hogy kiderüljön, kőműves e az apja. Bár a telefonkönyvben egyetlen olyan nevű család volt, de ez ugye nem garancia, hogy ők azok. Frozen mondta, hogy kérdezzem meg egyszerűen a címét. De szerintem így sokkal nagyobb lesz a meglepetés. De azt még mindig nem tudom, hogy mi is legyen a szöveg. Egyszerű névnapi köszöntő, amit egy barát küld egy barátnak, vagy olyan, amit az ember a szerelmének küld? Én jobban szeretném az utóbbit, de sajnos félek, hogy ezt a határ túllépéseként értékelné. És nem is tudom, hogy a szülei tudnak e "rólunk". Mi van, ha nem? Ha úgy tudják meg, hogy kap a lányuk tőlem egy levelet. Egy számukra ismeretlen 24 éves sráctól, és kitör a háború. Ezt nagyon nem szeretném. Ekkor minden a visszájára sülne el. Ha megkérdezném az lenne a tuti. De akkor a meglepetés sem lenne akkora. Azon gondolkozok, hogy a nővérét megkérdezem. Szigorú titoktartás mellett. Megkérdem, hogy szerinte mit szólnának a szülei hozzám. Ha jól vettem ki Barbi szavaiból, akkor nagyon szeretik egymást, és - hacsak nem ellenzi ezt a kapcsolatot, mert feltételezem, hogy ő tud róla - gondolom nem rontaná el a húga örömét, azzal, hogy elárulja a tervem. Persze ha nem örül annak, hogy a húgának ilyen idős barátja legyen, akkor ezzel a tettemmel remek alkalmat nyújtok számára, hogy keresztbe tegyen. Azt hiszem ezen a héten lesz min agyaskodnom. SPOILER VÉGE!!!

És megint nem fogom magamat kipihenni. Holnap megint nem tudok majd tanulni a fáradtságtól. És mert mindig csak rá gondolok. Aztán meg nem lesz agykapacitásom bókolni neki. Pedig annyira szeretnék. Annyira jó dolog. Mondjuk szinte soha nem kapok viszonzást. Képet sem kért rólam, és a webkamera képet sem kért. Persze tudom, hogy az udvarlás, a széptevés az én feladatom, de néha úgy éreztem ma, hogy szinte közömbös irányomban. Aztán jött egy elragadó mosoly valamelyik bókomra, és már el is felejtettem a korábbi kétely. Ami viszont alattomos módon visszakúszott. Szépen lassan. De nem szabad rémeket látnom! Nem szabad a kisajátítására törekednem. Ha hosszú távra gondolok, akkor el kell fogadni, hogy néha lehet neki rossz napja, amikor nem úgy fogadja a bókokat. Lehet nekem is rossz napom, amikor nem tudok úgy bókolni neki. És olyan is lehet, hogy fontosabb dolga akad, mint velem beszélni. Vagy egyszerűen hirtelen kifogyunk a témából. Ez utóbbi még megoldható lenne, ha egy helyen laknánk. Akkor csak simán ott ülnék mellette és nézném. Nekem az is jó, hiszen csodaszép.

Csak az a baj, hogy bizony elégé kétkedve fogadom a túl szép dolgokat. És ez - mint írtam is neki, és gyakorlatilag itt bukott ki az egész szerelem dolog - túl szép lenne, ahhoz hogy igaz is legyen. Túl szép lenne ha összejönne. Nehéz, de szép. És attól félek, hogy ezek a nehézségek - lásd szülők - megrémítik, és soha nem léphetünk tovább.

Na ez már olyan Novics-féle befejezés volt! Lehet pontozni!

Jelentem a ló leért. Leért, de szerencsére puhára esett. Egy darabig kétséges volt, hogy hogyan fog talajt.

A tegnapi történéssel kapcsolatban úgy látom van egy kis képzavar. Tehát én szeretném a kapcsolatot elmélyíteni. Persze ez fura. Elvégre nem változna - szinte - semmi. Én ugyanúgy udvarolnék neki. Persze valószínű még kedvesebb beceneveket ötölnék ki számára, és nem csak puszit kapna lefekvés előtt. De ez nem olyan nagy változás. Szerintem. Előbb vagy utóbb - ahogy nézem inkább előbb - úgy is itt kötöttünk volna ki. De őt megijesztette, megzavarta, hogy ilyen gyorsan jutottunk el idáig. Hogy ő ilyen gyorsan jutott el idáig.

Tehát az nem volt számunkra alternatíva, hogy szakítunk, hogy többet nem beszélünk. Ő sem szerette volna, és persze én sem. Most ott tartunk, hogy nem vagyunk egy pár. Nem járunk, "csak" barátok vagyunk. De én persze most is folyamatosan udvarlok neki. És ő folyamatosan olvadozik... Ma szerencsére sikerült felvidítanom. Szarul - Ő írta így! - érezte magát, de sikerült jobb kedvre derítenem. Olyan jó, hogy ezt meg tudom tenni vele. Tegnap is, amikor sírt, sikerült megmosolyogtatnom. És szerintem ez nagyon fontos. Fontos, mert ha neki rossz kedve van, akkor nem is. Ha ő vidám, én is vagyok.

Szerencsére én most is tudok vele közvetlen lenni. Engem nem feszélyez a dolog. Eltökélt szándékom, hogy meghódítom. Nem elég ha olvadozik. El kell, hogy olvadjon!

Tegnap este, amíg ő gondolkozott, nagyon magam alatt voltam. Féltem, hogy nagyon rosszul tettem. Nagyon féltem, hogy vége lesz. De nem lett. És ugye egy pár sem lettünk, de most már tudom, hogy ő is szeret. Most már tényleg tudok várni. Többet úgysem tudok elérni ilyen távolról.

Van itt mégvalaki a távolban. Szilvi. Ma lett negyedszázados. De nem fogok neki írni! Barbi mondta, hogy szerinte nem kéne. És most már belátom. És most van más, akit szerethetek. És aki viszont szeret. És nem kell nekem több! Nem kell nekem más!

Azt hiszem elkúrtam. Nem kicsit. Nagyon!

Mit is írtam tegnap? Várnom kell. És mit csináltam?! Nem vártam!

Nem is tudom hogyan történt. Zozival beszélgettem. Ki akartam faggatni, hogy vele mi van. De persze beszéltünk Barbiról is. És egy kicsit elbizonytalanított. Hogy fiatal, hogy messze lakik. Én is gondoltam erre, és engem is aggasztott.

Itt most közben Barbival beszélem meg a dolgot...

A megbeszélés még folyamatban. Nem tudjuk, hogy mi lesz, de egyikőnk sem szeretné ha megszakadna a kapcsolatunk. De hogy milyen is lesz?! Nem tudjuk még. Sajnos már soha nem lehet a régi. És én ezt bánom. Jó lett volna ha nem hozakodok elő a dologgal.

Ja hogy még nem mondtam el, hogy milyen dologgal?! Valahogy oda keveredtünk, hogy bevallottam, hogy szeretem. Persze nem egészen így, nyíltan, de kiderült belőle. Vagy nem is tudom... Az egész olyan kusza. Ha visszaolvasok, akkor nem is tudom, hogyan jöttek a gondolatok egymás után. Lényeg, hogy időt kért, és elment fürdeni.

Aztán megkezdődött egy kínos beszélgetés. Ő egyébként azt hitte, hogy a távolság és a kora miatt nem lemondok róla, vagy talán nem is akartam tőle semmit. Én persze hevesen cáfoltam! Aztán kiderült, hogy az ő életét is fenekestül felforgattam. Annyira megszeretett ezalatt a pár nap alatt, ahogy nem szokás embereket ilyen rövid idő alatt. És az egész napja vacak volt, amíg nem kezdtünk el beszélgetni. És már félelmetesnek tartja, hogy mennyi közös vonás van bennünk.

Sikerült 3x megríkatnom... de ugyanakkor meg is mosolyogtattam. (Az első sorban lévő idézettel.) És most várok. Ő agyaskodik, én várok. Írtam neki, hogy szeretném ha a barátnőmnek nevezhetném. Ha az egész világnak eldicsekedhetnék vele. (Milyen önző szempont...)

Az egész, amit leírtam zavaros még nekem is. De most nem tudok összeszedettebben írni. Majd ha minden tiszta lesz írok még. Ha Barbi végre választ ad...

SPOILER!!!

Ez az eset forog fenn. Legalábbis most így érzem. Lassan - de feltartóztathatatlanul - belezúgok. Miért? Nem tudom. Az egész lénye megfogott. És amikor vele beszélgetek - Tibix figyelj! - szinte állandóan vigyorgok, mosolygok. Mint egy szerelmes kiskamasz! És ez olyan jó!!! Félek is. Félek, hogy mint minden jónak, egyszer ennek is vége lesz. Pedig nem szeretném. Igaz, hogy ez a dolog nem tesz jót a nyelvvizsgámnak. 3 napja nem tanultam egy kukkot sem. És még csak ki sem pihentem magamat. Nagyon rossz megválni tőle.

És ma szerzett még pár piros pontot. Már megvan a kisötöse. Nem szed gyógyszereket, inkább szenved, mint én. És szeret sétálni, el szokott menni egy környékbeli teljesítménytúrára is.

Lassan... de biztosan! Ma egy kicsit a lelkét is kiöntötte nekem. Elvesztett egy barátot, akit a mai napig visszasír. Azóta jobban ügyel a barátaira. Jó volt, hogy elmondta. Rólam úgyis tud - szinte - mindent. Most én is megtudtam róla valamit. És ez is egy pozitív dolog.

Lassan... Lassan kell történnie, mert még sokáig nem láthatjuk egymást. Messze lakik. Csak 16 éves. De a Márquez regényből erőt kell merítenem, és várnom kell! Csak nehéz...

szerk: Most ment el aludni. Azt hiszem, hogy el vagyok már veszve teljesen. Több mint két percen át "puszizkodtunk". Persze én kezdtem, de ő belement. És ahogy láttam nem zavarta. Lefekvés előtt megbeszéltük, vagyis ő modta, hogy menjünk aludni együtt. Ebből persze lett egy kis évődés, hogy "Már itt tartunk?" és "Mégis lefekszünk?" és ebbe is belement... annyira aranyos... Ezt is aranyosan csinálta. És gondolom mondanom sem kell, hogy megint 3-ig számolva búcsúztunk el. És ma nagyon elnyújtottuk a számolást. És megint kaptam puszit... és adtam is. Sokat. Kapott egy nagy és cuppanósat az arcára. De majdnem a szájára sikerült! Pedig még csak 3 napja ismerem! De ma is 4 és fél órát beszélgettünk. Persze voltak benne néha szünetek, de akkor is egész este velem volt. Ha csak szórakozik velem, akkor baromi sok ideje van. De nem hiszem.

Ma elég sokat udvaroltam neki, de ezt viszonozta is. Persze egy kicsit segítettem neki. De akkor is.

Na jó már megyek aludni, mert holnap kerékpárral megyek Fonyódra. És már 3 napja nem aludtam ki magamat rendesen.

-Huh! (Ugye már mindenki tudja, hogy ez Zhord szavajárása!?)

Sokat kellene írnom. És mindet egyszerre! Már nem emlékszem, hogy mi volt az előzőben. De az nem is fontos! Most új történés van! De nehéz, mert most is... Lehet, hogy kicsit zavaros lesz. De azt szinte biztos, hogy zanzásított.

Kevésbé fontos: A BattleKnight-on beindult a rend fóruma. Csak meg kellett nógatni Szépkislányt. Nagyon elszemtelenedtem. Már majdnem az egész rendet felforgattam az ötleteimmel. És lehet, hogy fel is fogom. Ma küldtem egy tervezetet  Szépkislánynak. A fórumon még elég nagy a pangás, és van pár vadbarom is. De azok mindenhol vannak.

Sokkal fontosabb: Szépkislánnyal beszéltem msn-en. És ő szólított meg. Nem mint egyesek... Nagyon jól eldumáltunk, mint mindig. Megint a rend ügyeivel kezdtük, és megint évődés lett belőle. Nagyon bírom ezt a csajt! Nem mint barátnőt, hanem mint havert. Ezt le kell szögezni. Persze nagyon szép, de valamiért mégsem. És éppen ezért nagyon felszabadultan tudok vele beszélgetni. A rend ügyei közben szóba került Lestat is. Mire én elkezdtem mondani neki, hogy biztos féltékeny rá, mert azt hitte felvettem msn-re. Ez eltartott egy darabig. Oda-vissza ment az adok-kapok. De elültette a bogarat a fülembe... Írtam is Lestatnak, hogy vegyen fel, mert a címem ott van a fórumon. És fel is vett.

De miért is? A bemutatkozáskor írta, hogy vámpír mániás, és utálja, hogy Barbi a neve. És azt is, hogy 3 nap múlva szülinapja lesz. Én nem felejtettem el, és felköszöntöttem. És persze, hogy Barbinak szólítottam. Aztán nem sokkal később jött egy körüzenet, hogy lovag lett. Én megint bevetettem magam, és írtam, hogy akkor most van neki egy pink pónilova. De enyhítendő a dolgot megkérdeztem, hogy ismeri e Lovecraftot. És ismeri!Ezért megkérdeztem, hogy tudja e, hogy honnét vettem a karim nevét (Quamis), és írtam, hogy felvehetne msn-re. És fel is vett.

Mindeközben Szépkislánnyal is beszélgettem. Ki is írta az msn üzenetében, hogy most tényleg nem a buszon lettem szerelmes, hanem a neten. A dolog majdnem olyan volt, mint egyszer a k betűs csajjal. válaszul kiírtam, hogy biztos féltékeny. Erre írta, hogy nem. De nem beszéltünk, mert neki közben megjött a barátja. Én pedig Barbival voltam elfoglalva.

Barbi ne tovább! Spoiler veszély!!!

5 órán át beszélgettünk. Még 2 óra után mondta, hogy rég beszélt már ennyit. Már fáj a nyaka, de nem akart még 11 után sem lefeküdni. Közben a blogomat is megmutattam neki, és nekiállt olvasni. Egyébként 16 éves. DE! Ismeri a Monty Pythont, szereti az angol humort, ugye Lovecraftot is ismeri, néptáncol... És megkereste a karim nevét is! Bár a StarWars-t nem szereti. Ez azért pontlevonás, de így van neki sok piros pontja. Nem is tudom mit kéne még elmondanom róla... Igen! Még szép is ráadásul! Amíg nem láttam képet róla, addig gondolhattam, hogy egy olyan tipikus gót lány. Igaz a néptánc nem gótos, de akkor is. De vesztemre megnéztem iwiw-en. Aztán most is kaptam tőle két képet. És nem lett jobb. Nem sikerült bebizonyítania, hogy csúnya.

Az egész nem úgy indult. És úgy néz ki, hogy sanszos, hogy ott fog kikötni a dolog. Szerencsére még tudom őt is húzni, tudok vele is évődni. És ő fent is van. Ma sem tanul... a blogomat olvassa. Azt hiszem egyre jobban belopja magát a szívembe.

Szegény kölyök - állítása szerint - mindig megszívja, ha szerelmes vagyok. Mondjuk én is rendszeresen, de ez más tészta.

Gondolom már kitaláltátok. Igen... Megint. És megint másba. Persze ez is hamar el fog múlani. Legalábbis "a tünetei szűnnek majd...". És igen. Megint a busz. Jobb lenne kocsival járnom. De nem fussa rá. És jogsim sincs. Szóval marad a minden héten új szerelem.

De hogy is esett ez az eset?

Hétfő reggel. Kollégisták vissza. Tömeg a buszon. Mi húgival Marcaliban szálltunk fel. A húgi ment előre, hogy foglal helyet, én meg beraktam a csomagját a csomagtérbe. A busz annyira tele volt, hogy nem tudott helyet foglalni, de nem is tudtam volna hátramenni, mert elállták az utat. De volt egy szabad hely egy kishölgy mellett. Pontosabban nem volt szabad, mert a cuccai voltak ott. De én megkérdeztem, hogy leülhetek e. Szabadkozott, hogy "Hát izé... a cuccaim.", de ekkor a mögötte ülő két idősebb hölgy odaszólt neki, hogy bizonyára nem vett két jegyet, hogy két ülést foglaljon el, és bizony a busz tele lesz. Ekkor kissé durcásan elpakolta egy részét, a másik felét én raktam fel a csomagtartóra. Majd behuppantam mellé. Gondoltam szóba elegyedek vele, mert bizony nagyon tetszett, de zenét hallgatott. Fogtam magam, és én is nekiálltam, de közben elbóbiskoltam. Ilyenkor reggel, mint írtam is korábban, mindig "bekómázok" a buszon. Ma sem történt ez másképp, még ha nem is volt olyan kényelmes helyem. Egy felriadásom alkalmával azt vettem észre, hogy a feje már majdnem a vállamon van. Nem sok hiányzott. De hiányzott. Akkor egyébként én is feléje dőltem, és az én fejem meg majdnem az ő fején volt. Ennyit tesz a magasságkülönbség. Aztán a másik irányba borult el. Majd ismét felém. Egy ilyen alkalommal annyira át szerettem volna ölelni, hogy az valami hihetetlen. Nem vagyok nyomulós fajta, de majdnem megtettem, lesz, ami lesz. De végül sikerült megállnom. Nem most ültem először szép lány mellett, de most éreztem ezt először. És a kezét is szerettem volna megfogni, ami ott volt az ölében.

Sajnos Kváron el kellett válnom tőle. Akkora szerencsém már nem volt, hogy ő is ott szállt volna le. Pedig jó lett volna. Igaz, az kérdéses, hogy lett e volna bátorságom megkérdezni tőle, hogy kiengesztelhetem e a nénik beszólása miatt, aminek ugye én vagyok az oka. Már el is képzeltem ahogyan délután ülünk a Corsóban. De ebből nem lesz semmi. Leszálláskor is bocsánatot akartam kérni tőle, hogy legalább emlékezzen az arcomra, de nem tettem. Később majdnem visszafordultam. De csak majdnem, ami ugye semmit sem ér. Remélem jövő héten megint mellé ülhetek, és akkor nem fogom a lehetőséget elpuskázni! Ha más nem is, de beszélgetni fogok vele. Jó lenne ha valamilyen elérhetőségét is meg tudnám szerezni. Kezdetnek egy msn nagyon megtenné. De ez még mind a jövő - hét hétfő - zenéje. Most majd a másik szerelmemre kell koncentrálnom.

Ma befejeztem a Márquez regényt. (Szerelem a kolera idején) Nagyon jó kis könyv! Már nem emlékszek, hogy írtam e, hogy miért olvasom. Röviden annyi, hogy ez volt az első film, amit Szilvivel megnéztünk, és utána csókoltam meg. Véletlenül találtam meg, és meg is vettem egyből. Röviden ennyi.

És tényleg ennyi, mert zozi kollégával sürgős beszédem van.

Ma jól fel lett avatva a kerékpáros nadrágom. Először - és másodszor is - elég hülyén éreztem magam benne. Nem vagyok én az ilyen tapadós cuccokhoz szokva, de aztán kellemesen csalódtam benne. Mikor kimentem az udvarra fázott egy kicsit a combom. Gondoltam, hogy ez nem lesz így jó, még el sem indultam, de már fázok. Már azon gondolkoztam, hogy egy rövidnadrágot ráveszek. Szerencsére azonban elálltam ettől az ötletemtől. Menetközben pedig nem is volt hideg. Bár az anyaga elég vékony, mégis meleg. A szélnek is jól ellenállt.

Leszedtem a klipszet a pedálról. Így nem volt hová bedugni a lábam, de most nem is teremcipő volt rajtam - ami nagyon belepasszolt -, hanem a túracipőmet vettem fel, mert az melegebb és persze jobban is passzolt a cuccomhoz. Mindig az a fránya divat!

Mikor el akartam indulni telefonált húgi, hogy anyu azt mondja, hogy kifizeti a buszjegyemet, csak ne kerékpárral menjek, mert vacak idő van. Én mondtam, hogy jó rendben... majd meglátom. De ekkor már fel voltam öltözve, és nem hagytam volna ki a nadrág felavatását. Persze morogtam - mint egy rendes bolhás kutya -, hogy miért pont ma kell esnie annak a rohadt esőnek. Gondoltam is rá, hogy nem kéne elindulni, mert néha úgy nekieredt. De azért nem adtam fel, csak gondoltam halasztok egy kicsit. De nem volt türelmem, és az eső is alábbhagyott. Azért éreztem, hogy páran furán néznek rám... és a cicanacimra. Nem voltunk túl sokan két keréken az utakon.

A felszerelésről még annyit, hogy "elcsórtam" a Béla téli kerékpáros kesztyűjét, amit még tőlem kapott 3-4 éve. Egyszer sem volt rajta. El fogom kérni tőle, mert egy ilyen kesztyű 9 ezer forint, és nincs ennyi pénzem, ráadásul ő nem is használja. A túra kabátom pedig nagyon megfelelt felsőnek. Vízálló, de ennek ellenére szellőzik is, de a szélnek ellenáll, és jól fel lehet húzni a cipzárt, védte a nyakam. Persze Kváron veszek majd kendőt, hogy legyen a szám elé is, hogy ha hidegebb lesz valami melegítse a pofám.

Szóval így tekertem Fonyódra. Először a szemüvegeshez mentem, hogy megjavítsa az ókulám. És emlékezett rá, hogy nála lett csináltatva! Pedig nem ma volt. Ezért nem is kellett semmit sem fizetnem. Csak azokat a vackokat kellett kicserélni, amik az orromon tartják. Azt a két kis biz-baszt az orr-résznél. Jobban nem tudom elmagyarázni. Mondjuk nem is fontos. Vettem még egy szemüvegtörlőt is, mert a régi már elég vacak. Egyébként meg lettem dicsérve, hogy milyen jó állapotban van a szemüvegem.

Ezután mentem le a bolthoz. És kit látok ott?! Na kit?! Pontosan! A nővérével az övék melletti - kiadó - üzlet ablakait pucolták. Persze nagyot dobbant a szívem, és persze kértem is, hogy találkozzunk. Jobban kell figyelni, hogy mit kérek. Elég sok bejön. Szóval szív nagyot dobbant, de nem foglalkoztam velük. Nem is nagyon néztem feléjük. Hallani is véltem, hogy megkérdezi a nővérét, hogy nézem e. De persze ezt nem állítom 100%-ra. Persze még azért néha elfilóztam ezen a találkozáson, de nagyon nem érdekelt. Lezártam a kerékpárom és bementem apuhoz a boltba. Aztán meg a csoportból a fonyódi fószer jött le értem, hogy meghegesszem a netük. Nem sikerült. Valamiért a router nem kapott jelet a modemtől. A kábelek jók voltak, a modem jó volt, és mint később kiderült, a router is. Fogalmam sem volt, hogy mi volt a baj, de már nem is nagyon érdekel. Én mindent megtettem, ami tőlem telt.

Otthon egy kicsit beszélgettem a Marika nénivel, és persze az öcsémmel, aki kipróbálta, hogy jó e a router. Megebédeltem - csülkös babgulyás (megáll benne a kanál) és (fokhagymás, tejfölös, sajtos) lángos - és elkerekeztem haza. Az öcsitől meg akartam venni az egyik láthatósági mellényét, mert nekem még mindig nem volt, és ugye elég vacak az idő, hamar sötétedik is. De nem kellett kifizetnem, odaadta. Nem kerül ugyebár egy vagyonba, de mégis.

Hazának mintha jobban jött volna a gép. Vagy csak nagyon elmerengtem? Mikor hazaértem egy röpke fél órát - ha nem többet - rászántam a kerékpár letisztítására, mivel elég mocskos volt szegénykém. A láncot befújtam, és ahol hozzáfértem ott letöröltem. Persze az lett volna az igazi ha szét is szedem, de nem értek hozzá, és kedvem sem volt. Így is elég tiszta lett. Persze meg kéne játszani már egyszer, hogy Brigéciollal lemosom az egészet, és mindent újra olajozok. De ez komoly meló lesz, ehhez nagy elhatározás kell.

Aztán csináltam egy új msn fiókot, mert a réginek nem tudom megváltoztatni a jelszavát. Már tegnap kértem emilt, de még nem ért ide. Már nem is kell! Töröltem a fiókot is. Ne küldözgessenek mindenféle linket a nevemben! Aztán beszéltem Szépkislánnyal is. Megköszöntött így utólag. De ő ugye már előző nap is mondta, szóval ez nem feledékenység a részéről. És nem is beszéltünk. De aztán megjött a barátja, aki egyébként kint dolgozik Au-ban. Most úgy látszik megfordult a nyár eleji helyzet, most a csajokat dobják sorba. 2 barátnőjét is most tették lapátra, mindkettő neki sírta el bánatát. Üdv a másik oldalon!

Emlékeztek még a mesére? Én igen. Még a könyv borítóját is itt látom lelki szemeim előtt.

Régen süni frizkóm volt, és süni tortát kaptunk szülinapunkra húgival. Mára a tüskéim "lecsúsztak" az arcomra. És a modoromra. Néha - mostanában nagyon gyakran - igen szúrós vagyok. Már nem is sima sün, az aranyos, kicsi tüskéivel, amik nem is böknek annyira, hanem tengerisün. Nagy, mérgező tüskékkel. És ha nem figyelek, akkor olyanokat bántok meg, akiket szeretek. Korábban én is meghempergőztem az avarban, hogy ne legyek olyan szúrós, és meg tudjanak simogatni. Valaki szerette is ezt bennem. Még a kis tüskéket, amik szinte ártalmatlanok voltak, de ha olyan helyre mentek, akkor nagyon tudtak fájni. De már nincs velem, és az avar egy része is lehullott már rólam. És az új tüskéim ellen úgysem érne sokat...

Huhú! Megint elkapott az ihlet! Tibix. Újabb pont?

Cunci kapitány miatt tegnap nem írtam. Szerinte túl sokat írok. Ebben persze teljesen igaza van. Nekem ez kell! Klaunak - csak említés szintjén - is csak azért írtam, mert nekem sokkal jobb ha kiírom magamból. Szilvi is kapott jó sok levelet, amikben elbúcsúztam tőle. És utána tényleg jobb volt. Nem akarom elfojtani. Jobb kint, mint bent. Mondta a bölcs ogre. Persze nem egészen erre gondolt, de igaza volt. Az emberek előtt így is elfojtom a legtöbb érzésemet. Persze csak ha sikerül. Írásban viszont megnyílhatok. Persze a legtöbb olvasó, ha nem az összes, ismer személyesen is, tehát nem teljesen személytelen a dolog, de így mégis más. Természetesen van, akinek személyesen is megnyílok, és mindent elmondhatok, ami nyomja a lelkem. De kevés ilyen ember van. Őket sem szeretném állandóan ezzel terhelni. És egyikük ki is ment Angliába.

Nem tehetek róla, egyszerűen szeretem így kitárni a lelkem! A kainban kezdődött, és már ennyire elharapózott. Ez az őszinteségi roham persze néha árt. Nem mindig jó, ha az ember felfedi magát - És itt persze megint rá gondolok. -, de már odáig fajult az egész, hogy már a leveleim is teljesen őszinték, és elmondanak mindent. Ez olyan, mint Florentino Ariza esete, aki még a hivatalos leveleket is lírai stílusban írta meg, és szinte szerelmes levélnek hatottak. Nem tehetett mást, nem tudott máshogy írni. Nekem is gyakorolnom kéne, hogy ne így legyen, hogy ne zúdítsam minden nyomorom a beszélgetőtársamra. Így nem lehet ismerkedni.

Pedig a "szerelmemmel" meg KELL ismerkednem. Tegnap is láttam a buszon. Sőt! Magam elé engedtem felszálláskor, amit egy gyönyörű mosollyal köszönt meg. Annyira ismerem, de nem tudom honnét... Lehet, hogy Bmárián vagy Fonyódon dolgozott a nyáron, és én ott láttam. De olyan szinten gyönyörű, hogy nem felejtettem el. És ez, mármint, hogy olyan gyönyörű, teljesen el is bizonytalanít. Így ilyen lány mit is keresne egy ilyen srác mellett, mint én. Ennek ellenére ha módom nyílik rá, akkor meg fogom kérdezni, hogy nyáron nem dolgozott e véletlenül a Balcsiparton. De nem fogom letámadni. Nem is az én stílusom - Mi az?! - és nem is hiszem, hogy célravezető lenne. Anitánál is többet értem el egy kedves(ebb) hangú levéllel, mint az első kettővel. Arra legalább válaszolt.

Még egy szösszenet, csak hogy eldicsekedjek vele, hogy ellen tudtam állni a kísértésnek. Tegnap este elég nagy volt, hogy írjak Klaunak. Megkérdeztem volna, hogy mire véljem ezt az egészet, hogy nem hajlandó még magyarázkodni sem. De megálltam. Ez olyan, mint amit Szilvi kért tőlem. Ne írjak neki többet, mert így nagyon nehéz megválnia tőlem. Én meg is álltam - 202 órán át, mint azt már említettem - de aztán mégis írtam. És ő nagyon örült neki! Mondta, hogy mennyire várta már, hogy ő szeretett volna írni, de pont ő volt, aki kérte, hogy ne írjunk. És persze beindult a nagy sms-ezés, de ő szilárdan kitartott elhatározása mellett, és utána megint rossz volt. Tehát megint kezdődött a szenvedés. Szóval nem éri meg ez az egész. Most ki kell tartani, és egyre jobb lesz. Pláne ha lesz, aki elfeledteti velem.

Ma egyébként összefutottam a Szüccsel (zsuga) Kváron. Most nem megyek bele részletekbe, csak annyit, hogy belógtunk a Gyergyaiba (volt kollégiumunk) és felmentünk a tanuló szintre. Aztán a TMG-ba is. Pont a húgiék termébe mentünk be, amíg tartottak az órák, mert az üres volt. Az volt a régi matektermünk. Egy kicsit nosztalgiázott a két vén-diák. A Csonyival is találkoztam. Megismert! Nem sokat beszéltünk, de mégiscsak megismert. Aztán meg húgival hazabuszoztam. Foglaltak neki helyet az ismerősei, szóval nem is kellett állnunk.

De most már lépek fürdeni. Aztán lesz nagy peka, meg a feksz.

Kezdem a buszozással. Reggel nem volt semmi extra, csak ma nem egy vénasszony tépte le a lábam, hanem egy csini kiscsaj ült le mellém, miután, nagyon udvariasan, levettem a lábam.

A "suliban" ma csak 9-kor kezdődött az okítás. Én persze már a szokott időben ott voltam. Én voltam az első, és jó sokáig az egyetlen. Kiültem a folyosóra a kanapéra olvasni. Aztán szépen sorban jöttek a többiek is. Gondoltam, hogy be kéne menni utánuk, és beszélgetni velük. Főleg az egyikükkel. De inkább folytattam az olvasást. Nagyon izgi résznél tartottam. Aztán kezdődött az okítás. Ma prodzsekt menedzsmentet (projekt management) tanultunk. A tanár igen jó fej. Nagyon jó órákat tartott. És még a tárgy sem tűnik hülyeségnek.

Aztán megint jött a buszozás. Pontosabban előtte még beugrottam a kerékpáros boltba, hogy megjött e nadrágom. Nem. Talán pénteken. Majd végigjártam az általam ismert - nem túl sok - papír-írószer boltot, hogy találjak egy megfelelő mappát. Természetesen nem találtam. Nekem elég nehéz vásárolni ilyen dolgokat, mert elég kényes vagyok. Ráadásul legtöbbször én sem tudom pontosan, hogy milyent is akarok, csak ha már megtaláltam.

No de most már tényleg irány a "Parasztelosztó"! Ma nem csak később kezdtünk, de korábban is fejeztük be, így elérhettem volna a 13:00-ás buszt. De nem tettem, mert gondoltam a 13:40-es nekem tökéletes. Útközben láttam a 13:00-ást. Azt nem mondom, hogy alig voltak rajta, de még volt állóhely bőven. Igaz, az még megállt a városban máshol is. A 13:40-esre viszont ma úgy kellett az embernek felpréselnie magát. Mint a heringek. Ráadásul meleg is volt, szóval megint volt jó kis hörcsögszag. De egyre jobban viselem az ilyen jellegű megpróbáltatásokat!mások viszont nem, ezért a háromból két szellőzőt nekem kellett kinyitni a tetőn. Ahogyan szépen araszoltunk egyre hátrébb a buszban. Egész jó helyem volt, nagyon kényelmesen tudtam álldogálni. És megint azok mellé a lányok mellé keveredtem, akik mellé hétfőn is. Ez NEM volt szándékos, így alakult. És úgy, hogy megint leültem az egyik mellé, miután a barátnője leszállt. Persze nemsokára ő is leszállt, és nem is beszélgettünk, és nem is állt szándékomban. Csak gondoltam lejegyzem az esetet.

Ellenben a mellettem - nekem sajnos háttal - álló, majd előttem ülő kishölgy... Már megint szerelmes lettem! Na jó, ez nem igaz. De minthogyha valahonnét ismerős lenne. Gondolkoztam, de nem tudtam rájönni. Ha nem egyetemista - márpedig minden jel erre utalt -, akkor elég nagy köztünk a korkülönbség, nem járhattunk egy gimibe. Persze ha ő hatévfolyamosba járt... De nem hiszem, hogy onnét emlékeznék rá. Lehet, hogy álmaimból? Ezt sem hiszem. Elég rossz vicc lenne. Tényleg nem tudom, de akkor is ismerős valahonnét. Ennek majd utána járok. Csak azért az elég gáz ismerkedős duma, hogy "Nem ismerhetlek valahonnét?". Pedig most tényleg ez a helyzet állt elő. Valahonnét ismerem, de nem tudom honnét.

Mindegy. Már elég késő van, és én ma is korán akartam lefeküdni, de mint a mellékelt ábra mutatja, megint nem sikerült.

Majd' elfelejtettem! Ma sikerült felraknom a Szuzit (openSUSE 11.0) a gépemre. A GRUB is működött, igaz, hogy az Ubit (Ubuntu 8.10 Intrepid Ibex) letöröltem. Tehát minden szép és jó lett volna, ha Szuzi drága nem lenne allergiás az Ati-ra. És persze nekem Ati x700-as vidkarim van, és naná, hogy nincs kép. Persze ha liveCD-ről futtatom, akkor semmi gond, a telepítés során semmi gond. De amint kiválasztom újraindítás után, hogy a vinyóról induljon a Szuzi jön a nagy fekete képernyő. Először azt hittem, hogy behalt a rendszer, de aztán hallottam az "üdvözlő zenét". A neten utána olvastam, és láttam, hogy másnak is volt pont ezzel a kártyával baja, de arra sem tudtak jó választ adni. Magyar oldalon is találtam tippet, csak nem tudtam átírni a file-t. Persze lehet, hogy az sem segített volna. Pedig nagyon tetszik a Szuzi, a KDE felület. Igaz ez utóbbi van Ubira is, Kubi álnéven, de azt hiszem, hogy maradok még egy darabig ennél, mivel ez legalább működik. És már egész jól elboldogulok vele. Persze megint kell majd zozi segítsége - Ha olvasod, akkor legyél majd msn közelben! -, mert most két kernel van fent, ráadásul az egyiket 2x hozza ki a GRUB, és nem is látom őket a csomagkezelőben ahol le tudnám törölni. Azt hiszem, hogy újra kellene raknom a GRUB-ot, miután formáztam a /boot lemezt. Ez utóbbit egy netes tipp alapján hoztam létre, hogy ha több Linux lesz a gépen, akkor ez lehet a közös boot sector. De lehet, hogy nem is lesz több Linux. Bár szerintem holnap az oktatót megkérdezem, hogy mi a véleménye a problémáról.

De most aztán tényleg lépek, mert holnap megint nagyon nehéz lesz felkelni.

Nagyon jó móka! Csak első nap voltam rosszul a hullámvasút járaton. Bár jobban belegondolva nem is hullámvasút, inkább rodeó. Szerencsére elég kevesen vannak rajta ahhoz, hogy egy szabad "kettest" találjak - Marcali után. Itt aztán kényelmesen elhelyezkedek, és beájulok. Szerencsére van elég hely a lábamnak ha csak simán ülök, de amíg nem ülnek mellém, addig kicsit oldalra fordulok, és a "belső" lábamat felhúzom magam alá. Így elég kényelmes, és a fejemet is meg tudom támasztani. Ha nem tudtátok vizualizálni, nem baj. Lényeg, hogy kényelmes.

Tegnap nem busszal mentem, mert anyuéknak dolguk volt Kváron, így bevittek minket a húgival. De ma döbbenten tapasztaltam a változást, melyet az iskolaszünet vége idézett elő. A buszmegálló csurig volt reggel. Szerencsére azonban a legtöbben a másik buszra vártak. A mi buszunk így is tele volt Marcaliig. Ott szerencsére kiürült annyira, hogy találtam megfelelő helyet és beájulhattam. Egy "kedves" néni ébresztett, aki majdnem letépte a lábamat, hogy felébresszen. Na jó, ez elég erős túlzás volt, de tény, hogy elég határozott volt a hölgy. A kvári buszpályaudvar - fedőnevén Parasztelosztó - is egészen más arcát mutatta. És mondhatom, hogy nem a szebbiket. Tele volt diákkal, meg sem lehetett mozdulni tőlük.

És ugyanez a kép fogadott délután is. Igaz ez már tegnap is így volt. A buszban viszont kellemesen csalódtam. Nem volt rajta tömegnyomi, igaz, hogy szabad ülőhely sem. Elég gyorsan megy, kevés helyen áll meg, és a diákság is viszonylag hamar "elpárolog". Ez tegnap és ma majdnem szó szerint is érthető volt, mert elég meleg volt a buszban, amíg nem indult el. Volt jó kis "hörcsögszag"! Tegnap pár perccel indulás előtt értem a buszhoz, ma viszont már jóval korábban ott voltam, és örömmel konstatáltam, hogy 20-25 perccel korábban beáll, és fel is lehet rá szállni. Először úgy gondoltam, hogy nem fogok, mert kint jobb idő van és nem akarok bent álldogálni, de aztán láttam, hogy még van hely bőven, így felszálltam. Még szerencse, ugyanis a busz szépen lassan csordulásig megtelt. És ma valahogy nem is akartak elfogyni.

Volt szerencsém egy-két nagyon magasröptű eszmecsere végighallgatásához is. És persze egy kis mulatóshoz is. Nem akartam én is zenét hallgatni, inkább olvastam. Most még csak rosszul sem lettem tőle. Általában nem tudok buszon olvasni. Örülök ha nem vagyok rosszul! De ma nem volt gond, pedig volt, hogy annyira rázott a busz, hogy meg kellett szakítanom az olvasást, mert elugráltak a sorok. Már csak 100 oldal van vissza a Marquez regényből. (Szerelem a kolera idején) Nagyon jó könyve, nekem nagyon tetszik. Fura összevetni a filmmel. A szereplők közül mondjuk csak a főhős arcára emlékszem, mivel ő játszott a másik filmben is, amit Szilvivel néztünk meg. És azt ugye már a szakítás után, de életem legszebb 3 éjszakája előtt. De most nem kezdek el siránkozni, mert még egy pontot begyűjtök Tibix kollégától...

Egy kicsit mégis. Megint írhatnékom van ugyanis, mivel 1. nincs fent olyan msn-en, akivel szívesen beszélnék, 2. van miről.

Azt ugye mindenki tudja már, hogy mennyit gondolok Szilvire. Mostanában meg főleg, mivel közeledik a szülinapja. Igen. Megint kezdem! Megint kezdem, mert még mindig nem tudom, hogy mi lenne a helyes. Ő nem írt szülinapomra, de sok olyan ember nem ír, aki pedig közel áll hozzám. Lásd Maci. Ha nem írnék bánnám. De nem szeretnék neki esetleg bánatot okozni. Ha tudnám, hogy így lesz, akkor nem írnék, még ha olyan nehéz is lenne. Nem hittem volna, hogy ennyire fogom szeretni. Sokáig gondolkoztam rajta, hogy mit is írjak. Hogyan írjam? Nem találtam jobb szót, pedig ez nem egészen az. Nehéz körbeírni. És egyébként is azt hiszem, hogy már inkább csak az emlékét szeretem. Az emlékezet mindent megszépít. Őt is. Persze teljesen őszintén mondtam neki, hogy reggel is csodaszép, még smink nélkül, álmos szemekkel, kócos hajjal. Sőt, talán akkor láttam a legszebbnek. De nem tudom, hogy egy kapcsolat mennyire halványítaná el az emlékét. Gondolom elégé. Például az előttem csókolózó pár láttán nem rá, és a "nagy csókjelenetünkre" gondolnék,hanem a mostani barátnőmre. Esetleg fel sem tűnne a dolog. De ezen kár is agyaskodni - úgysem jön az a fránya zoat. Visszatérve az eredeti témafelvetéshez, még mindig nem tudom, hogy mit tegyek. Tényleg bánnám, ha nem írnék, de azt jobban ha ezzel neki fájdalmat okoznék. No persze az is lehet, hogy már rég elfelejtette ő az egészet. Nem hiszem, hogy egy ilyen lány sokáig egyedül maradna. Csak én vagyok ilyen töketlen, és novicskodik itt magamban.

És egy mellékes bekezdés: Klauval vége mindennek. Nem is volt sok, de annak is. Már nem is ismerem többé. A találkozóra persze nem jött el, még csak nem is írt, a telefont sem vette fel. Írtam neki, hogy többet nem is akarok róla hallani - ami jahrn olvasatában annyit tesz, hogy igenis akarok... van, volt benne valami - és töröltem mindenhonnét: telefonkönyv, msn, iwiw. Hogy mennyire igaza volt jahrnnak bizonyítja, hogy hagytam neki menekülési útvonalat, mert ki tudja, lehet, hogy tényleg nem tehet a dologról, bár erre nagyon kicsi esélyt láttam. Ma már nem bírtam ki, és megnéztem, hogy volt e iwiw-en. Tegnap este volt, tehát olvasta az üzenetet, tudja, hogy kerestem még ha esetleg a mobilja el is veszett. De nem írt semmit. Most vagy vérig van sértve, mert elégé dühös voltam rá, amikor írtam, vagy még csak nem is veszi a fáradtságot, hogy kitaláljon valami mesét. Ne adj Isten leírja az igazat! Szóval ennyi volt Klau! Többet nem fogok róla írni. Nem lesz elfelejtve, mert az ilyet nem felejtem el. És egyébként is meg van itt örökítve az utókor számára. Pontosan 13 bejegyzésben. Még jó, hogy nem vagyok babonás. (Csak gabonás... (értsd: zabos) ha-ha-ha.)